logo
MUNKÁSSÁG

Mióta Világ a Világ

hétfő, július 25, 2011 Írások 2

Egyáltalán nem hiszek abban, hogy mint festő, komolyan kellene magam venni. Ez az állítás azonban már nem áll a tevékenységemre. Csak a művészetben bízhatunk ugyanis. Amennyiben pedig valamilyen tevékenységbe bizodalmat fektetünk, akkor legalább is illik tisztelettel viseltetni iránta. Napjainkra a „képlet” megfordult. Önjelölt „zsenik”, vagyis az „önkéntes mérvadók” miközben sportot űzve a bagatellizálásból színpadiasan legyintenek a művészet szerepére és kihívásaira, hihetetlenül komolyan tudják magukat venni, és ebbéli hozzáállásukat csakhamar külső, felvett jegyekben is a világgá kürtölik. Fekete ruha, „leharcolt” makrokord nadrág, ing és mellényke, „entellektüel” kis válltáska hanyagul keresztüllökve a felsőtesten, ápolatlan zsíros, vagy éppen túlságosan „trendi” haj, „minden mindegy borosta” és természetesen az elengedhetetlen világfájdalom arc. „Művészeink” ezen modernkori rendszámtáblái, ripacs kellékei azonban semmiben sem különböznek a bohóc krumpliorrától. Ami egyébként még nem is lenne túl nagy probléma (hisz valóban magánügy, hogy ki milyen szinten csinál hülyét magából) egészen addig a pillanatig, míg a krumpliorr el nem kezd megnyúlni, és át nem alakul Pinokkió orrává. Ha ugyanis már a művészetet is hazugságon kapjuk, akkor azt hiszem valóban az utolsó esélyét is eltékozolta az emberiség. Miért? Pontosan azért, mert ahogyan azt az imént már említettem, csak és kizárólag a művészetben bízhatunk. Amióta ugyanis világ a világ, (de legalább is mióta írott történelemmel rendelkezünk), az emberiség életét és sorsát alapvetően négy igazán fajsúlyos erőtér rendeltetett meghatározni: a politika, a tudomány, a vallás és a művészet. (Az ötödik „elem” maga az ember, mely e négyes rendszert  lenne hivatott összefogni, illetve megfelelő működésrend keretei közé terelni, manapság azonban kevesen érzik át a felhívás lényegét: „Az ötödik, Te magad légy.”) E négyes egységből a művészet alapvetése pedig egészen biztos, hogy az esetek döntő többségében az igazság szolgálata volt.

Aligha képezheti ugyanakkor vita tárgyát, hogy valamennyi szerkezeti egységgel összefüggésben megállapítható: bizony igencsak komolyan akadozik a gépezet, hogy mindegyik tartófalán vészjósló repedések jelentkeztek.

Azzal a felvetéssel, hogy a politika már réges-régen eljátszotta a hitelét, hogy kiírta magát a méltóság és az egyetemesség rendszeréből, épelméjű emberek társaságában nem igazán illik vitába szállni. Attól azonban óva intenék bárkit is, hogy kizárólag a szélsőség, vagy a rezignált nemtörődömség lesajnáló hangnemében szóljon a politikáról, mert azért azt önkritikusan mégsem ártana felismernünk, hogy a selejt uralkodásának leginkább mégiscsak az igénytelen és lealjasodott társadalom szolgálhat táptalajul, vagyis mindazon negatív tendenciák eredőjét, melyet a politika nyakába akarunk varrni, nem ártana a saját intellektuális fogyatékosságunk keretei között megkeresnünk. Ez a fogyatékosság igen egyszerű módon kiküszöbölhető lenne, csak venni kellene a fáradtságot, és néha a dolgok mélyére tekintve túl lehetne lépni a felszín felszínességén. Az pedig, hogy ki hogyan képezi magát, és ki milyen mértékben próbálja magához venni azokat a szellemi kincseket, melyek most már valóban mindenki számára hozzáférhetőek (mert hozzáférhetőek), nagy mértékben önálló akaratától is függ. Persze a tanulást megkerülendő lehet hivatkozni egyéb elfoglaltságra és fáradtságra, pénzhiányra és neveltetésre, de mindez önámítás és menekülés a felelősségvállalás elől; – ha ugyanis munkából hazatérve „holtfáradtan” van idő valóság showr-a, akkor ne legyen már kifogás, hogy nincs idő könyvtárra…

A politika tehát eljátszotta hitelét, elég, ha csak végigtekintünk történelmünkön – illúzióink aligha lehetnek. Érdekszövetség a mozgatórugója, semmi más, mely az eszközökben nem válogat, s amelynek sokkal inkább alapvetése a funkcionalitás, a haszonelvűség, az érdekek képviselete érdekből, mintsem az önzetlenség és a lélek szavának figyelembe vétele. Érzékenyen és kényesen kerüli a konkrét megnyilvánulásokat és egyértelmű állásfoglalásokat azokon a pontokon, ahol az emberi méltóság kérdéseiről van szó, vagyis ahol az erkölcs és az igazság kritériumai szerint kellene állást foglalni, kizárólag gazdasági, pénzügyi és jogi kérdésekre képes és hajlandó fókuszálni, valamint hivatkozni. Illúzióink természetesen a tekintetben se legyenek, hogy ezen mentalitás lokális jelenségként kizárólag hazánkra lenne érvényes, nincs ez másként azoknál a „fejlett demokráciáknak” böfögött „haladó struktúráknál” sem, melyet civilizált nyugati demokrácia szignó alatt tart számon a  nagyon okos lexikális meghatározás. Pilátus „mosom kezem” reflexe tehát jól láthatóan és jól érzékelhető hatékonysággal itatódott át napjaink közéletébe, és ennek oka talán leginkább abban keresendő, hogy bizony van egy nagyon nehezen ledolgozható, kétes dicsőségű szellemi örökségünk: Mózes a törvényt adta, Krisztus az igazságot – mondja János evangélista. És bizony itt ezen a ponton kell keresnünk a konfliktus eredetét, vagyis azt az okot, hogy valójában miért is tolódott el a funkcionalitás és a „törvény” irányába az ún. általánosnak vett szemléletmód az élet minden területén. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy a judeokeresztény hitvilágból  ha nem is kizárólag, de jól érzékelhetően döntő súllyal mégiscsak az ószövetségi eszme, vagyis a törvény, tehát a jog konzekvens képviselete volt csupán képes termékeny talajra hullani, de nem a megértésé, nem az igazságosságé. Hogyan érhető tetten e diagnózis? Pontosan azáltal, hogy a politika tendenciózusan (hagy ne mondjam már-már mániákusan) az Ószövetségi „leckéhez” idomulva a jogra és törvényre, de nem az igazságosságra hivatkozik, vagyis mossa kezeit olyan konkrét kérdésekben, ahol nem az egyes ember jogviszonyáról, hanem sokkal inkább húsbavágó sorskérdéseiről lenne szó és teszi mindezt úgy, hogy közben háttérbe szorítja a megértésen alapuló világlátás misztériumát. A kérdés persze adódik: miféle jog az, melynek tartópillére nem az igazság? Miféle jog az, amely által egy olyan törvénykezés prioritása látszik kirajzolódni, ahol a lojalitás nem minden esetben és feltétel nélkül elsődleges szempont?  Önös érdek és humánum áll tehát egymással szemben, és az előbbi minden eszközzel azon van, hogy utóbbit kiszorítsa. Összeesküvés elmélet és üldözési mánia – szól a szkeptikus hang. Lehetne az is. Csakhogy nagyon is jelen vannak olyan (még ha látensen is) uralkodó „megnyilvánulások”, melyek pontosan ezen számon kérő replika ellenkezőjét igazolják. Csupán egyetlen példa: Az Európai Unió hárommilliós példányszámban adott ki diákok számára a 2011-es évre egy olyan naptárt, melyben a világvallások főbb ünnepeinek és egyéb jeles eseményeknek a dátumait feltüntetve azok lényegét, kísérő – magyarázó szövegekkel látta el. Szerepelt a kiadványban a zsidó, az iszlám, a kínai újév, de még a szikh-hindu fény-ünnepe is. Valamilyen „fatális véletlen” folytán azonban a kereszténységről mégiscsak sikerült megfeledkezniük, sem a Húsvétra, sem a Karácsonyra ugyanis még csak jelzés szintjén sem történt utalás, miközben az autómentesség és az ózonréteg védelmének világnapját jól láthatóan tüntették fel. Apró, de árulkodó momentum, hogy pontosan az a több százmilliós világvallás nem került megemlítésre, mely voltaképpen az egyetemes Megváltót adta a világnak, s tanításán keresztül a megbocsátás, az önzetlenség és a feltétel nélküli szeretet örömüzenete lett kiszolgáltatva az emberiség számára.

