logo
MUNKÁSSÁG

Tévút és Kiút

hétfő, július 25, 2011 Írások 0

Egy festmény értelmezésének kapcsán talán egyesekben felmerülhet a kérdés (ami egyébként általános vélekedést is takarhat), hogy vajon az ábrázoló, vagy bármely más irányú művészet alkalmas-e arra a feladatra, hogy az egész emberiség gondolkodását megfelelő mederbe terelje? Nem tulajdonítunk-e túlzott jelentőséget a művészetnek, különösen egy olyan korban, ahol azért, valljuk be őszintén, egy átlagos életvitelt folytató ember életében a művészetnek igencsak szerény szerep jut? Hogyan képes akkor mégis hatni, irányt mutatni, vagy esetleg életvezetési feladatokat magára vállalni szellemtörténeti hagyatékunk színe-java?

Nos, meggyőződésem, hogy a kérdésfelvetés iránya rossz. Nem feltétlen megvált ugyanis a művészet (nem is ez a dolga), hanem sokkal inkább a túlélést (az értékek túlélését) biztosítja, vagyis menekít. Önmagában Mozart nem vált meg, mint ahogyan Botticelli és Ady sem. De amikor nevezett életművek az emberiség művelődéstörténetét szövetként  átfonó szerves egységgé állnak össze, akkor akarva-akaratlanul az emberiség vérébe ivódik az az évezredek alatt felhalmozódó kultúrtörténeti kincshalmaz, mely az ember lelki-szellemi felépítésének mindenképpen egyik fontos alkotóelemévé válik. Ez pedig kordában tartja a romlást.

A művészetnek előkészítő szerepe van: a szántás feladata az övé, a magot is el kell hintenie, de az érlelés már az egyénen múlik. Napjainkban azonban már rögtön az első lépéseknél (a szimbolikus szántásnál is) komoly akadályokba ütközünk, vagyis az előkészítés fázisában is meglehetősen öles kövek gördülnek az ember útjába. Ez pedig a művészi kifejezésformák radikális átalakulásában érhető tetten, olyan gombamód szaporodó vadonatúj törekvések megjelenésében, melyek indokoltságát a megváltozott világra és a huszadik században az emberiséget ért világégésekre alapozzák a magukat hozzáértőnek kikiáltó teoretikusok, mondván: a huszadik század tragédiái természetesen indukáltak egy olyan folyamatot, mely arra kényszerítette az alkotók döntő többségét, hogy elhagyják a klasszikus értelemben vett művészet kereteit.

Ezzel szemben a művészettörténet áttekintése más képet mutat. A művészettörténet áttekintése félreérthetetlenül jelzi, hogy a megváltozott világra hivatkozni, nemcsak indokolatlan, de már-már fájóan felületes is. A világ ugyanis folyamatosan változik. A Neandervölgyiek világától Egyiptom ezredévekre esett, mint ahogyan Egyiptom világától az etruszk kultúra is hasonló távlatokra kezdett nyiladozni. De ugyanez a helyzet a császárok Rómája és a középkor Firenzéjének viszonyrendszerében is. A megváltozó világ tehát mindig alapvető indokot szolgáltathatott volna a művészet degenerációjának elfogadtatására. Ezzel szemben a degeneráció évezredeken keresztül képtelen volt behatolni a művészet sejtjeibe, féltve őrzött műkincseink a kezdetektől a huszadik század harmadáig-feléig képesek voltak a művészet klasszikus értelemben vett keretrendszerében működni egészen addig a pillanatig, míg bizonyos paranoid jelenségek és figurák fel nem ütötték fejüket, akik képtelenek voltak felismerni, hogy alapvetően nem a világ, hanem az ember változott meg, oly módon, hogy a „felvilágosodás” hatására belőle előtörő állat egész egyszerűen holtvágányra terelte kollektív jellemét. Ennek az elkorcsosulásnak egyik meghatározó oka pedig istentelenné válásában keresendő. Ezért tehát, amit a kortárs törekvések által kreált beteg hordozó felületeken látunk, nem egyéb, mint tükör, melyben az eredetmítoszát vesztett istentelen ember rémképe tükröződik. Az a totális értelmetlenség, melyet a művészet modernkori lenyomataként próbálnak prezentálni, kezdve a disznófekáliába mártott feszülettel, a ketrecbe zárt kopasztott csirkén keresztül a rozsdás konzervdobozon át a bugyiban turkáló nőművészig, nos ezek a torz képjelek tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Az istentelen ember.

