logo
MUNKÁSSÁG

Lenni, Vagy Nem Lenni, Elemezni, Vagy Nem elemezni?

péntek, augusztus 26, 2011 Saját Képek Elemzése 0

Kell-e magyarázatot fűzni egy alkotáshoz, az azt megalkotónak? Nem kell. Miért kellene? De nem is tilos, tehát miért ne lehetne?

A MŰVÉSZET BESZÉLJEN NE AZ ALKOTÓ: Napjainkra általános vélekedéssé vált, hogy amennyiben egy alkotó saját alkotását értelmezi, az voltaképpen nem más, mint „szerecsen-mosdatás”, olyan felesleges és indokolatlan pótcselekvés, mely az adott művész nyilvánvaló fogyatékosságait igazolja, hiszen mint Frigyládába rejtett kincs vibrál a megdönthetetlen alapigazság: „A kép beszéljen, ne az alkotója”! Nem szándékozom mítoszokat döntögetni, sem axiómák létjogosultságát modortalanul megkérdőjelezni, de néhány megfontolandó gondolattal azért mégiscsak szeretném árnyalni ezt a (szerintem) tévhitet. Nem annak igazságtartamával van gondom, hanem elsősorban olvasatával. Sokan ugyanis csupán kizárólagosságot hallanak meg benne – kizárólagosságot, mely egyértelműsíti, csakis a képnek van joga beszélni, az alkotójának nem. Én azonban bármennyire is töröm a fejem, igazság szerint mégsem látom be: ugyan milyen okból kifolyólag okozhatna problémát, ha egy „szólásra képes” alkotás mellett, az azt megalkotó is beszédre nyitja a száját. Ha ugyanis a kép valóban beszél – mert olyan erejű – aligha létezik szó, mely képes lenne elnémítására, még akkor sem, ha az ostobaságokat közöl. Amennyiben pedig egy elemzés negatívan képes befolyásolni az adott kép üzenetét, nos akkor az annyit is ért… Optimális esetben ugyanis nincs szó, mely felülírhatja, vagy annulálhatja azokat a gondolatokat, azokat a sarokigazságokat, melyek egy adott alkotásba voltak kódolva. Ezért egy alkotás elemzésének kapcsán három lehetőség fordulhat elő:

–        Az alkotó és a kép valódi üzenete elbeszél egymás mellett. Ez magát az alkotót tűnteti fel igencsak negatív színben. Mindez azonban (ha a kép valóban „erős” volt) nem képes kihatni az adott képzőművészeti lenyomatra

–        Az alkotó és alkotása közös hangon szólnak, egymást erősítik, és útmutatást ad a befogadó közegnek, hogy milyen úton induljon el a saját maga számára is megélhető üzenet felfejtésében. (Az alkotás minősége ebben az esetben sincs kártékonyan és kórosan befolyásolva)

–        Az alkotó ugyan értékelhető gondolatokat tolmácsol, alkotása azonban rangon aluli, tehát néma. Ebben az esetben sem befolyásolja a kimondott szó a kép minőségét, hiszen az már a megszólalás előtt „elintézte” magát, mint műalkotás eleve szóba sem jöhet.

Amennyiben e három – fent vázolt opciót számításba veszem, aligha vitatható, hogy bármiféle negatív hatást is képes lenne kifejteni az adott alkotásra megalkotójának magyarázó elemzése. A kérdés azonban még mindig nyitva marad: mégis mi szükség „használati utasítást” tűzni az ábrázoló művészet bármely lenyomata mellé, amikor az abban látensen ugyan, de mégiscsak jelenlévő üzenet bár különböző szinteken, de mégiscsak a nézőjében kell hogy megérlelődjön, vagyis olvashatóvá váljon. Miért akarunk hát olvasni tanítani felnőtt embereket, miért akarjuk őket gyermeknek nézni. Nos, a helyzet nem ennyire egyértelmű. Visszakérdeznék: biztosak vagyunk benne, hogy a mégoly érdeklődő, és a képzőművészet formanyelvére alapjában véve nyitott és fogékony társadalmi réteg el tud boldogulni az adott képnyelvek olvasásával. A kérdés jogosságát mutatják azok a felmérések, melyek kóros szövegértési problémákat igazolnak a lakosság valamennyi korosztályában. Miért gondoljuk – de őszintén miért –, hogy amennyiben az írott szöveg értelmezése is nehézségeket okoz embereknek, a képírás (egyébként jóval bonyolultabb és összetettebb nyelvét) képesek lesznek megérteni? Még akkor is, ha erről – mivel le lettek szoktatva az olvasásról – legkevésbé ők tehetnek.