Ebben az esetben mégsem az az elsődleges feladat, hogy sértett katolikusként, unitáriusként, baptistaként vagy reformátusként azon dohogjunk, hogy gyakorolt vallásunkat egy naptárban marginális pozícióba szorították. Az ugyanis puszta formalitás. A tét azonban ennél sokkal nagyobb. Arra kell tehát mindenekelőtt felhívni a figyelmet, hogy magának az Újszövetségi eszmeiségnek az aláásása is elkezdődött, aminek egy igencsak nemkívánatos mellékhatása, hogy a szeretet-vallás marginalizálásával voltaképpen az egyetemes művészettörténet azon képjeleit, és képjelek tanításait is a háttérbe szorítják, melynek magva, indítórugója, eszmeiségének alapvetése pontosan az Újszövetségi etikából merít, és annak értékrendjéből táplálkozik. Ezért terelődhet el a figyelem a szkíta ötvösmunkákról, a kazettás mennyezetekről, a középkori fényszentélyekről, mert pontosan ugyanabból a háttérbeszorított eszmeiségből nőnek ki, és pontosan ugyanannak a háttérbeszorított eszmeiségnek az előképei, melyet az Újszövetségi eszmerendszer azonosító kódként önmagán hordozott. Mivel tehát az igazán magvas alkotások tükörszimmetrikus megnyilatkozási formái ezen értékeknek, ezért voltaképpen azok eszmeiségének, hovatovább üzenetének az eltörléséről is döntés születik abban a pillanatban, mikor az Újszövetség súlyát relativizálják, hatványozottan egészségtelen helyzetben pedig egész egyszerűen likvidálják. Ezt a luxust pedig aligha engedheti meg magának az ember, mert ebbe bizony minden valószínűség szerint bele fog nyomorodni, bele fog pusztulni. Természetesen nem szó szerint értve, de mint emberi minőség súlyos deformálódások nélkül már nem igazán léphet túl ezen a voltaképpeni abnormális helyzeten. A morális hanyatlás sebeit ugyanis aligha lehet segítség és támasz nélkül meggyógyítani, valamint feldolgozni. Ha pedig a sebek elfekélyesednek, akkor az ember egészen nyilvánvalóan válik méltatlanná önmagához, és csúszik olyan szellemi mélységekbe, ahonnan kikerülni tulajdonképpen lehetetlen küldetésnek tűnik. Lehet persze a lecsúszást, a devalválódást, a szellemi erodálódást tagadni, ám alighanem felesleges, hisz egészen konkrét példák érkeznek ennek igazolására: „…Nem asszírológusok kellenek ide, hanem közgazdászok…” – túrta ki orrából ezen előremutató intellektuális programját egy szerencsétlen politikus,  „..az iparos munka kell, hogy példa legyen, nem a művészet…” – replikázott egy nagybefolyású milliárdos vállalkozó. (Hogy melyik politikus és igencsak befolyásos gazdasági szakember véleménye volt ez, teljesen mindegy, hiszen a debilitásnak és a selejtnek nincs arca, tehát felesleges egy homályos kórismérvről „fényképet” rögzíteni, a tendencia a lényeg, csak azt kell feltárni.)

Mindenesetre tény, hogy legalább betekintést nyerhettünk egy olyan vélemény és közgondolkodást formáló szellemi alapállásnak a működési szisztémájába, mely szerint a művészet, tehát az értékek tolmácsolása már nem számít munkának,  ahol a magas kultúra csupán derivátum, vagyis függelék a közgazdaság, a politológia, a szak és segédmunka árnyékában, és ahol a Michelangelok és a Mozartok léhűtő, semmirekellő csirkefogóknak tekintendők, akik jobban tennék, ha elmennének valami tisztességes szakmát gyakorolni, hogy végre-valahára előléphessenek már a társadalom, hasznos, megbecsült tagjaivá… És ezek után úgy gondoljuk, hogy van mit csodálkozni azon, hogy az elferdült gyengeelméjűség kerekedik felül a józan ítélőképességen, hogy az igénytelenség posványa lerántja az értéket a fertőzéssel teli dögkút aljába, és hogy sokkal inkább adunk hitelt a Havasok, mint a Hamvasok szavának?

Itt már valóban a kultúrpolitikáé lenne a szó. Csakhogy ameddig egészen nyilvánvaló tény, hogy a kultúrpolitika a gazdasági és politikai elit moslékos vödréből zabálja ki a mindennapi betevőjét, addig egészen világos az is, hogy, mint ahogyan segítséget sem lehet várni az ilyen önmagáról megfeledkező, ájult vezető garnitúrától, ugyanúgy a magára valamit is adó, igényes ember kompromisszumot sem fogadhat el semmilyen feltételekkel ezektől az emberektől, mert meg kellet, hogy tanuljuk a leckét:”…Ne szórd a gyöngyeidet a disznók elé, mert azok megfordulva felfalnak Téged…” Itt már kizárólag az egyes emberen múlik minden, alulról építkezve kell felismerni és kimondani a lényeget, hogy elég volt a hazugságokból, hogy minden, mi marginális kérdéseket vitat, hazugság, hiszen eltereli a figyelmet a lényegi összefüggésekről. Ebben a történelmi helyzetben egész egyszerűen nem megengedhető, hogy a művészet marginális kérdéseket vitasson. Persze joggal adódhat a kérdés: mit nevezünk lényegi összefüggésnek? A válasz nem túl bonyolult; – mindazt, ami az igazságot képviseli. No, de mi az igazság? – érkezhet a következő felvetés. A válasz megint csak nem bonyolult, bár szeretjük annak láttatni, szeretjük elkenni a legsarkalatosabb „meghatározásait”, hiszen ily módon sokkal könnyebb üzenetét nem betartani, azon túllépni, vagy azt felülírni. Az igazság megmagyarázhatatlanságát és ezerszínűségét hirdetjük – ami nyilván egy kényelmes szempontból igaz is lehet – csak rendszerint azt szeretjük elfelejteni, hogy az döntő mértékben mégiscsak egy hazugságon alapuló ún. igazság szerteágazósága… Csakhogy fájdalom, de bármennyire is szeretnénk felmentést kérni, az igazság bizony nem relativizálható. Mi tehát az igazság? A válasz egyszerű, kézenfekvő és adekvát. Nincs maszatolás, nincs sumákolás. Igazság az, amit egy rongyos kis Újszülött elhozott nekünk, amikor úgy hozzávetőleg kettőezer évvel ezelőtt Bethlehem egy mocskos kis istállójában földet ért. Ennyi! Nincs ezen mit morfondírozni, el kell olvasni az evangéliumokat, el kell olvasni a hegyi beszédet. És nem kell félni, hozzáolvasni a Védákat, mely megmutatja, hogy mi az emberi lét alapállása, feltárja valóság és a káprázat működésrendjét és helyére teszi a tudományt is, mely a természetet ugyan vizsgálja, de a valóságot nem érti, hiszen a természet is nyilvánvalóan káprázat. Hogy a káprázatot alapul használó tudomány pedig milyen szinten képtelen belátni az emberléptékű világegyetem, és az Univerzum-léptékű emberi minőség azonosságát, és, hogy egyébként pedig milyen eltévelyedett következtetéseket és eredményeket képes felmutatni e belátás hiányában; – nos az azt hiszem nem szorul különösebb magyarázatra.

Ezzel szemben amilyen gondolatokat és „tanításokat” manapság közzé tesznek értékekről, prioritásokról és szellemiségről, az az esetek döntő többségében közönséges mellékvágány, olcsó nyesedék, ha úgy tetszik ürülék. Csak vigyázat!  A következő generáció tápláléka ugyanis pontosan az a szellemiség lesz, amelyet mi fontosnak tartunk továbbadni, amelyet mi örökül hagyunk. Az az eljövendő világ, amelyiknek viszont tápláléka az ürüléke, hát bizony megnézheti magát, sok jóra aligha számíthat… Be kellene tehát már látni, hogy az igazságot a jog nem képes pótolni. Az ember lényének legalapvetőbb sajátja, hogy szomjazza az igazságot. Senki sem tűri, ha méltánytalanok vele, ha megalázzák. Az a jog, mely az igazságot nélkülözve rendelkezik az ember felett bizony megaláz, aminek az lesz a vége, hogy az ember előbb-utóbb felázzad ellene. Fellázad, mert az emberi lélek úgy van beprogramozva, hogy az igazságnak és nem a jognak hisz. Lehet efelett nagyvonalúan szemet hunyni, persze, hogy lehet. Annyit ér, mint fedőt tenni egy vulkán kürtőjére. Lázong a világ, mert gyakran az igazságosságot nélkülöző jog uralkodik felette. És az ostoba törvényhozók továbbra is makacsul ragaszkodnak a vulkán kürtőjének pléh fedővel való lefojtásához. Ez azonban így nem mehet tovább. Ahhoz, hogy valódi, gyökeres fordulat következzen be e szemléletmódban, nincs mese, de nevén kell nevezni ezt a pléh fedőt, hogy egészen pontosan láthassuk, mi az a szellemiség melyen egy jól megfontolt elegáns mozdulattal tovább kell lépnünk, melyet ellentmondást nem tűrően meg kell haladnunk. Nos, a pléhfedő neve: Ószövetség. Annak ugyanis önös érdeket és bosszúálló mentalitást törvénybeiktató alapállása egészen félreérthetetlenül uralta el napjaink közéletét.

