logo
MUNKÁSSÁG

Gazdasági Válság Érkezik a Nyolcas Vágányra. Kérjük, a Vágány Mellett Vigyázzanak!

szombat, augusztus 20, 2011 Írások 0

Megremegnek a lábak, hidegverejték ül ki a homlokokra, sápadt arcú elemzők nagyobb táskákkal a szemük alatt, mint amilyet a megboldogult Derrick felügyelő hordott kürtölik világgá a rémisztő hírt: újabb gazdasági válság közelít. Ezúttal a nyolcas vágányra, tehát a mediterráneumba, de könnyen lehet, hogy az egész pályaudvart (vagyis a világot) maga alá temeti.

KrízisMost mi tévő legyek? Pont a restiben ülök, a rántott borda alá kissé szégyenkezve próbálom begyűrni a még közértben vásárolt nyalánkságot, hisz ínséges időkben nem illik provokatívan óriás túrórudival hivalkodni. Hazaérve, mivel én is érintett vagyok a dologban (hiszen pályaudvar mellett lakom, mint mindnyájan, elvégre mégiscsak átutazóba érkeztünk ideiglenes szállásunkra – ide a Földre) működésbe helyezem a média minden lehetséges válfaját, rádiót hallgatok és televíziót nézek, izgatottan várom a mobiltelefonomra rendelt hír sms-eket, de természetesen a Neten is követem az eseményeket, hogy vajh’, mi várható?

Stúdióbeszélgetés reggel, délben és este, a médiát felbolydulva lepik el a jól fésült, hajbeültetett brókerek, kiművelt gazdasági újságírók és pénzügyi guruk, stratégiákat és elemzéseket vázolnak, indokokat és felelősöket keresnek, osztanak-szoroznak, lehetséges megoldási alternatívákat vázolnak.

Én pedig csak ülök szótlanul és egyre intenzívebb erővel fogalmazódik meg bennem a kérdés: vajon hogyan lehet, hogy a menetrendszerűen érkező pénzügyi-gazdasági válságokra ekkora figyelem koncentrálódik, miközben a szintén menetrendszerű morális és erkölcsi válságokról szinte sehol sem hallani értekezéseket a média egyetlen fórumán, felületén sem. Miért élvez prioritást a gazdasági válság megvitatása az intellektuális hanyatlás okinak vizsgálatával szemben, mikor egészen világos, hogy a gazdasági válság gyökere is a morális hanyatlás problémakörében keresendő. Miért akarjuk a csonttörést, vagy a szervi betegséget a hámréteg kenőcsözésével gyógyítani? A válasz logikus. Mert elfelejtettünk emberi nyelvet beszélni, helyette a verseny, és a piac, vagyis a pénz nyelvét használjuk „kommunikálásra” a normalitással szembeni absztinens akcentussal.

Amit a gazdaság, a bank-szektor képvisel az mind a pénzről, tehát egy eldegenerálódott „érték-mérő” egységről szól. Az értékmérés, vagyis a minősítés eszköze, mérőegysége is a valuta lett. Leminősítenek egy országot, csak azért mert nem megfelelőek a gazdasági mutatói, mert nem tartja a konvergencia-programot, mert nem elég tőkebarát, de nem foglalkoznak kultúrájával, műveltségével, intellektuális eredményeivel. Nem ezek a minősítés fokmérői. Nem a művészete, nem az irodalma, nem a szellemisége, nem a tradíciója, nem a kultúrája. Azok ugyanis nem mérvadóak, nem részei a fiskális politikának. Ha a tőke szempontjai nem érvényesülnek – a leminősítés garantált. Ha viszont tökéletesen vállalhatatlan erkölcsiségű és morális-alapú döntések értelmében a pénzvilág javára az ember szempontjai szorulnak háttérbe, a hőn áhított vállveregetés megtörténik. „Jó kutyus, okos kutyus” bíztató szavakkal még némi csont is jár az eminens tanulónak még akkor is, ha a törékeny egyensúly „felállítása” gyakran a társadalom összetörésével jár. Mindez azonban nem lehet gond, hisz éppen a napokban nyilatkozta a világ három legbefolyásosabb minősítő-intézetének egyik önmaga emberi arcát szembeköpő torzszülöttje, hogy az országokat gazdasági és morális válságba sodró ítéleteinek meghozatalánál bizony jól jön a vastag bőr, mely garantálja, hogy soha, semmilyen körülmények között ne legyenek lelkiismereti problémái. Ezt az alpári, vállalhatatlan minőséget a XXI. században hivatalosan sikeres embernek nevezik.