Hogyan szavatolható akkor mégis a hitele e lappangó paranoid állapot képviselőinek, kiknek munkáival szembesülvén az ember csak értetlenségének képes hangot adni, és erősen megkérdőjelezi az épeszűség határait? Nos, ahhoz, hogy e kérdésre választ találjunk, mindenek előtt tisztán kell látnunk, hogy az óriásplakátokon bugyiban turkáló nőművész, a disznóürülékbe mártott feszület és a zsírral bekent szék valójában nem más, mint a cica-gombolyag ábrázolás álintellektuális mázzal bevont modernkori képjele. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy cicánk és gombolyagunk csupán képjelként vívja ki magának létjogosultságát napjainkban. Nem, erről szó sincs. Kulturális programként is jelen van, úgy, mint népünnepély és majális, vattacukor és tűzijáték. Mindez pedig már talajként funkcionál modernkori hitelesítésére. Miről is van szó valójában? Arról, hogy addig, míg az olcsó virsli összerágott masszája és a mustár csordogált szájunk szegletén a nép egyszerű nyelvére íródott ünnepélyeinken, addig, míg tátott szájjal, mint valami félkegyelmű csorda bámultuk a tűzijáték színes kavalkádját, szép lassan világra hoztuk, világra segítettük azt a szellemi igénytelenséget, mely termékenyen járult hozzá a zsíros széknek és a bugyiban turkáló nőművésznek mint műtárgynak elfogadtatásához.

Hogy túlexponált pozíciójuk visszaszorítható legyen, ahhoz azonban a kritikai közegben is lényeges változásoknak kellene végbemennie, abban a kritikai közegben, mely nem csupán arra képes, hogy a lehető legközönségesebb tárgyat műtárggyá avassa, hanem arra is, hogy szemfényvesztő módon mindezekhez hitelesnek látszó ideológiát is gyártson. Számtalan konkrét példa igazolja, hogy a művészeti közélet megannyi ripacs paprikajancsija a „Kelj fel Lázár” elementaritásával képes kiemelni a hétköznapok világából a piszoárt, jelezve, hogy  a legközönségesebb minőség is többnyire azonos értéket képvisel a leghivatottabbal. Ez azonban hiba, ha úgy tetszik csúsztatás. A kontúrok összemosása ugyanis egyrészről törvényszerűen vezet értékvesztéshez, majd prioritások hanyatlásához, másrészt a befogadó közeg művészettel szembeni totális elfordulásához. Higgadt következetességgel nyugtázhatjuk tehát a tényt, hogy a történelem hullámverése egy olyan világ partjaira vetett minket – ma élő embereket, ahol a kortárs törekvések megjelenésének döntő többsége csupán arra szolgált, hogy kocsmákká züllessze a galériákat, s hogy elvegye az emberi lét egyik legalapvetőbb örömforrását: a művészet élvezetét; – azt az évezredes tradícióját a szellem szárnyalásának, mely igazán hitelt és értemet adhat a létezés földi megnyilvánulásainak. Mindez igaz akkor is – és most fogalmazzunk kissé sarkosan, de egyértelműen – amikor napjainkban már világosan kezd látszani, hogy a magyarázkodásra épülő reformművészet hitele úgy csúszott el, mint disznó a jégen, és ezen az alaphelyzeten már az a tény sem képes változtatni, hogy most, az ezer sebből vérző, neurotikus képzési rendszer utolsó rángásainak pillanataiban is futószalagon hagyják el az oktatási intézmények falait az olyan megtévesztett, hamis énképpel és kificamodott identitással rendelkező növendékek, akik vélhetőleg még évekig le fogják kötni a kiállítótermek falait a téboly egészen lehetetlen megnyilatkozási formáival. Általuk emancipálódik – függetlenedik az esztétikai a művészitől, pedig világosan kellene látni, hogy aki az ábrázoló művészet képviselőjeként nem vágyik esztétikai élményre, és annak totális kiiktatásával szándékozik felhántani mélyreható gondolatokat, annak inkább lenne szerencsés Heidegger, vagy a kevésbé igényes számára a Népszabadság eszközeihez nyúlnia. A festészet ugyanis nem manipulatív eszközrendszer és nem kizárólag filozófia. Ott mások az elvárások. Ma azonban gyakran nem divat a színvonal, de elvárás a póz, a manír, nem követelmény a tudás, viszont attribútum az ideológia.