Csak néhány példa. Mit mond az Ószövetségi törvény? Ha nem tetszik különösebben a nő, rontsd meg, aztán bocsájtsd útjára. És hogyan szól az Újszövetség intelme? A házasság szentség, abban gondolkodj. Melyik hozzáállás uralja jobban a mindennapokat: hogy élek a házasság szentségével, vagy egyéjszakás kalandok után már másnap túllépek ösztöneim alanyán, esetleg vérig sértve és porig alázva annak lelkivilágát? Ismerős a tétel, ugye? Mit mond az Ószövetségi törvény? Ha meg akarsz szállni egy várost és annak lakói ellenállás nélkül beengednek, tedd őket szolgáiddá és adófizetőiddé, ha ellenállnak, mészárold le őket. És hogyan szól az Újszövetség intelme? Szeresd ellenségedet, mint önmagad. És mi a helyzet napjaink gazdasági életének üzletpolitikájában? Amennyiben terjeszkedni akarsz a piacon, (vagyis meg akarsz szállni egy területet) a kistermelőtől megalázóan alacsony áron vásárold fel áruit (vagyis tedd szolgáiddá őket), hajtsd be rajtuk az adót is, de keményen (tedd adófizetőddé valamennyit), ha pedig ostoba módon büszkeségből ellenáll, és többet követel munkájának gyümölcséért, lehetetlenítsd el olcsó importokkal, ezáltal tönkretéve Őt, vagyis „halálát” előidézve! S mindezt nevezd a piac törvényszerűségének… Ismerős a tétel ugye? Mit mond az ószövetségi törvény? Ha kölcsön adsz, csak úgy adj, hogy kérj érte kamatot. Mit mond az Újszövetség? Ha adsz, ne kérj érte cserébe semmit. Melyik erkölcsi instrukciót követik inkább a pénzintézetek? Ismerős a tétel ugye? Mit mond az ószövetségi törvény? Ha engedetlen a gyermek és csapongó, vidd a vének elé, majd a város határába és kövezzétek őt halálra. No, és hogyan viszonyulunk ma, engedetlen gyermekeinkhez, akik engedetlenségük bizonyítékaiként inkább választják szerelmük, mint szüleik igazát? Hogyan viszonyulunk hozzájuk, ha esetleg „csapongó” módon még a szülői ház vagyonát is képesek választottjukra „herdálni”, ahelyett, hogy inkább ésszerűen gazdálkodtak volna a javak felett? Ugyan melyik érzés uralkodik inkább a szülőn: a sértettségből táplálkozó „megszakítok minden kapcsolatot” alapállás, vagyis az elégtétel igénye, vagy a feltétel nélküli megbocsátásé, amelyet az újszövetségi tékozló fiú története mesél el? Ismerős a képlet ugye?

Jól érzékelhető tehát, hogy napjaink mentális alapállása melyik irányba is tolódott el igazán. Látnunk kell azonban, hogy ezekkel a törvényekkel pontosan egy olyan világot voltunk képesek csupán felépíteni, mint amilyen a médiából nap-nap után kellemetlen tolakodással visszaköszön életterünkbe… Ennyire futotta erőnkből, ennyire voltunk hivatottak… Ám érzékelve az eredményt, talán érdemes lenne már azt a felismerést is megtennünk, hogy esetleg mégiscsak szemléletünkkel van a gond, azzal a szemlélettel, melynek alapjai Mózes tolmácsolása által lettek lefektetve úgy hozzávetőleg háromezer évvel ezelőtt a Sinai-hegy lábánál. S talán illene azt a törvényszerűséget is felismernünk, hogy egy alacsonyrendű törvénykezést egy szellemileg érett társadalom, azért mégiscsak képes kell, hogy legyen saját akaratából is hatályon kívül helyezni, ha egyáltalán még érez felelősséget az eljövendő életek minősége iránt.

E felismerés megtételéhez mindenekelőtt a művészet képes leghatékonyabban elvezetni az embert, hisz egészen világos, hogy a tudomány e tekintetben képtelen hitelesen megnyilvánulni. A tudománynak ugyanis nem feladata, egész egyszerűen nem lehet a feladata (és ezt tudomásul kell vennünk), hogy magára vállalva a lélek szerepét összekötőkapcsa legyen a testiség és a szellemiség által képviselte világnak. (legalább is napjainkban erre még nem adottak a feltételek.) Más ugyanis a mozgástere, más a logikája, más a nyelvezete.  Ezen nem is nagyon lehet, és nem is nagyon érdemes csodálkozni. Mint ahogyan azon sem, hogy ebbéli fogyatékossága ellenére, gyakran mégiscsak túlzott magabiztossággal ítélkezik mindazon törvényszerűségek és alapigazságok felett, melynek „valóságalapját” egyáltalán nem a fizikai lét keretei, hanem az emberi lélek határai jelentik. Vagyis a nem mérhető tartományok. A tudomány túlzott magabiztossága ugyanakkor bizonyos kérdésekben önmérsékletbe vált. Beismeri ugyanis, hogy a Világegyetem keletkezésének első másodpercében történtekre nem találja a választ, sőt azt is felveti, hogy voltaképpen nem is létezett az a bizonyos „első másodperc”, hisz elképzelhető, hogy a teremtés végső soron egy örök folyamat. Ezt a kételyt rendkívül fontosnak tartja tisztázni, miközben legalább annyira, ha nem fontosabb kérdések felett pedig hideg közönnyel átsiklik, ha úgy tetszik szemet huny. Pedig talán nem lenne minden tanulság nélküli azt a kérdést is feltenni, hogy az esetleges ősrobbanás után úgy hozzávetőleg tíz, esetleg húszmilliárd évvel, az űrkorszak mérőműszereinek és modern pszichológiai analíziseinek , valamint lélekkutató metódusainak birtokában, ugyan mi lehet az a titokzatos erő, mely a tubusok mélyéről kiemeli a festéket, ám ezek a festékpacák egyszer csak Szent Annává, vagy Libanon cédrusaivá „állnak össze”? Hogyan lehetséges az, hogy tíz, esetleg százmillió ember is csupán  esetlen és ügyetlen lenyomatokat hagy maga után akár a félrevezető képzésben részesült gyerek, ám egyszer csak születik egyvalaki (talán száz évben egyszer), aki az egész élet szívszaggató keletkezéstörténetét képes belesűríteni akár negyven négyzetcentiméter vászondarabba? Nos, mik ezek az erők, melyek ilyenkor munkálkodnak? Sokan gondolják, hogy számtalan lényeges kérdésre nagyjából már ismerjük a választ. De vajon valóban tudunk-e mindent? Legyünk egy kicsit őszinték önmagunkhoz! Megvannak a válaszaink? Birtokában vagyunk az ismereteknek? Semmit sem tudunk. Még egy almás pite „eredetét” sem tudjuk pontosan visszavezetni. Persze: megsütjük. Ez eddig rendben is van. De miből sütjük meg, milyen alapanyagból? Természetesen almából. És az alma miből lett? Hát a magjából. És a magja? Egy előző magból. És a legelső mag? Az hogyan keletkezett? És máris ott vagyunk az első másodperc „konfliktusánál”, pedig mindössze négy kérdésre vagyunk az almás pitétől. Nem hogy húszmilliárd éves kérdéseket nem tudunk megválaszolni, hanem húsz másodperceseket sem. Ha volt egyáltalán, akkor ez lett elültetve az első másodpercben. Hogy, éltek és mindig fognak élni a titkok. Hogy figyeljünk a titokra. A megmagyarázhatatlanra. Mert lehet, hogy azok fognak mindent megmagyarázni. Nem képletekkel, nem a tudomány mérőeszközeivel, hanem valami sejtelmes megérzéssel. Sejtelmes megérzésekkel, melyek megmutatják, hogy mi is az ember valójában? Hogy nem a csont és a hús vegyértéke, hanem valami több, valami más, ami a titokból született és megtartotta Eredetét, a lélek kiismerhetetlenségét.