Mindezek tükrében logikailag igen könnyen levezethető tétel, hogy még jó ideig várat magára annak a gondolkodásmódnak a kiemelkedése, mely megérti, hogy a válaszokat korántsem elegendő kizárólag a pénzvilág felségterületén kutatni, hanem mindazokat az emberi világban is keresni kell. Mindaddig, míg ezt a szükségszerűséget nem hajlandó belátni az ügyben illetékes szakterület, még feltételezett jó szándéka ellenére sem fog mást, mint kizárólag despota minőséget képviselni. Miért? Mert a tőke, a pénz kizárólagosságában gondolkodik. Ez a mentalitás azonban elferdít, hiszen a pénz voltaképpen a csőcselék nyelve. Ha pedig ezt a nyelvet beszéli, akkor nyilvánvalóan ezt a sérült, „génhibás” tradíciót örökíti. Ahol ugyanis szinte mérték nélkül a pénz mindenhatóságának van alárendelve egy társadalom megítélése, ott az eltorzult képletek felszínre törése szinte az élet minden területén garantáltnak vehető.

Az Egyesült-Államok Nevada tartományában található Las Vegas, az a város, ahol az igazi viszonyítási alapnak valóban a pénz tekinthető. Kultúrája ennek a helynek nyilvánvalóan nincs, hiszen kaszinóváros. E mesterségesen túlstimulált sivatagi település hihetetlenül pontos látleletet ad arról a helyzetről, hogy milyen rombolást képes előidézni a tőke, ha kezelőjében a műveltség szikrája is kihunyt már. Az egyik legjellegzetesebb krónikus betegségnek azok a  gyorsházzasságkötő-termek tekinthetők, ahol néhány perc leforgása alatt az ifjú szerelmeseket a vásári vattacukor-világ egyik legtipikusabb ikonjának, Elvis Presleynek csokoládémázba merített szerencsétlen derivátumai adják össze. Ezek tükrében igencsak világosan érzékelhető, hogy az újdonsült, „Hello♥Kitty”-mosolyú házaspárok közös életét szentesítő lelki kapocs jobb esetben is csupán egy tetemes adag teveürüléknyi szakralitással töltődhet, amiből logikusan az a törvényszerűség következik, hogy jópofa mutatványként felfogott szövetségkötésük  vélhetőleg úgy fog végződni, mint egy kiadós házibuli, ahol másnapra a romokon kívül csak a fejfájás és az öklendezés marad vissza, mely állapottól az ember mihamarabb és mindenáron szabadulni szeretne.

Ez a város, ez a létforma kényszeresen reprodukál. Mindent másol, amiről azt hiszi kultúra. Kultúra pedig az, ami méretes, ami nagy. Ezért épít magának az egyik utcába Eiffel-tornyot, a másikba fröccsentett műanyag hatású egyiptomi szfinxet, egy sarokkal odébb pedig szabadságszobrot és római diadalívet. S teszi ezt mind a Nevadai-sivatag kellős közepén. Tevékenységének alapvető logikája tehát nem más, mint felöltöztetni az űrt. Nem kitölteni, hanem felöltöztetni. És ez óriási különbség. Erről szól voltaképpen az egész XX.-XXI. század. Felöltöztetni a semmit. Autó és szőrme-szalonnal, gyorséteremmel és „gyorsházasságkötő-teremmel”.