Aligha vitatható tény tehát, hogy léteznek olyan szellemi műhelyek, stratégiai fontosságú intézmények és médiumok, ahol kellő nyomatékkal megtámogatják az ilyen irányú kortárs törekvések elfogadottságát. Meglátásom szerint a probléma igazi forrását az a szakmabélinek csúfolt műítészi hátország jelenti, amely ezen törekvéseket hajlandó legalizálni természetesen ideológia-gyártással. Lássunk néhány alaptételt az ideológiák hosszas folyamából, mely nagyszerű talajt biztosított a művészet elhiteltelenedésének:

  • „A reklám története a modern művészetelmélet még megíratlan utolsó fejezete.”
  • „A fogyasztást szépművészetként is lehet szemlélni.”
  • „A tartalom elveszíti jelentőségét és maga a médium lesz az üzenet.”
  • „A posztmodern megtanított minket arra, hogy a művészet üzlet.”
  • „A marketing művészet.”
  • „A teljesítmény már nem vált ki érdeklődést.”
  • „A mű nem más, mint a művész körüli kultusz.”
  • „Olyan van, hogy nem művészet, de olyan nincs, amit ne lehetne művészetté nyilvánítani.”

Mind-mind megannyi döbbenetesen manipulatív érv egy rontó minőség oldalán. A fenti definíciók (melyek a fogyasztást és a marketinget a művészet szintjére emelik, és azzal szemben semmiféle tehetséghez és adottsághoz köthető elvárást nem támasztanak) tehát aligha szorulnak magyarázatra. Kreáltatott egy olyan művészinek nevezett közeg, ahol olyan kedvező életfeltételek adódtak a képességen aluli „alkotók” számára, melynek segítségével mint posványos vízben a békalencse, úgy szaporodhattak el a galériák üledékes kirakataiban valamennyien. Kizárólag az értelmező közeg hozzáállásában látom azt a nehezen jóvátehető vétket, mely a vulgaritás pozícionálásával rászabadította az arra tökéletesen alkalmatlanokat (a kisstílűeket és a középszerűeket) a mai művészeti közéletre. Ezek az emberek viszik a pálmát és vonulnak a kritikusok rikoltozó hozsannázása közepette a szakralitástól totálisan megfosztott nyilvános illemhelyekre – a galériákba, hogy aztán ott a befogadó közeg totális érdektelenségében ütközzenek. Az érdektelenséget hiábavaló próbálkozás lenne cáfolni, a látogatottsági mutatók üzeneteit aligha lehet keserves, nyögvenyelős ideológiákkal felülírni, de még csak a marketing eszközeivel sem.

És akkor itt elérkeztünk a harmadik veszélyforráshoz, – a marketinghez és a médiához. A média ugyanis egy önmagából kifordult világban mind gyakrabban propagálja és emeli fel a szellemi impotenseket és félkegyelműeket, így vélhetőleg ez volt az oka annak is, hogy a konzervdoboznak, az injekciós tűnek, vagy egy közönséges fotelnek mint műalkotásnak az elfogadtatása mindenféle nehézség vagy intellektuális ellenreakció nélkül keresztülvihető volt. A marketing kóros igénye a művészetben tehát alapvetően a tehetetlen, a felszínes és a tehetségtelen önvédelmi reflexe. Amikor a művészetet lezülleszti a marketing szintjére, akkor önmagát valójában felemeli, hisz a marketing világában már otthon van, vagyis a marketing előrenyomásával esélyt kreál önmagának. Önmagát képtelen felemelni, hisz tehetségtelen, ezért próbálja meg a tehetséget lerántani saját szintjére, mert így azonos pozícióból indulva már több az esélye az „életben” maradásra.

A képzőművészetnek és szerepének lezüllesztése azonban rendkívül komoly veszélyforrásokat rejt magában. Azzal ugyanis, hogy a selejtet felemelik, sokak szemében a selejt válik mércévé. Amennyiben pedig a selejt válik mércévé, akkor az emberi tudat általános állapota egy olyan igénytelen színvonalra hanyatlik, mely semmiféle ellenvetéssel nem fog élni életminőségének (mind fizikai, mind szellemi értelemben vett életminőségének) radikális leépülésével szemben. Ha ugyanis nem ismeri fel pozícióját, vagyis azt, hogy valójában milyen mélységekben is tengeti életét, akkor vélhetőleg azt is képtelen lesz meglátni, hogy milyen okok vezettek hanyatlásához, így értelemszerűen az azokkal szembeni fellépésre is alkalmatlan lesz. Reakcióképtelenné, tehát kiszolgáltatottá válik. Kiszolgáltatott és reakcióképtelen hangyatársadalomra pedig mindig szüksége lesz a selejt szintjén gondolkodó és érvelő hatalomnak, hisz az önrendelkezését vesztett, kiszolgáltatott ember értelmileg vakká válván, mindenféle kétely nélkül képes lesz elfogadni, ha a hazugságot igazságnak, az árulást pedig erénynek állítják be előtte. Egy ilyen szellemi klímában pedig természetes, hogy a siker és az elfogadottság sokkal inkább döntés, mint értékalapú. Ezért az igazi művészetnek a marketing világában (ha nem tanulja meg használni eszközeit és nyelvezetét) szinte bizonyos, hogy esélye sincs a fennmaradásra, ugyanúgy nincs, mint a dilettánsnak hathatós segítség nélkül a művészetek világában. Erről szól valójában az egész huszadik század középi-végi ún. művészetelmélet: a művészet hátára taposva a víz alá nyomja azt, és a marketinget mint új művészeti ágat beemeli a kirakatok csillámporos világába. A marketing térhódítása így válik a dilettánsok, a szakmai analfabéták és a súlytalanok diadalává.