De mi az, amit léleknek hívunk? Honnan jön? Hogy injektálódik az emberbe ez a matériával szöges ellentétet képező minőség, mely radikális különbség az ész és a lélek összefüggésében is megfigyelhető. Addig ugyanis, míg az előbbi (tehát az értelmi tevékenység) megalkotja az egyenleteket és a beszéd képességet, addig a lélek nem gondolkodik, nem hoz létre tudományos értekezéseket és nem gyárt űrsiklót. De, hogy hogyan lesz a kommunikációból költészet, egy adott felület befestéséből művészet, a fajfenntartásból pedig szerelem, azt kizárólag csak „ő” tudhatja. Jól látható tehát, hogy a magasabb rendű létformához, vagyis a tudományhoz mégiscsak hozzácsatolódik a művészet, a költészet, a szerelem, vagyis a lélek és az érzelem hangja, annak ellenére, hogy a képletekhez – tehát a tudományhoz, az űrrakétához, a telekommunikációhoz nem szükségeltetik érzelem, hiszen mindenféle ellentmondás nélkül le tudnánk élni itt a földön magasabb rendű életünket akkor is, ha az nem állna rendelkezésünkre. A természettudományhoz, a politikához, a gazdasághoz, az állattartáshoz, a pénzügyekhez, a tőzsdéhez, a haszonnövények termesztéséhez, a kombájnok karbantartásához, a kommunikációhoz, semmi szükség érzelmekre, mégis mindezek az embert a teremtés csúcsára repítik. Hiszen tudatos, minőségi, – ha úgy tetszik komfortos életet él, olyan minőségűt, amilyenről egy alacsonyabb rendű létforma nem is álmodozhatna (hiszen álmodozni sem tud…). De miért jelenik meg akkor mégis az érzelem, ha az nem alapvető feltétele egy magasabb rendű életnek? Ha az a magasabb rendű életforma azok megléte nélkül is kialakulhat? Miért komponálnak mégis muzsikát, és női szíveket melengető romantikus dallamokat emberek? Miért vacsoráznak gyertyafénynél, és miért csókolóznak a szerelmeses párok? Egyáltalán mi értelme szerelembe esni,  hisz a fajfenntartás anélkül is működne? Miért beszél a Megváltó folyamatosan megbocsátásról és szeretetről? Miért rajongunk gyermekeinkért, mikor az ételt és a ruhát mindenféle érzelemtől mentesen is biztosítani tudnánk számukra? Miért remegünk az izgalomtól, és imádkozunk az Istenhez, hogy nyerje már meg végre élete első kupáját az a „büdös kölke”, mikor tudjuk jól, hogy anélkül is karban tudja majd tartani a kombájnt, vagy el tudja látni jogi képviseletét az alperesnek?

Minden, mi az embert kiemeli a sárból, elvileg működhetne szeretet és megértés nélkül is. Télen feltekerni a konvektort, bevásárolni, megtankolni az autót és bármi, ami a mindennapi életfunkció komfortos jelenlétét biztosítja megoldható a szív jelenléte nélkül. De a szeretet és a megértés mégis helyet követel magának, mégis igényt tart a megnyilvánulásra. Honnan jön, milyen erő küldte, mi célból avatkozik bele életünkbe?

A választ persze többé-kevésbé valamennyien tudjuk, de legalább is sejtjük. Természetesen azért, hogy kordában tartsa az ész vívmányait, és azért, mert igazából emberré mégiscsak az érzelemi teszik az embert.  De, hogy honnan jön; – nem tudhatjuk. Nem tudhatjuk, mert nincs vegyülete, nem rendezhető egyenletbe, nincs anyaga, egyszóval híján van minden azonosítási sémának. Ő a pásztor, az a pásztor, aki felismerte: napjainkban már nem az a kérdés, hogy hová fog fejlődni a tudomány, a technika és az emberi minőség száz év elteltével, hanem az, hogy képes lesz-e egyáltalán túlélni önmagát az ember. Több tízezer év telt el az idő „tengelyén” addig a pontig, mire elérte az emberiség az ipari forradalom időciklusát, és képletesen ugyan, de mindössze pár másodperc, míg eljutott a lovas szekértől az űrsiklóig. Valami történt az utolsó másodpercekben. Valami robbanásszerű változás állt be az emberi életben, melyet talán kissé felelőtlenül „haladásnak”, és az emberi elme „diadalának” nevezünk. De vajon valóban haladás-e, vajon valóban diadal-e az atomerőművek és az atombomba birtoklása. Nem lehetséges-e, hogy egy utolsó, döntő feladat lett felírva az életünk iskolájának táblájára. Mert ezáltal nem csak vívmányokat, de egy olyan eszközt is kezébe kapott az emberiség, melynek hathatós segítsége által saját életfeltételeinek rövid időn belüli megsemmisítését is hatékonyan kivitelezni tudja majd egy nem várt napon, ha éppen megbomlott elmével visszaél azokkal a gigantikus természeti erőkkel, melyeket saját szolgálatába hajtott a tudomány lobogója mögé bújva. Mi a garancia ugyanis arra, hogy nem fordul az ember ellen e „diadal”, különösen annak tudatában, hogy a kulcs gyakran valóban – de a szó szoros értelmében – bestiális hatalmak kezében van? Nincs-e sakkban tartva önmaga által az ember, ahol a tét már nem vagyona, életminősége, esetleg életkörülményeinek komfort-fokozata, hanem maga az emberi létforma teljes megsemmisülése. Mert ezekkel a hatalmas vívmányokkal ezt is a kezébe a kapta az emberiség. Lovas szekérrel és kőbaltával nem lehet kiirtani a világot, de atommal néhány nap alatt kivitelezhető a „művelet”. Látnunk kell tehát, hogy a haladásért, és az azzal járó kiváltságokért cserébe egy jól megtömött lőporos hordót kaptunk az ülepünk alá. Ezt felismerni, és a lőporos hordót nyugalmi állapotban tartani pedig kizárólag megértéssel, belátással, önzetlenséggel, szeretettel és elfogadással, vagyis alapvető Újszövetségi tételek megélése által lehetséges. Mert aki nem csak ismeri, de gyakorolja is a szeretet misztériumát, eszébe sem jut, hogy a lőporos hordó kanócát egyszer csak meggyújtsa. Ezen alapvető pozitív emberi értékek elültetése pedig döntő mértékben a legkisebb társadalmi egységben, a családban kell, hogy bekövetkezzen. Ezért veszélyesek azok a kijelentések, melyeket például egy derék európai uniós képviselő tett, a magyar alkotmánnyal kapcsolatban: „…Ráadásul a magyar alkotmány az élet és a demokrácia alapértékeként beszél a családról. Ez egy aberrált gondolkodásmód” – szólt tehát a szalonképes európai kritika egy olyan ember szájából, aki 1975-ös önéletrajzi írásában a következő kijelentéseket tette: „…Gyakran előfordult, hogy néhány gyerek kinyitotta a sliccemet, és elkezdett simogatni. (…) Amikor ragaszkodtak hozzá, akkor én is simogattam őket…” Érthető ugye? Egy olyan; – az európai értékrendet képviselő politikus, ki nyitott sliccén keresztül hagyja, hogy gyermekek simogassák, vádolja a magyar alkotmányt aberráltsággal csak azért, mert az, az élet alapértékeként beszél a családról…

Itt tarunk! Van tehát egy demokratikus, törvénytisztelő, az emberi jogokért és a szalonképességért mindig kiálló európai közösségünk, mely mindenféle ellenvetés nélkül eltűri, hogy egy identitászavarral küszködő emberi torzszülött, egy beláthatatlan mélységekbe ájultan hanyatlott elme minden ellenreakció nélkül kaphat helyet az európai unióban, annak az Európának a képviseletében, melyhez gyakran szorgalmazzák kritikus hangok, hogy bizony fel kellene zárkóznunk. Zárkózzunk tehát fel a család „kényszerképzetétől”, a nyitott slicc és simogatás magasságába. Ez azért mindenképpen tanulságos, mindenképpen jelzés értékű. Amikor tehát ilyen és ehhez hasonló hangok nem csak, hogy felszínre szivároghatnak, de mindenféle retorzió nélkül ott is maradhatnak az ún. fejlett demokratikus alapjogaink felett őrködő, humánum és értékorientált uniós központban, akkor azért egy egészségesen gondolkodó emberben mégiscsak feltámad a gyanú: nem lehetséges-e, hogy ezen deformált gondolatok esetleges átvétele, magunkévá tétele, vagy egyszerűen csupán reakció nélkül hagyása valójában nem más, mint az ülepünk alá helyezett lőporos hordó gyújtózsinórjának aktiválása? Azzal ugyanis, ha a család intézményének hitelessége kiiktatódik, elvész az a természetes emberi közeg, ahol az elkövetkező nemzedék megkaphatná azt a feltétel nélküli törődést és szeretetet, melyet magába szívva a felnőtt társadalom tagjává válva egyrészt gyakorolni tudna másokkal szemben, másrészt átörökíteni lenne képes tulajdon gyermekei gondolkodásmódjába és világlátásába. Persze a szkeptikus és gyakran cinikus hang ez esetben is utat tör magának és fölényes éllel szegezi az embernek menetrendszerű kérdését: Ugyan már, család? Hát milyenek ezek a családok manapság, csak meg kell nézni azokat. A Karácsony semmi egyébről nem szól, mint a pénz herdálásáról és kaotikus összeveszésekről, a születésnapok kezdeti pezsgő és ünnepélyes hangulata az elfogyasztott sörök arányában kezd átváltani személyeskedő és gyűlölködő targikomédiákba, miközben a szürke hétköznapokon az „ember” kocsmákban kóvályog, és így az asszony más megoldás nem lévén a szomszéd lepedőjén vigasztalódik…

De vigyázat! Az efféle ellenvetés első olvasatban indokolt, ám valójában mégiscsak álságos. Az ilyen irányú kritika ugyanis viszonyítási és hivatkozási alapként egy, a normalitástól már elkanyarodott debilis alapállást állít. Ezek a családok ugyanis már fertőzöttek, pontosan a családmodell hitelességét aláásó vélemények hatására. Az ideális állapotokat kell alapul venni. Ahol a gyermek megfelelő lelki hátteret kap. Nem mindegy ugyanis, hogy mivel „öntözünk” egy facsemetét és egy gyermekcsemetét. Ha forrásvízzel és Napfénnyel – fejlődni fog. De ha hypóval, kirohad. Aligha kérdés tehát hogy az élet alapértékeként a családra tekintő nézőpontot aberráltsággal megvádoló alapállás hypó-e, vagy forrásvíz? Mint ahogy az sem lehet kérdés, hogy milyen utódokat termel ki előbbi és utóbbi.