 

Ha felismerem az árokparton a legegyszerűbb mezei virág teremtésmítoszát, ha meglátom benne az évmilliók óta jelenlévő és pulzáló életet, akkor az űrt betöltöttem. Ha Madagaszkár-pálmát telepítek a sivatag kellős közepére, hatványozottan egészségtelen helyzetben pedig még citromsárga, vagy rózsaszín neonfénnyel is elárasztom, akkor az űrt csak felöltöztetni voltam képes. A kettő közötti különbség döntő: míg az elsőt kitölti az élet, addig a másodikban összeroskad. E törvényszerűség felismerésének képessége hunyt ki az emberből, mert felismerni csak belső fény segítségével lehetséges, ezt a belső fényt azonban elnyomja a reklámfények ordibáló közönségessége. Ami maradt: az aránytalan méretű komfortérzet igénye. E jellegzetesen XXI. századi rögeszme Las Vegasban oly módon nyilvánul meg, hogy az ember néhány utcasarok megtétele után hol New Yorkba, hol Párizsba, hol egy római diadalív árnyékába, hol pedig az Egyiptomi szfinx szájához képes eljutni. Gondol egyet, majd lép kettőt és kultúrák között ugrabugrál, mint egy macska által üldözött közönséges réti szöcske. Csak őt nem macska, hanem egy sokkal veszélyesebb ragadozó, saját korlátoltsága üldözi. Olyan ez az életforma, melyről Hamvas ír a „Függelék a középszerűségről” című esszéjében. A Nemo kapitány effektus. „Hősünk” is kényelmes ember. A gombnyomás elméletre esküszik. „..Megnyomja az egyik gombot, és a láthatatlan orgona Bach h-moll miséjét játssza. Megnyomja a másik gombot, és a televízió eljátssza a Hamletet. Közben megéhezik, megnyomja a harmadik gombot, és begördül az asztal, nyolcfogásos ebéddel és portói borral. (…) Más gombot nyom meg, a tengeralattjáró megindul, és fölemelkedik a tenger színére, ott megint gomb, a Nautilusnak szárnya nő, a levegőbe emelkedik és felszáll a Mount Everest csúcsára. Nemo kapitány a fedélzetre ül és pipázik, nézi a hegységen tomboló orkánt, közben gombot nyom meg, és az asztalon terem egy pohár grape-fruit leve. Mindig csak azt kell tudni, hogy melyik gombot nyomja meg. Nemo kapitány nagyon vigyáz arra, ha a Westminster Abbey-ben a vasárnapi prédikációt akarja meghallgatni, ne azt a gombot nyomja meg, amely az automatikus gyorstüzelő ágyúból percenként negyven gránátot lő ki. Nemo kapitány kolosszális ember, mert ezt hallatlanul komolyan veszi, mindezt ő maga találta ki és építette meg.  Ha ez a tizenhat éves sihedert elbűvöli, érthető, mert ez annak a világa. Ha érett embert, akkor un réve défaillant. Ha azonban egész civilizációvá lesz, akkor kollektív elmebaj. Ha pedig ez a kollektív elmebaj háborúra készül, és taktikai fegyvereket készít, akkor ez az, amit öngyilkosságnak lehet nevezni. Nemo kapitány veszedelmes ellenfél. Nem azért, mert okos, hanem éppen azért, mert hallatlanul korlátolt és eszelős és tehetségtelen. Mert középszerű. Mert serdületlen, és a humánum értékeiről sejtelme sincs. Őt egyedül az érdekli, hogy melyik gombot nyomja meg…”

És itt, ezen a ponton kapcsolódhatunk vissza Las Vegashoz, és a gazdasági válsághoz. Las Vegast az aránytalan méretűre duzzadt komfortérzete arra ösztökélte, hogy Nemo kapitányhoz hasonlóan mindent egy pillanat alatt elérjen. Egyet lép Párizsba van, még egyet lép, akkor már az egyiptomi szfinx szájánál tart, majd vesz egy hirtelen jobb kanyart és nyomban egy római diadalív alatt élvezheti a császároknak kijáró atmoszférát. Talán még a Mount Everestet is odahordatná, ha eszébe jutna, de arra most nem figyel.