Persze sok igaz és hiteles művész rangon alulinak, alantasnak tartja művészete propagálását. Nem volt divat ez idáig – mondják. Nos, lehet, hogy divat valóban nem volt, de napjainkra ez már nem elsősorban divat, hanem sokkal inkább kényszerűség kérdése. Ez ugyanis az egyik legnagyobb esély, az egyik legnagyobb fegyver a fennmaradásra. Egy szellemileg igényesebb és kevésbé fertőzött korszakban természetesen a kultúra iránti igény sokkal szervesebb és mélyebbről fakadó, mint napjainkban. Alapvető szükséglet – ha úgy tetszik. A XX. és XXI. század embere azonban leépült. Popcornt és reklámot zabál, kibeszélő-show-k hulladék-anyagán szocializálódik, ezért legfontosabb intellektuális feladata egymás fúrása és orrának túrása. Leépült hát, egy leépült ember pedig nem lehet az Ararát tetejéről megszólítani. Csatornában él, ezért csatornán keresztül kell neki üzenni, a média csatornáin keresztül, ahol ugyan döntő mértékben csatornatöltelékeké az első és az utolsó szó joga, de a „köztes műsoridőben” fel kell vállalni a megszólalás kényszerű feladatát. Ez az első alapvető lépés.

E kezdeti lépések megtétele után pedig szimbolikusan ugyan, de ellentmondást nem tűrően vissza kell térnünk évismétlésre Tasszíli sziklaereszi alá, a Fényszentélyekbe, a kora keresztény mozaikok és a kazettás mennyezetek elragadó mitikus világába, és ezek üdvtörténeti üzenetei segítségével meg kell szabni egy olyan szellemi irányvonalat, mely a témák világi voltának hatására és a Szubsztancia mind gyakoribb elhalványodásának következtében nem a neoncsövekre és vizeldékre, hanem a táblaképek reneszánsz korára datált mobillá válásával azok hit-terjesztő és prófétáló tevékenységére helyezi a hangsúlyt. Félreértés ne essék, itt nem savonarolai „ortodox szigorral” történő prófétálásról van szó, hanem az élet iránti szentség könnyed terjesztéséről, melyet akár szentképpé nemesített aktokkal is lehet liturgikus következetességgel hirdetni. A jó akt ugyanis nem meztelenség, hanem a meztelenség szentsége, vagyis feltárulkozás. Elérkezett hát a festészet feltárulkozásának és ezzel együtt az emberi szellem feltárulkozásának is az ideje. Aligha vitatható, hogy egy olyan rendelt idő szakadékához érkeztünk, ahol a leépülés és a szellemi ébredés két partja közötti átkelés igencsak bonyodalmasnak látszik. A szakadék túl széles ahhoz, hogy átugorjuk. Ám egy vitorla segítségével komoly eséllyel ülhetünk fel a hullámok hátára. A művészet vitorla – eszköz és támasz, de az igazán nagy csatákat és az igazán nagy küzdelmeket egyedül kell megvívnunk. Egyedül – odabenn. Az emberek leginkább önmaguk előtt félnek megnyílni. A művészet képes arra, hogy ebbéli félelmünket eloszlassa. S ha a félelem eloszlott, akkor talán azt is meglátjuk, hogy mennyire lényegtelen minden harc, minden lázadozás. Ha a félelem eloszlik, minden egyes ember egyként fogja érezni, hogy homokba lépve Szent Ferenc hagy lábnyomot általunk, hogy arcunkat ugyanaz a szél fújja, mely egykoron Vespucci vitorláiba kapott, és ha napfényben fürdünk, a jávai előembert melegítő nap sugarai ölelnek oltalmazó gyengédséggel. S ha megértjük, hogy Veronika kendőjének arcát a mi bánat-és öröm-könnyeink formálják igaz és hiteles képmássá, akkor abban a pillanatban félreérthetetlen természetességgel állhatunk szemben az Élet Testamentumával – Önmagunkkal.

A szembesülésig még hosszú út vezet, de elérkezett a vitorlabontás ideje mind életünkben, mind művészetünkben. Nem késlekedhetünk tovább.

 

Hozzászólás