Fontos felismerés lenne ez, legalább annyira fontos, mint amikor tudatosul az emberben, hogy amikor az első másodperc titkait kutatja, akkor igazság szerint az ész mindenhatóságának igénye kerekedik felül benne. Voltaképpen az érzelmeket, azok eredetét, tehát önmaga megmagyarázhatatlan énjét próbálja megfejteni. Próbálja megfejteni, mert az ész hatalmát mindig frusztrálja a lélek szelídsége. Egyáltalán a jelenléte is. Ez alaptermészetéből adódik. Ő mindent tud. Hozzászokott ahhoz, hogy mindenre ismeri a választ. Hogy mindent fel tud írni egyenletekkel. Ám a lelket nem érti. Nem érti a szerelmet, a fájdalmat, nem érti a megtisztulást, nem érti a Requiemet, nem érti a Sixtus-kápolnát, mert ezek nem racionálisak, és ez elbizonytalanítja. Ezért keresi valamennyi válaszát. Ezért kutatja az első másodpercet is. Hol ilyen, hol olyan formában. Hol a kísérleti fizika eszközeivel, hol valószínűség számítással. Megfejtéseket akar. Csak akkor érzi magát biztonságban, ha érzi a talajt is a lába alatt. De itt téved a legnagyobbat. Az ember ugyanis nem csupán a talajon áll, hanem szárnyal is. Csak így lehet ember. A lelke elrepíti a földről. Álmok, mítoszok, vagy éppen a könnyek világába. Ezért nem hegyi kecske az ember, vagy sisakos kazuár. Mert szelleme által nem csupán talajfogásra képes. Mert egészen a civilizációk ki tudja időben mikorra tehető datálásától kezdve nem csak a földön, hanem másutt, egy egészen titokzatos helyen is él, melynek sem ideje, sem tere nincs, még akkor sem, ha a díszleteket azért mégis csak az evilági lét szolgáltatja számára. De nem csak térben is időben elhelyezhetetlen ez a világ, hanem voltaképpen a hétköznapi lét fogalomrendszerével bizonyíthatatlan is. Ennek ellenére életünk minden egyes pillanatát a bizonyíthatóság határozza meg, annak fogságában éljük rendelt napjainkat.

Ez az őrült bizonyítási kényszer azonban valójában nem más, mint a világ rendjének felborulása, ugyanis miközben mindennek a bizonyítékát és igazolását kutatjuk, pontosan azok a természetesen adódó törvényszerű „bizonyítékok” kezdenek kihalni belőlünk, melyek voltaképpen emberi minőségünket igazolnák. A nagy bizonyítási versenyfutásban kivesznek a bizonyítást nem igénylő alapigazságok hitelei, (mely alapigazságokkal minden evilágra születő gyermek még nagyon is tisztában van) és viszonyítási alapként kizárólag olyan koordinációs pontok jöhetnek számításba, melyek igazolhatóak ugyan, ám nélkülöznek mindent, mi a lelket megérintheti. Ezáltal (a lélek háttérbe szorulásával) pedig értelemszerűen iktatódnak ki azok a természetes vészcsengők, melyek alapvető (az emberi minőséget komolyan érintő) veszélyforrásokra figyelmeztetnének. Talán túlzás nélkül állítható, hogy manapság az egyik legnagyobb rizikófaktorrá az Internet lépett elő. Gyakran halljuk pozitív hozadékainak reklámozását, mint a fejlődés és haladás egyik legfőbb letéteményesét. Én azonban úgy látom, hogy legalább akkora veszélyeket rejt magában, mint az atombomba, és ha nem vigyázunk, a legkegyetlenebb tömegpusztító fegyverré léphet elő. Mert gyakran rombolja a lelket és építi le a szellemiséget. Az az elképesztő mennyiségű hordalék ugyanis mely közvetítésével eljut az emberi tudatba, egészen riasztó hatásfokkal képes a szellemi és erkölcsi leépülést elősegíteni. Naiv, és őszintén szólva gyakran bizony visszataszító ellenérv, hogy legalább annyira hasznos, mint káros, hogy megfelelően kell alkalmazni és akkor olyan hű „társa” lehet az embernek, mint Lukrécia néni ölebe, mely dülledt szemmel, napi rendszerességgel rondítja össze a járdát a sarki CBA előtt. Bizonyos szempontból természetesen respektálható e logika, csakhogy egy gyermek igen nehezen képes szelektálni építő és romboló között. Ja, hogy nem kell a „gép” közelébe engedni… De nem azt halljuk folyamatosan, hogy már gyermekkorban el kell kezdeni az ez irányú oktatásukat, hogy képesek legyenek haladni a korral, hogy ne maradjanak le, hogy mire oda kerülnek (ugyan hová?), akkor felkészültek és képzettek legyenek? Az igazság azonban az, hogy nem lehet minden pillanatban a felügyeletükről gondoskodni, a gyermek pedig van annyira leleményes, hogy előbb-utóbb eljut azokra a beteg oldalakra, amelyek elsősorban az ösztönre és nem az értelemre hatnak. „Első nekifutásra” ezek pedig mindig izgalmasabbak lesznek, mint az utóbbiak, bárhogyan is próbáljuk önámító kényszerrel ezt a törvényszerűséget cáfolni. Őszintén: kit érdekel Csontváry, vagy az ókeresztény katakomba-festészet, esetleg a Hubble-űrteleszkóp legújabb felvétele, ha emberek feldarabolását, kivégzését, egymást fejbelövő játékokat, vagy éppen pornográf tartalmakat is letölthet a gyerek, pláne egy olyan alapállás elsajátítása mellet, ahol a lélek mivel nem is igazán bizonyítható, tehát utópisztikus mellékterméke az emberi létnek, ebbéli sulykolt pozíciójából kifolyólag egész egyszerűen képtelen ellátni a tartalmak megszűrésének feladatát?  Pontosan ez benne az ördögi, hogy úgy adagolja a szennyet, hogy közben a tiszta ész és tudat igényére hivatkozva a haladás egyik legfőbb segédeszközeként prezentálja a világhálót. Úgy működik, akár a Grasham-törvény. Ha alapvetően pozitív környezetbe (hiszen azért nem tagadható, hogy az Internetben rengeteg pozitív lehetőség rejlik) elültetünk egy szintén alapvetően rontó minőséget, garantáltan az fogja megfertőzni, és ezért lerántani az értéket, és nem pedig fordítva. Ennek következtében pedig az ún. haladás egyik legfőbb segédeszközének kikiáltott „rendszer” hathatós segítségével ránk köszönthet egyszer csak egy olyan világ, ahol azon kapjuk magunkat, hogy unokáink már csak párzani fognak, de nem szerelembe esni, szaporodni fognak, de nem nevelni, és populációt fognak képezni, de nem társadalmat és legkevésbé közösséget.

Ugyanakkor ennek a közel sem üdvös állapotnak az előidézését hiába próbálja tagadni, de végső soron a kortárs művészet is támogatja. No, de nem túl szigorú-e számonkérés, mely az intézményesített hazugság továbbvitelével vádolja nem csupán a világhálót, de a modernizmust képviselő művészek döntő hányadát is? Nos, az attól függ. Meg kell vizsgálni a kortárs tendenciákat és a válasz félremagyarázhatatlanul lelhető fel a hátrahagyott képjelek segítsége által. Az a művész ugyanis, aki nem a lényegről kezd beszélni, (még ha kevésbé tudatosan is), automatikusan válik hazuggá, mert eltolja a prioritásokat, a valódi kérdések megválaszolásának szükségszerűségét. Ez már nem az a világ, ahol részletkérdések analizálása elegendő. Ez a világ konkrét, súlyos válaszokat igényel, nem színdinamikai felvetéseket… Az a művész, aki színdinamikát és egyéb kétségtelenül megkerülhetetlen, de mégiscsak perifériális kérdéseket tol előtérbe, politikussá válik olyan értelemben, hogy elkeni az igazán fajsúlyos kérdések megvitatásának lehetőségét. Ezt azonban már nem teheti meg, itt már tényleg húsbavágó kérdésekről van szó, hisz nem vita, hogy olyan mértékben deformálódott az értékrend, hogy ebből a helyzetből nem csupán unokáink, de már a gyermekeink sem jöhetnek ki győztesül. Lehet persze csendéletet és virágos kosarat, minimalista struktúrát és informelt választani, de mindez nem más, mint szemfényvesztés, a valóság szirupos mázzal való bevonása, mely máz alatt bűzös rothadásnak indult táplálékot a gyermekeinknek kell elfogyasztaniuk, de megemészteni azt már aligha lesznek képesek. Nincs mese, ki kell állni az igazság mellet, mint ahogyan hangot kell adni azokban az esetekben is, mikor jól látható szándékkal, alapvető értékek erodálása, elhiteltelenítése a cél. Persze mindig lesznek közönyös, nemtörődöm hangok, kik „alapból” helyezkednek a minden mindegy hozzáállásra. „..Mit húzod fel magad, nem mindegy…”?  Eképpen szól tehát a hitvány „napirendi pont”, melynek következménye azért mégiscsak egy olyan szellemi alapállás lesz, ahol már valóban semmi nem számít, semmi sem fontos; – sem nemzeti, sem vallási identitás – semmi, csak feloldódás a nihilben és a tökéletes nemtörődömségben. Amit egyesek úgy hívnak: „szabadság”. (Na hiszen…) A személyes felelősségvállalás kudarcának végtermékeként pedig megjelenik a vállát megvonó öntudatlan elme hisztérikus „függetlenség-ideája”, mely semmi másra nem alkalmas, mint a határok összemosására, tehát a korlátok ledöntésére. Ahol pedig nincsenek határok, nincsenek erkölcsi gátak, ott bizony a rovartársadalom ellepi a mindennapokat, az eredmény pedig aligha adhat okot a bizakodásra. Ennek képi és tartalmi jelei egészen félreérthetetlen következetességgel vannak jelen az élet minden területén, a közélettől a művészeten át egészen a gazdaságpolitikáig.