Nemo kapitány kolosszális gombnyomás-elmélete tehát jól érzékelhetően a gazdaság és pénzügypolitika „eminenseire” is ragályos kórként telepszik. Miközben sejtelmük sincs a humánum értékeiről, egyetlen cél lebeg a szemük előtt: a megfelelő „gombot” megnyomva helyrebillenteni a fiskális egyensúlyt. Törik – egyre csak törik szegény fejüket, hogy hogyan kellene e fránya válságot a lehető legrövidebb idő alatt felszámolni, de fájdalom, valóban nem képesek a fától meglátni az erdőt. Addig ugyanis, ameddig kizárólag ők teszik fel e kérdést sehogyan sem. Mert ők maguk a válság, ők maguk a csőd, a kudarc… Mert racionális emberek. A racionalista gondolkodás azonban – és itt már ismét Hamvasnak adjuk át a szót  – olyan lerövidített és meggyorsított gondolkodás, amelyből az életeszenciák eltűntek. Azok megléte nélkül, azok kiiktatásával pedig nem lesz hosszú távú megoldás, erre akár mérget is lehet venni.

Ha kizárólag a pénz világának kérdéseire keressük a választ, akkor az emberi világ válságait soha nem leszünk képesek kezelni, mert mindkettő tökéletesen más nyelvet beszél, más világot képvisel. Pénzügyi válságot ezért csakis oly módon lehet megoldani (bár ez szigorúan a magánvéleményem), ha a korrekciós intézkedések megtétele előtt az emberi dolgokat tisztába tesszük. Addig nem fog menni – ez meggyőződésem. Csak ha felszámoltuk a morális válságot, vethetünk véget a gazdasági recessziónak is. És a sorrend fel nem cserélhető. Ameddig ugyanis nincsenek tiszta erkölcsi viszonyok addig garantáltan génhibás torzszülöttek fognak irányt szabni és diktálni, vagyis válságot generálni és konzerválni. A válság ugyanis egyeseknek óriási hasznot hajt, bár vannak járulékos veszteségek is, hisz néhányat az ún. elit tagjai közül is a mélybe ránt. Azok a szerencsétlenek pedig (mivel levetették emberi arcukat), már régen nem rendelkeznek azzal a természetes immunrendszerrel, mely ezeken (az egyébként mélyen emberi) élethelyzeteken át tudnák segíteni őket. Ezért gyakori jelenség, hogy a Rolex-órás, Armani-öltönyös, lelkiekben sérült bróker a válságából kivezető rövidebbik utat választja, mely igaz, hogy az ablakon keresztül vezet, és igaz, hogy az az ablak a negyvenedik emeleten helyezkedik el… De miért is dönt eképpen? Mert vagyonát veszítve kénytelen lenne, ha csak ideig-óráig is úgy élni, ahogyan egyébként erre a világra érkezett – szerzett anyagi javak nélkül. Vagyis olyan létkörülmények között, amelyet egyébként a Krisztusi tanítás is hirdet („Boldogok a szegények”). Érthető ugye? Kialakult tehát egy olyan alfaja az emberi létformának, amely ha az Újszövetségi tanítás szerint kell élnie, egész egyszerűen legyilkolja magát, jobb esetben pedig mély depresszióba zuhan. És ilyen látásmódú emberek uralják a pénzvilágot, vagyis a XXI. századi mindennapokat, ők azok, akik elfoglalják a döntéshozó pozíciókat, ők azok, akik döntenek emberi sorsok felett, ők azok, akik saját világlátásuk kritériumainak megfelelően minősítenek. Ez az egész Quasimodo-arcú XX.-XXI. század tragédiája. Egy eltorzult toronyőr a kozmetika-szalon tulajdonosa, ő a nagy látványtervező. El lehet képzelni, hogy milyen világot álmodik meg magának, milyen elfajzott arcot kever ócska palettáján, és milyen világ megvalósításába kezd…