 

TISZTA VISZONYOK VS. KONFLIKTUSOK: Az egyiptomi művészet tektonikus ábrázolása, az ókeresztény katakombafestészet rögzített kerete, az ikonfestészet kötött ortodoxiája nem igényelt magyarázatot. Amikor ugyanis a helyzet tisztázott, amikor rendezve van a művészet szerep- és feladatköre, amikor (még, ha akár kényszerből is »megrendelői elvárás« de) összhangban van a hivatalosan megfogalmazott világlátás az alkotások eszmeiségével, akkor nincs miről beszélni. A nyelvezet, a motívumkincs, a cél, az eszközhasználat a szellemiség mind-mind egy irányba mutat. Abban a pillanatban azonban, mikor borul a rendszer, amikor fellázadnak a színek és formák, amikor a kötöttséget, vagy az őrületet le kívánja vetni a művészet, akkor az így kialakult diszharmonikus viszonyrendszerből kifolyólag szembeszáll a megrendelői szándékkal (uralkodó világképpel) és a radikális funkcióváltás, valamint annak nyelvezete már bizony egyértelmű és világos magyarázatot igényel. Immár nem beszélhetünk közös nyelvről, immár a múlt homályába vész a konszenzusos békés egymás mellett élése a két pólusnak: a befogadó, és a világlátást alakító közegnek. Amikor ugyanis az ábrázoló-művészet felülemelkedik a dekoráció, illetve a propaganda szintjén, a dekorációhoz és a propaganda befogadásához szokott szem, hirtelennel vakká válik. Nem azokat az impulzusokat kapja ugyanis, melyeket az idők folyamán megszokott. Mindaddig azonban, míg egy alapjában véve debilis és elferdült társadalmi gondolatrendszer alapjában véve debilis és elferdült művészettel volt „lekövetve”, a két pólus közötti maximális egyetértésből következően nem volt mi magyarázatra szorult volna. Az egyetértő „szellemi homogenitást” ugyanis nem nagyon szokás magyarázni. A konfliktust viszont már annál inkább. Döntően azért, mert a konfliktus minimum két szereplője, ha nem is teljesen, de alapvetően mégiscsak más nyelvet beszél. Ebben az esetben tolmácsra van szükség, mert anélkül egyáltalán nem biztos, hogy megértik egymást, sokkal inkább valószínű, hogy elbeszélve egymás mellett értetlenül csodálkoznak rá egymás gondolatmenetére, világlátására és érvrendszerére.

A festészet egy nyelv. Sokak számára idegen nyelv. Ha az idegen nyelvet nem kezdjük el tanulni, illetve tanítani (vagyis magyarázni) abban az esetben a nyelv annak ellenére is érthetetlen, vagyis funkciójától fosztott lesz, hogy nagyon is értelmes dolgokat próbál tolmácsolni, közvetíteni. Ha egy beteg világban a művészet nem igényel tolmácsot (vagyis magyarázatot) akkor az nagy eséllyel azt is jelentheti, hogy egy nyelvet beszél a beteg világgal. Közös nyelv, közös érdek, közös leépülés. De ha valaki mindezt felszámolni kívánja, akkor teljesen logikus, hogy más nyelven kell megszólalnia, egyfajta idegen nyelven, azt viszont értelemszerűen csakúgy mint egy brit számára az itáliai nyelvet tanítani, tehát magyarázni kell. Nagy a baj akkor, mikor egy hasadt korban a művészet egy nyelvet beszél a hasadást előidéző szektorral, és nincs mit magyaráznia.

 

SZEMÉLYESSÉG: Egy halmozottan hátrányos helyzetű kortárs művésztől olvastam a következő gondolatokat: (Hátrányos helyzetű, mert művész, halmozottan hátrányos helyzetű, mert kortárs, aki hajlik arra az álláspontra, hogy festőként bűn a színhasználat.) „Épeszű ember sosem beszél a képeiről, mert olyan mértékben belterjes és privát, amit mondani tudna”, majd folytatta: „hosszú évek festői gyakorlata után egyvalamire biztosan rájöttem: a kép nem én vagyok”.