A riasztó jelek tehát világosan és szembeötlően jelentkeznek, ezért az a civilizáció melyet manapság sajátunknak vélünk (és alakítói azért döntő mértékben mégiscsak mi magunk vagyunk), gyakran bizony csupán arra való, hogy a kereteket lebontsa, szétfeszítse, mert sok tekintetben túllépi ugyan az „emberi” határait, de mindezt úgy teszi, hogy közben visszaminősíti önmagát úgy egy állati szintre, hogy elméje mindeközben nagyon is „emberi” kapacitású marad, és ez – életveszélyes.

Ameddig az ún. civilizációs vívmányainkat kiharcoltuk magunknak (értsd: gyorsétterem, internet, laptop, európai parlament, fiskális politika, stb.) csupán néhány ezer év telt azóta, hogy a barlangokat telefestettük lovakkal és bölényekkel, vagy felépítettük Jerikó falait. Néhány ezer év! A dinoszauruszok életminősége több tízmillió évig uralta a földet. A jelen történelmét és művészettörténetét író ember pedig néhány ezer éve. Néhány ezer év az idő hatalmas folyamában és már joggal retteghetünk attól a rémséges lehetőségtől, hogy valami elvetemült despota öntudatlan állapotában rátenyerel arra a bizonyos gombra, amely egyetlen pillanat alatt jelzi az „előadás” végét. De másik előadás már nem lesz, másik felvonás – legalább is velünk – már nem kezdődik. És büszkén lebeghetünk majd az űrben, a nagy üres semmiben, félúton a semmi és a még nagyobb semmi között mondván: „igaz, hogy csupán töredékét éltük annak az időintervallumnak, mint amennyit a nálunk hatványozottan ostobább dinoszauruszok leéltek itt a földön, de mint ember, mégis hatalmas dolgokat voltunk képesek véghezvinni. Ez azonban már sovány vigasz lesz, hisz amennyiben az ember a minőségi életet képtelen lesz átörökíteni egy eljövendő nemzedék számára, akkor „baráti vállveregetésre” odafentről aligha számíthat.

Egyre inkább virtuális valósággá válik az élet, átfolyik rajtunk a világ úgy, mint információ, de nem, mint valóság, nem mint tanítás, szempárokat látunk a monitoron, de nem tekintetet, megfoghatatlanná válik a nemrég még tapasztalható, és megtapasztalhatatlanná a jelenvaló, s bár olyanra festjük photoshoppal a világot amilyenre akarjuk, de az illata, az esszenciája elvész, és azt semmilyen programmal nem helyettesíthetjük már. Az idő előrehaladtával pedig egyre nagyobb utat kell megtennünk, egyre sötétebb és kietlenebb hasadékok mélyére kell ereszkednünk és egyre vakítóbban izzó szirtekre kell másznunk, hogy megtaláljuk még valahol a valóság egy-egy elrejtett darabját, egy-egy jól elrejtett szilánkját, hogy abból újra össze lehessen illeszteni azt a világot, mely kilöki magából a szemfényvesztés valamennyi ördögi megnyilvánulását. Ám a kutatás helyett időnket egyre inkább a konfliktusok gerjesztése és melegen tartása köti, kisstílű személyes ellentétek megvívása mögé bújva menekülünk az igazi kihívások elől, aminek következtében arányt tévesztünk, és valóban eltűnik már a határ a lényegi és totálisan érdektelen között.

Egy város hatalmas, de semmi egy országhoz képest: Egy ország hatalmas, de semmi egy kontinenshez képest. Egy kontinens óriási, ám picinyke a Földhöz képest. A Föld óriási, de jelentéktelen a Naphoz képest. A Nap gigantikus, de láthatatlanul parányi egy galaxishoz képest. Egy Galaxis az ember számára felfoghatatlanul óriási, de ugyanennyire felfoghatatlanul apró a mindenséghez képest. De hol van az ember? Ugyan: MEKKORA AZ EMBER, tényleg mekkora; – ebben a viszonyrendszerben? A tű hegyénél is hatványozottan kisebb terület a mienk, és ezen a szinte már valóban érzékelhetetlen porondon zajlik minden, mi minket emberré emel, és ember alattivá zsugorít. S miközben a mérleg egyik serpenyőjéből a másikba próbálunk ugrándozni, s arra vetemedünk, hogy néhányakat kitúrjunk, másokat pedig beemeljünk oda, talán észre sem vesszük, hogy küzdelmünk hiábavaló, hisz a kiszorított és a beemelő függetlenül a szándéktól és a szándék hatásfokától, ugyanannak a tűnek a fokán éli tovább életét, azt az életet, amelyet ma oly sokan tartanak kiábrándítónak, elkeserítőnek és menthetetlennek. Én azonban nem értek egyet ezekkel a hangokkal, hisz mindenféle betegség ellenére mégiscsak úgy gondolom, hogy kitüntetett történelmi, ha úgy tetszik világtörténeti pozícióban vagyunk. Miért? Mert egy ciklus végéhez értünk, s ebbéli pozíciónkból adódóan lehetőségünk van átlátni egy hatalmas rendszer, az ún. Világév minden egyes történését, annak valamennyi tanulságával. (A Nap évről-évre a tavaszi napéjegyenlőség idején nem ugyanazon a ponton áll, hanem évente kb. 50”-cel hátrább, mint az előző évben. A Nap a tavaszpont precessziós útján 72 év alatt tesz meg egy fokot, 2160 év alatt halad át egy állatövi szakaszon, 25920 év alatt pedig bejárja az ekliptika egész körét. Az egész kört, a 25920 éves ciklust Nagy napév-nek nevezzük. ) Ha most számításba vesszük azt a vitathatatlan tényt, hogy a művelődéstörténet általunk ismert első képjelei, vagyis Lascaux és Altamira kőkori ábrái hozzávetőleg 25 000 évesek, akkor nem nehéz belátnunk, hogy pontosan napjainkban érünk egy 25000 éves ciklikusság utolsó szakaszához. Gondoljunk csak bele: kettőezer évvel ezelőtt még nem ismerhettük Krisztus tanításait, de Buddháét sem, míg négyezer évvel ezelőtt a görög filozófiának még csak nyoma sem volt, akik pedig akár csak hatszáz évvel ezelőtt éltek, sem Mozartot, sem Botticellit nem ismerhették. Az az elképesztő mennyiségű szellemtörténeti hagyaték, mely ma rendelkezésünkre áll néhány ezer, vagy akár tízezer évvel ezelőtt még csak hírmondóként sem létezett, és akkor neki állunk siránkozni, hogy rettenetes a kor, ahol élünk? Ugyan mitől lenne rettenetes? Olyan ez a világ – pontosan olyan (sem nem jobb, sem nem rosszabb), mint amilyenné tettük, ráadásul úgy, hogy a fent felsorolt kincsek itt vannak a tarsolyukban, csak éppen gazdálkodnunk kellene tudni ezek szellemi tartalmával. Nem a világ rettenetes, hanem mi, akik süketekként és vakokként nem halljuk, és nem látjuk meg azokat a nyilvánvaló üzeneteket, melyeket az elmúlt évezredek ránk örökül hagytak. Pedig ez az örökség egészen kézzelfogható közelségben áll rendelkezésünkre. Látjuk az igencsak fajsúlyos eszmék igencsak fajsúlyos ellenpontjait, szelektálhatunk gondolataik és világlátásuk között… láttuk bukásuk és felemelkedésük okait, vagyis kezünkben van a recept…