Pedig az emberarcú világ megmintázásának receptje igen egyszerű lenne még az ún. vezető „elit” számára is: fel kellene ismerni, hogy minden ember, uralkodó kell hogy legyen. Uralkodnia kell indulatain, ösztönein és érdekein. Ugyanakkor minden ember szolga kell hogy legyen. Szolgálnia kell lelkiismeretét. Ilyen értelemben világos, hogy uralkodó kizárólag szolga lehet. E szolgaság előfeltétele azonban az imént említett uralkodás az ösztönök, az érdekek és az indulatok felett. Ezért nincsenek ma uralkodók és államférfiak. Mert a lelkiismeretet nem lehet szolgálni az ösztönök, az érdekek és az indulatok feletti uralom nélkül. Afelett pedig ma nem nagyon látszik, hogy bárki is gyakorolná a hatalmat. Nem is akarják. Nem akarják, mert az ösztön, az indulat és az érdek látszatra erőt sugároz. Hatalmat ad. „Uralkodóvá” tesz. Szabadulni tőle ezért módfelett körülményesnek tűnik. A szolgaság elől viszont menekül az ember. Fél, hogy összetöri, összezúzza összekapart kis egzisztenciáját. A szolgaságban rabságot lát. Nem látja, hogy igazán rabbá a hatalom tesz. Mert a hatalom, pontosan a szabadság zálogát, a lelkiismeretet iktatja ki. Legalább is az esetek döntő többségében. Ezért van az, hogy a hatalom által garantált igen tág mozgástér általában nem több mint rabszíjon vezetett szabadság. Csakhogy az igazság az, hogy szabaddá és uralkodóvá kizárólag mégiscsak a szolgaság megélése és felvállalása tesz. Minden ellenkező előjelű állítás kificamodott alapállás, vagyis hazugság.

Ennek a kificamodott alapállásnak köszönhető, hogy egyre inkább kivész az emberből az arányérzék is. Túlbonyolít dolgokat, ezért nem látja a lehető legegyszerűbb és legfinomabb összefüggéseket sem. Nem látja a legegyszerűbb, de legelodázhatatlanabb feladatát: ismét fel kell vennie a kapcsolatot saját lelkével, azzal a lélekkel, amelyet immár évszázadok óta akarnak módszeresen kiirtani lényéből. Pontosan azért, hogy az így felszabadult helyre a hatalomvágyat, a túlstimulált komfortérzet igényét, az ösztönöket és az érdekeket, vagyis a fogyasztói társadalom „korszakos vívmányait” ültessék. Azokat a narkotikumokat, melyek ideigvaló javakhoz juttatják az embert, olyan hallucinogén örömforrásokhoz, melyek valójában nem lesznek mások, mint zsarolási potenciák. Miért? Mert e javak megszerzése, majd birtoklása bónuszként előidézi az azok elvesztésének lehetőségével járó rettegés érzetét is. Ezért aki olyan minőségű hatalomhoz kap hozzáférést, melyet valójában képtelen helyén kezelni, a félelem démonát is beengedi életterébe. Az a lélek viszont mely retteg – igaz hogy rémálomba –, de mégiscsak álomba merül. Az álmok (az ilyen minőségű álmok) azonban elaltatják az értelmet. Ha pedig mindez bekövetkezik, akkor példátlan hatékonysággal lehet a továbbiakban gazdasági válsággal, és annak rémisztő következményeivel revolverezni a társadalmat: „lám megszerezted, mi megszerezhető, de korántsem lehet nyugodalmad, bármikor el is vesztheted azt.” Az egzisztenciáját féltő, a félelem labilis állapotába hanyatlott, valamint az ájult álomba tessékelt „kisember” pedig mindenre képes hogy fenntartsa megszokott kis életét, még arra is, hogy adott esetben elfelejt gondolkodni és nem veszi észre, hogy minden mentőakció mely megmentésére indult voltaképpen őellene, tehát az ember ellen irányul, mert rögeszmésen fiskális, és nem emberi dimenzióban fogalmaz. És a rettegő ember nem fog már kiállni az emberiért, hanem a rettegés felszámolása fejében, hajlandó önmaga emberi énjét is feladni. Egy ilyen életformával azonban már bármit meg lehet tenni. Ebből az életformából lesz nem a szabadság egyetlen záloga a szolgaság, hanem a zálogba lökött szabadság egyetlen folyománya: a rabszolgaság.