Kérdés: Ha a kép nem én vagyok, (véleményem szerint a helyes meghatározás: nem csupán én vagyok), akkor miért olyan belterjes és privát a képemről alkotott véleményem, hogy annak közzététele az épeszűség határainak átlépését jelentené? Ha ugyanis az alkotás nem én vagyok, akkor nem is kizárólag az én világom. Mindebből logikusan az következi, hogy más világokról a privát szféra megsértésének veszélye nélkül is nyugodtan értekezhetem, mert őszintén – miért ne tehetném? Ugyanakkor az sem világos, hogy miért olyan nehéz egyeseknek felvállalni azt a kihívást, hogy bizony mellébeszélés nélkül legyenek képesek megnyilvánulni saját belső világuknak konfliktusairól, küzdelmeiről, kihívásairól. Az ember voltaképpen évezredek óta ennek a menekülő alapállásnak a fojtó légkörében éli mindennapjait, más világokról értekezik, ahelyett hogy magába nézne és saját – tehát emberi – világával kezdené meg a kapcsolatfelvételt. Ez a mentalitás egyébként rávilágít egy jellegzetesen abnormális modernkori önértékelés-defektusra is: mivel személyes, nem beszélek róla. Nem vállalja fel saját világát, inkább önmagába temeti, önmagába fojtja azt. Persze mindez nem azt jelenti, hogy hordószónokként a Deák téri metróaluljáróban minden embernek világgá lenne indokolt kürtölni magánéletének legintimebb vonatkozásait. Mert félreértés ne essék: amikor a személyesség felvállalásáról beszélek, akkor ezt elsősorban és mindenekelőtt a művészet vonatkozásában értem. Mert amit felvállalok és megélek, mint személyeset, azt tudom csak hitelesen megszólítani, mint egyetemest. Mindazok számára azonban kiknek képei semmiről nem szólnak, kényelmes álláspont azzal takarózni: privát és személyes. Szó sincs róla, hogy ez elfogadható mentség lenne! Ellenkezőleg… Ha valami nem privát és nem személyes, az pontosan a művészet. Ha egy alkotás csak privát és csak személyes, abban a pillanatban halottá nyilvánítandó. Mert ha privát, akkor bizonyos értelemben mégiscsak öncélú. A privát azt jelenti: az én magánszférám, magamról és magamnak (de nagyon optimális esetben is csupán egy szűk körnek) szól. A művészet pontosan ezt nem teheti. Hogy kizárólag privát legyen. Az emberiségnek kell szólnia. Privát történeteknek – ha nincs egyetemes vonzatuk – nincs helyük a művészet világában. Ha azonban rendelkezik egyetemes töltéssel, nos abban az esetben értelemszerűen már nem kizárólag privát, s mint ilyen bátran megszólítható, bátran elemezhető, bátran a nyilvánosság elé állítható. Privát az, hogy reggel milyen alsógatyát veszek fel, vagy milyenek a szexuális szokásaim. Ha művészetemről azt állítom: privát – akkor teljesen világos, hogy az alsógatya, vagy a szexuális szokások szintjére minősítem le. Ezt is meg lehet tenni, csak nem biztos, hogy egészséges alapállás, és ebben az esetben ne tessék művészetről értekezni. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy az a művészet alapvető feladatköre, hogy számon kérjen és hitelesítsen, akkor pontosan ő az, akinek számot kell adnia, és hitelessé kell válnia. Mindezt pedig a nyilvánosságot felvállalva kell megtennie. És nem az alsónadrág és nem a szexuális szokások szintjén.

Ugyanakkor egyetlen kérdés még mindig nyitva marad, és ezen sem ártana elgondolkodni: ha egy adott alkotó annyira privátnak tartja alkotása üzenetét, hogy már-már szentségtörésként éli meg az azzal kapcsolatos bármilyen rendű, vagy rangú megnyilatkozást, akkor ugyanezen „mester” vajon milyen logikai törvényszerűség alapján dobja piacra képét és váltja készpénzre azt a minőséget, amely egyébként, mint érinthetetlen tabu szerepelt mindaddig értékítéletében? Nem a privát szféra áruba bocsátását nevezik véletlenül prostitúciónak?