Nos, jómagam festőként, egy ilyen helyzetben aligha tehetek mást, mint beváltom a receptet, vagyis vásznaimon büszkén és tudatosan használom és vállalom fel évezredek motívumkincseit, mert valóban egy olyan kitüntetett pozíciójú világ gyermeke vagyok, aki egy hatalmas „szirten” ülve, világfeletti tündöklés közepette tud letekinteni az „Ősök Nagy Csarnokára”. Úgy vélem óriási felelőtlenség lenne nem felhasználni ezeket a kincseket, mert örök érvényű igazságok hirdetői egy olyan korban, mikor minden az esetlegességről és a pozícióvesztésről szól, minden a viszonylagosságról és az értékek felhígulásáról kiabál, vagyis azon eszmeiségek háttérbeszorításán dolgozik, melyek valójában képesek voltak utat mutatni az ember számára, hogy mi a helyes, és mi a helytelen abban a világban, mely minket gyermekeivé fogadott… Alkalmaznom kell tehát ezeket a motívumokat még akkor is, ha e döntésem égéstermékeként annak ódiumát is vállalnom kell, miszerint azok a kortárs művészek, akik a rothkók és minimalisták emlőjén nevelkedve bontják ki művészetük érzelmi és „szellemiségbeli” világát, nyilvánvalóan plagizálással fognak vádolni. Ezt a kényszeres és felületes reakciót azonban (mint ahogyan személyüket) sem tartom méltónak arra, hogy érdemben reagáljak nyilvánvalóan fogyatékos érveikre, és nem csupán azért, mert számomra mind Rothkó, mind a minimalisták (az éppen utánuk csaholó honi kis derivátumokkal egyetemben) úgy csúsztak el a művészet küszöbén, mint disznó a jégen, hanem egész egyszerűen azért sem, mert méltánytalan lenne olyanokkal kardoskodnom, kikkel szemben alapból győztesnek érzem magam. Nincs szükségem – egész egyszerűen nincs szükségem – azok kegyeit és elismerését kivívnom, akik ma döntő mértékben lefedik a művészeti közélet mozgásterét, de valójában (engedjük meg: még ha tudattalanul is), rombolói azoknak az értékeknek, melyeket évezredek szellemóriásai ránk örökül hagytak.

Mert nem feledhetjük: hosszú évezredek árnyékában azért szemünk és lelkünk mégiscsak hozzászokott a minőséghez, a varázslathoz; – láttuk Altamira bölényeit, Catal- Hölyük kos-ábrázolásait, Istar-kapuján keresztül léptünk át az idő horizontján, hogy letekintsen ránk Nofretiti elragadó diorit-szobra, görög vázákat és szobrokat csodáltunk miközben már az ókeresztény katakombák festészete várt ránk, hogy aztán az ott tapasztalt félhomályból kilépve elöntsön bennünket a Fény a gótikus rózsaablakokon keresztül. De nem álltunk meg, továbbhaladtunk a varázslat talaján, hogy egyenesen Botticelli „Vénuszainak” és Lippi „Madonnáinak” karjaiba találjunk menedéket, de éltünk a lehetőséggel, hogy Leonardo „Szent Annája” is ránk mosolyogjon, hagytuk ugyanakkor, hogy megrémüljünk Goya „fekete-képeitől”, hogy aztán a Fény-szentélyek és a kazettás mennyezetek mégiscsak nyugalommal és meghittséggel árasszák el lelkünket. De még mindig nem álltunk meg: kezet fogtunk Pissaroval és Van Goghgal, sokat tanultunk Otto Dix fanyar, de „gyilkos” iróniájától, majd fellángolt előttünk egy korszakos zseni; – Csontváry felülmúlhatatlan művészete. És akkor elérkeztünk egy hajtűkanyarhoz, ahol a túloldalon egyszer csak megjelent egy komplexusokkal teli „nőművész”, aki bugyiját letolva odaszékelt a Parlament épülete elé, s letekintve a maga alatt hagyott bélsárra, kinyilatkoztatást tett: „Íme ez a művészet”. Az ember pedig visszahőkölt és kérdőre vont: „Pszichésen terhelt, identitászavarral küzdő senkik, neurotikus elmeháborodottak, és  aberrált Isten-gyalázók ugyan milyen okból kifolyólag merészelik szájukra venni ezt a szót: „MŰVÉSZET”? És ami ennél is érthetetlenebb: ugyan milyen okból kifolyólag biztosít számukra a szcéna megnyilvánulási lehetőséget? Nos, ezekkel a sérült figurákkal nekem nincs dolgom. A legnagyobb büntetés, és pályafutásom vége lenne, ha egyetlen méltató szó is elhangzana szájukból festészetemmel összefüggésben.

Az, ami manapság döntő hangsúllyal a képzőművészeti közéletben (is) zajlik, nem egyéb, mint olcsó komédia, melynek fenntartásában nincs szándékom részt venni. Ady szavaival: „ments Atyaisten, hogy benne legyek, engem kötnek égbeli jegyek”.

Miközben tehát „fent zűrös, olcsó kis komédiák” zengnek szólamokat a pojácák szájából, addig lent „nagy súlyos álmok, kiterítve” merülnek a feledés homályába.

Csodálkozhatunk e hát ezek után, hogy az ember a megbocsátani képtelen és a gyűlöletet tovább stimuláló válaszreakciók igazában hisz, melynek következtében gyakran rendül meg a hite nem csak önmagával, de Istennel szemben is, aminek következtében egy egzisztenciálisan szorongó, beteg lelkivilágú társadalmat kezd építeni, olyat, mely arra is képtelen, hogy tisztességgel távozzon ebből a világból. Köpdösni kezdi Istent, az értékeket, mert csak a nyomort látja, ennek azonban egyetlen oka, mi több – felelőse ő maga, aki egy negatív minőségű kihívásra, már-már mániásan kizárólag egy negatív minőségű válasszal volt képes szolgálni. Mert ez rögzült lényében, mert ez rögzült az ószövetségi tanítás által önmagában. De ezek után felvetődik a kérdés: még mindig hajlamosak vagyunk bedőlni a „süketelésnek”? Még mindig – valóban mindig – hisszük, hogy egy negatív cselekményt csak negatív eszközökkel lehet igazán „móresre tanítani”? Hisszük, hogy kölcsönkenyér visszajár? Mert ha így vélekedünk, biztosak lehetünk benne, hogy valami meghal az emberben, de egyáltalán nem a Feltámadás, hanem sokkal inkább az elkárhozás üzenetével. Meghal a személyesség, ami az emberi kapcsolatok alapja és ennek már napjainkban is feltünedeznek felszíni jelenségei: cégvezetők videokonferenciát tartanak, tehát síkvetületben érintkeznek egymással, a gyermekek valami döbbenetes hipnotikus állapotban csüngnek a számítógépes játékok előtt, teljesen beletemetkezve egy virtuális, megint csak síkvetületű „valóságba”. A híreket plazma tv-n keresztül szerezzük be, nem személyes tapasztalatból, megint csak egy síkvetületű világ tolmácsolása által, internetes fórumokon „nick” nevekkel takarva valódi személyazonosságunkat, arcunkat nem vállalva ismét egy virtuális valóságban jelenünk meg, online vásárlásokat hajtunk végre különböző üzletekkel, ahol megint csak tendenciózusan kerüljük a személyes kontaktus lehetőségét.  Valami meghal, mégpedig a személyesség, vagyis a közvetlen, emberi kapcsolatfelvétel tradíciója. Ha azonban nincs személyesség élmény, akkor nincs belátás sem, mert az ember nem ismeri meg az embert, csupán mint virtuális érzéketlen valóságot észleli a másikat, melynek konfliktushelyzeteit személytelen egyenletként próbálja megélni és megoldani. De ahol nem jelenik meg az emberi tényező, vagyis a személyesség, ott nincs tolerancia sem, s ha nincs empatikus megközelítés, nincs megbocsátás sem, amely az önzetlen, feltétel nélküli szereteten alapszik.

Ennek hiányában pedig az ember garantáltan arányt fog téveszteni. Ezen aránytévesztés hatására pedig jómagam valóságos megdöbbenéssel látom, hogy komikusan, de ugyanakkor tragikus vaksággal eleve elferdült oldalakhoz mérve határozza meg önmagát, és másokhoz való viszonyát a társadalom túlnyomó többsége, miközben azért mégiscsak illendő lenne már végre felismernie a tényt, hogy egy és ugyanazon fény járja át, hívja életre és táplálja mind a keleti, mind a nyugati horizont emberét, de maga a Fény sem a keleti, sem a nyugati horizont kizárólagos tulajdonát nem képezheti, ez ugyanis működésrendjéből logikusan következik. Az, hogy ennek ellenére mégis kialakult a tradíciója egyik oldalról a mérgező gyűlöletkeltésnek (az átgondoltságot és indokoltságot nélkülöző radikalizmus képében), valamint a békés egymásellen-élésnek (XXI. századi liberalizmus által), világos következmény lett, hogy maga az Ég boltozata sem kerülhette el a hazugságok általi bemocskolást. Ennek beláthatatlan következményeit pedig a korlátolt emberi elme nagyon nehezen képes felismerni, nem érti ugyanis meg, hogy maga a Világegyetem pontosan ugyanolyan élő minőség, mint az emberi szervezet, s ha ebbe az élő, eleven minőségbe vírus kerül, akkor a Természet immunrendszere előbb-utóbb lázas állapotot fog előidézni és egész egyszerűen ki fogja lökni magából a fertőzést előidéző testidegen anyagokat.