Ebből az alaphelyzetből a kiutat kizárólag csak az jelentheti, ha az ember felismeri, hogy vissza kell térnie önmagához. Emberként és nem statisztikai adatként, vagy mérőszámként kell meghatároznia saját magát, vagyis “kezdeti kapcsolatot” kell létesítenie önmagával – az Emberrel. Viszont minden kezdeti kapcsolatra (még az Istennel valóra is) szükséges úgy tekinteni, mint egy kiváló minőségű, ám hangolatlan zongorára. Rajtam is múlik, hogy hogyan hangolom be, és hogy milyen muzsikával fog megörvendeztetni életem folyamán. Ehhez viszont vissza kell találni az egyszerűhöz még akkor is, ha minden ennek ellenkezőjéről szól, még ha minden ennek ellenkezőjét is hirdeti. Napjainkra túlbonyolódtak a viszonyok, az élet alaphelyzetei. Ennek az állapotnak a jelei az élet minden területén kezdenek megmutatkozni.

Ádámot az emberiség „ősapjaként” tartja számon a közvélemény. Noé megmentette az emberiséget a vízözöntől Isten és bárkája segítségével. Nimród nagy vadász volt. Achilles legendás harcos. Attila az Isten ostora. Krisztus a Megváltó. Sziddhárta a megvilágosodott. Mohamed világvallást alapított. Platón és Arisztotelész filozófus-óriásokká lettek. Leonardo és Zurbarán a művészet nyelvét beszélték, Szent Ferenc tiszta ember maradt, így szentté emelkedett. Nevek és nevek több tízezer éves emberi múltunkból. Ádám, Noé, Nimród, Achilles, Attila, Krisztus, Sziddhárta, Mohamed, Platón, Arisztotelész, Leonardo, Zurbarán, és Szent Ferenc. Egy-egy név, egy-egy korszakalkotó világszemlélet. Minden egyes névhez, egy-egy külön világ rendelve. A képlet egyszerű. Egy név, egy világ.

És egy név napjainkból: Franz Joseph Otto Robert Maria Anton Karl Max Heinrich Sixtus Xavier Felix Rematus Ludwig Gaetan Pius Ignotius von Habsburg-Lotharingen. Igen ez egyetlen ember neve. Az utolsó Habsburg királyé. Egy túlbonyolított világban, bizonyos esetekben már a nevek is elkezdik túlmagyarázni „gazdájukat”. Noé egyetlen név tulajdonosaként is menedéket nyújtott az életnek. Szent Ferenc egyetlen név tulajdonosaként is meg tudott maradni tiszta embernek. Krisztus egyetlen névvel is egyetemes Megváltóvá lett. Sziddhárta egyetlen névvel is képes volt megvilágosodni. Az utolsó Habsburg királynak pedig tizenkilenc névvel sem volt esélye elődeinek nyomába lépni. Mert azok is valamennyien királyok voltak. A szellem királyai. Az egyszerűség nyelvét beszélték. Egy túlbonyolított világban azonban egy uralkodó tizenkilenccel sem jut egyről a kettőre. Miért? Egyrészt azért, mert a nevek és a címek mögött elvész az ember, másrészt azért, mert a nevek, címek és rangok olyan falat emelnek, amely mögül már nem lehet meglátni az embert. Egyetlen név mögött könnyen el tudom képzelni, hogy olyan minőség lakozik, aki egy langyos nyári éjjelen a Tejutat mutatja gyermekének, és aki aranyló mezőről napraforgót szakít a kedvesének. Elburjánzott nevek mögött viszont inkább látok intézményeket, hatalmi centrumokat, demarkációs vonalakat, a birtoklás arroganciáját és birodalmat. Valamint azt a felismerést, hogy az idők folyamán amennyivel több lett a rang és a név, pontosan annyival lett kevesebb az ember.

És ez a lelkiségben-szellemiségben megfogyatkozott emberiség feláll a nihilizmus oltárára, majd letargikus szónoklatba kezd: válságról és kilátástalanságról, súlyos pénzügyi veszélyekről, és gazdasági szükségszerűségekről, vagyis a piac, és a verseny működési szisztémájáról  értekezik, miközben egyre mélyebbre rugdossa magát abba a gödörbe, ahonnan legjobb esetben is csupán saját hajánál fogva szándékozik kitántorogni.

Erkölcsi válság érkezik a nyolcadik vágányra, a vágány mellet kérjük vigyázzanak! Már csak azért is, mert a mozdonyvezető mély álomba szenderült…

 

Hozzászólás