A kollaboráns „vezető értelmiség” jóvátehetetlen bűne, hogy a „vírusfertőzésből” erőt és önigazolást merítő  viszonyítási rendszernek adekvátságát sulykolták, elvtelenül szegődtek hol egyik, hol másik oldal szolgálatába és onnan ordibáltak átkokat egyszer álintellektuális fölénnyel, egyszer pedig visszataszító trágársággal és nem adtak senki kezébe sem kulcsot, hogy nem csupán a szélekhez lenne illendő viszonyítania saját pozícióját az embernek, hanem létezik egy közép is, amelytől eltávolodni egyébként mindkét oldal könnyen mutat hajlandóságot. Ezért mindazok a bukott elmék, akik Nobel-díjak mögé bujkálva köpdösik a másikat brüsszeli istállójukból, s akik a Bocskai-ruhát lejáratva szítják az egyébként ószövetségi bosszú tüzét, ők tehát valamennyien kötőanyagai voltak annak a törmeléknek, mely egyébként tökéletesen alkalmatlan lett volna nemhogy egy ház, de még csak egy disznóól alapjául is szolgálni. Felépítettek mégis egy disznóólat, és most karjukat széttárva csodálkoznak, hogy ellepte életterüket a penetráns bűz, és a gyomorforgató moslék, miközben ujjaikkal bökdösik a másik mellkasát mondván: te vagy a felelős barátom. Az igazság azonban az, hogy egyik sem különb a másiknál, mint ahogyan törvényszerű az is, hogy ezt belátni semmilyen körülmények között nem lesznek hajlandóak, vagyis inkább zúzzák porrá a tükröt, ahelyett, hogy a tükröződő képmás hitelességén próbálnának „kozmetikázni”.

Mi lehet ebben a paradoxonokat gerjesztő történelmi ciklusban a megoldás a művészet számára? Kizárólag az, hogy a világ működésrendjét érintő kérdéseket kell vázolnia, megvitatnia, és lehetőség szerint érthetővé és megélhetővé tennie. Ez azonban nem megy egyik napról a másikra. A Kodály köröndön áll egy hatalmas platánfa. Százötven éve köti össze az Eget és a Földet. Öt perc alatt ki lehetne vágni. Százötven év áll tehát szemben az öt perccel. De egy újabb platán-csemete ismét százötven év alatt lenne csak képes elérni elődje nagyságát. A pusztítás gyors. Az építés érlelésen alapszik, tehát lassú. Leépülni rutinfeladat. Épülni kihívás és szívós munka eredménye. Ami most a legfontosabb: a türelem. És persze a nyitottság. A befogadó készség. Első lépésben az igényt kell kifejleszteni, az igényt, mely szomjazza a túllépést egy sérült, korlátolt és blokkolt állapoton. Ehhez azonban látni kell a különbséget a két állapot között. Hogy legyen viszonyítási alap, és természetesen választási lehetőség. Vagyis viszonyrendszereket kell felállítani. Pontosan azokat a viszonyrendszereket kell újjáépíteni, melyeket a mindent összemosó és kiegyenlítő hazug politikai alapvetés aláásott. Ennek a viszonyrendszernek a felállításához elengedhetetlen mérföldkő, hogy elhallgatott tényekről és összefüggésekről is el kezdjen beszélni az ember. Többek között arról, hogy van közös gyökér, de az a közös gyökér nem a Föld alá, hanem az Égbe vezet. Mi ennek a bizonyítéka? Sok egyéb mellett az óceánok által egymástól elválasztott ősi kultúrák forma és eszmeazonossága. Mint amilyet a Szkíta művészet és a Perui „Napkapu” szinkronitása is képvisel. Egyről és egy nyelven beszélnek. Kozmikus rendről, voltaképpen úgy, hogy egymás értékrendjét nem ismerhették a földrajzi adottságokból adódóan. Ez az azonosság nem más, mint az az állapot, melyről Hamvas is szól. A lét antropológiai alapállása. Ez az alapállás pedig azt hirdeti, hogy egymástól független ősi kultúrák magukban hordozták azt az alapvető kozmikus tudást, melyet napjainkra egyre merészebb és arcátlanabb eszközökkel próbálnak kiiktatni az emberi emlékezetből. Ez az archaikus tudás azt hirdeti, hogy nem lentről, hogy nem horizontálisan, hanem vertikálisan van összekötve az emberi lélek, az emberi sors. Ez a mozgásdiagram pedig nem tűri a megosztást, a gyűlöletet. Itt jutunk el ismét az Ó és Újszövetség konfliktusához. Meggyőződésem, hogy ez az alapkérdés. Hogy melyiket választjuk. Az a nemzet, mely művelődésében a létezés alapkarakterének pozitív „arcélét” hitelesen volt képes megőrizni az idők folyamán, (vagyis a Kozmikus Rend és az Újszövetségi tanítás keretei közé rendezte hitvilágát) válhat csupán szellemileg éretté arra a kihívásra, hogy utat mutasson, hogy irányt szabjon. Hogy létezik-e manapság ilyen nemzet, nos ebben a tekintetben már erősen szkeptikus vagyok, hiszen nemhogy a történelem cselszövései, de akár egy sokkal jelentéktelenebb hatásfokú szökőár után is tetemes mennyiségű hordalék képződik, mely meggátolja a minőségi élet alapfeltételeinek kibontakozását. Szökőár által mentesült nemzetek léteznek ugyan, de a politikatörténet által megkíméltek nem. Ez törvény. Mindezek ellenére viszont az a tény evidenciaként kezelendő, hogy jelen vannak népek, melyeknek hagyományában elevenen él, mi több lélegzik ez a szellemi örökség. Erről nem tudomást venni, hatványozottan súlyos esetben pedig mindezt elhallgatni, vagy meghamísítani nem más, mint egész egyszerűen emberiség ellenes bűntett, hiszen azért mégiscsak illendő lenne belátni, hogy az a kéz, mely nem kívánt módon nyúl bele ezekbe a kérdéskörökbe, voltaképpen az emberi létforma alapvető sorskérdéseinek megoldási útvonalait reteszeli el, vagy alakítja teljesen járhatatlanná. E sorskérdések megválaszolását illető tudásanyag közzététele azonban semmi esetre sem járhat felsőbbrendűség, ha úgy tetszik árja, vagy kiválasztott tudattal. Kizárólag felelősség-érzettel társulhat, hogy azokat a szellemi, intellektuális kincseket, melyeket Ő maga is megörökölt képes legyen átörökíteni. Az alacsonyabb erkölcsi és tudatszinten lévőt nem alávalóként, hanem felemelendőként kell kezelni. Csak így lehetséges. Aki a megértést és az önzetlenséget kozmikus rendbe helyezi és ezt a rendet alkalmas leképezni az emberi értékrendbe és létkeretbe, feladatát elvégezte. Választott és árja tudattal azonban e feladat nem kivitelezhető, végre nem hajtható. Esély sincs rá. Csak az alázat a járható út. Nincs mese, nincs alternatíva.

Sokak szerint napjainkra azonban e kritériumok már elvont és vállalhatatlan fogalmakká hanyatlottak. De valóban azok lennének? Aligha hiszem. Nem hiszem már csak azért sem, mert az ember, maga a világ, tehát amikor a világ működésrendjéről értekezik mondjuk egy Csontváry festmény akkor voltaképpen mindezt az ember működésrendjével, ha úgy tetszik sorsával és lehetőségeivel, feladatával és küldetésével kapcsolatban teszi. Mint fent, úgy lent. Minden az emberit közvetíti úgy, hogy mindeközben minden az Istenről szól. Mert minden emberben ott az Isten. E felismeréssel pedig tudatosulhat a tény: mégsem apró, tehetetlen porszemek vagyunk a gigantikus Világegyetem egy mindenki elől jól eldugott szegletében, kiket a szél kénye-kedve szerint hol az égbe emel, hol a sárba ránt. Egy olyan korban, ahol mindinkább kiüresednek a kapcsolatok, ez bizony döntő felismerésnek számít. Ez ugyanis a menekvés útja. Ez a mi XXI. századi bárkánk. Noét már magunk mögött hagytuk. Most az Egyetemes Megváltó „bárkája” vár ránk. Láthatjuk, hogy létezik egy magasabb minőségű vezérlő elv. Egy magasabb minőségű vezérlő elv, melynek voltaképpen teste és vére, tehát testvérei vagyunk. Ez az összetartozás érzése. Ez kísért végig minket a Praetorimtól egészen a Golgotáig. Mi vagyunk az az ezredéves libanoni talaj, melyből Csontváry cédrusa az égbe tör. Mi vagyunk az a fal, melyre az értelemre gyúlt emberi elme derengő félhomályban felvéste bölényeit, és mi vagyunk az a rózsaablak, melyen keresztül a szakrális térbe, tehát mindennapi életünkbe az oltalmazó fényesség minden egyes nap képes betörni. S ha ez megtörténik, az ordibáló hangok megszégyenülve fognak elnémulni, s a Napfény ismét elönti hétköznapjainkat.

2 Hozzászólás

  1. miklosvolgyi csaba szerint:

    hello kitty!!!!!

Hozzászólás