 

A HÁROM SÍK ÜZENETE: Az természetesen már más kérdés, hogy egy alkotó meg tudja-e határozni saját művének valódi üzenetét? Nyilvánvaló, hogy maradéktalanul nem. Miért? Mert egy mű a „létezés” három síkján fejti ki hatását, vagyis háromféle üzenetet hordoz: egyet, amelyet létrehozója gondol el, egyet, melyet az adott néző meglát, valamint megél, és egyet, mely magában a műben létezik, mint öröktől – tehát a megalkotás pillanatától – jelenlévő transzcendens valóság. Ezért aki saját képét magyarázza, elemzi, csakis a saját maga (vagyis az alkotó) evilágra születő gondolatát tolmácsolja. De nyitva hagyja a kérdést a befogadó és a mű szemszögéből, vagyis semmit nem magyaráz abból, amit a mű, mint önálló entitás, vagy a befogadó, mint szintén önálló entitás magában hordoz. Ilyen értelemben tehát a befogadói közeg szellemi síkon történő megkötözéséről szó sem lehet, minden magyarázat csupán egy pályára állítást jelent – ha úgy tetszik sínre helyezést –, de hogy abból ki milyen világot él meg, vagy ismer, esetleg épít fel – vagyis hogy milyen irányban indul el, az már kizárólag a befogadó minőség önálló akaratán múlik.

Óriási tévedés ezért úgy értékelni a helyzetet, hogy egy alkotó kimerítően feltárhatja műve „valódi” üzenetét”. Az ő kompetenciája kimerül abban, hogy jelzi saját szándékát. Ehhez viszont minden joga megvan, annak ellenére, hogy e szándék elképzelhető, hogy szöges ellentétben áll alkotásának valódi üzenetével. Aki tehát nem látja, hogy egy alkotás legalább három síkon működik, az elmenekül a magyarázat felelősségétől, és néha túlgesztikulált „visszafogottsággal” teszi közzé a menekülés és felelősség elhárítás legegyszerűbb definícióját: „a művészet beszéljen, ne az alkotó”. Ennek az alapállásnak tragikomikus hatványozódása pedig gyakran a címek megadásában is jelentkezik: „Cím nélkül” – szól a jellegzetesen gyáva posztmodern alkotói logika, mely egyébként pengeélesen jellemzi az identitását vesztett XX századi művész pszichológiáját. Cím nélkül annyit jelent, hogy mint művész elbuktam, hisz gyáva vagyok. (Mielőtt azonban végigvinném e gondolatot, fontos megjegyeznem, hogy teljesen más a helyzet abban az esetben, ha nem adok címet egy képnek, mint ha azt mondom: „Cím nélkül”. Ez utóbbi szituációban ugyanis deklarálom, hogy nincs kiindulópont, vagyis ismét csak maszatolok, míg az előzőben magára a nézőre bízom a címadás lehetőségét, amivel nyitva hagyom a lehetőségét annak, hogy a festmény teljes életet élhessen.) Ha tehát alapállásként rögzítem a cím nélküliséget, akkor voltaképpen elismerem, hogy beleremeg a lábam abba a felelősségbe, hogy milyen úton is indítsam el alkotásom életét. Nagyon nem mindegy, ugyanis hogy milyen kiindulópontot rögzítek egy alkotás és így a befogadó közeg számára. A cím az irány kiszabása, megjelöli, hogy erre indulj. Ha nem csupán az alkotásomat, de a befogadó közeget is megfosztom  a címtől, az útra bocsátó szándékot kötözöm le, vagyis az irány megszabásának jelentőségét erodálom.

A képzőművészeti közélet elindult egy furcsa irányba: megfosztja képeit a címektől. „Nagy dolog…” Legyint rá a cinikus. Hát bizony az! Nagy dolog… Mert mi az ábrázoló művészet lenyomata valójában? Természetesen egy összesűrített Univerzum, mely optimális esetben arra is képes, hogy utat mutasson. És mi a cím? A kezdőpont – a rajtvonal. Amelyet az alkotó szab meg kiindulási pozícióként. Abban az esetben viszont ha nincs cím, magát a kiindulási pozíciót törlöm el. Érthető? Ahol nincs kiindulási pont, ott ugyan hogyan várhatjuk el, hogy legyen cél? Ahol nincs kezdet, ott hogyan várhatjuk el, hogy legyen végpont? Ahol nincs foganás, ott hogyan várhatjuk el, hogy legyen feltámadás?

Cím nélkül, ész nélkül, tehetség nélkül, üzenet nélkül, tanulság nélkül. Minden nélkül. Pedig illendő lenne felismerni, hogy egy alkotás cím nélkül annyi, mint gyümölcs héj, vagy magzat, magzatburok nélkül. A cím megadása ezért óriási felelősség. Legalább akkora, mint az, hogy a festékes tubusok mélyéről, milyen világot emelek fel. Odalent – a mélyben, a tubusok zárt birodalmában ugyanis csak keveretlen színek lappanganak, csak színek, semmi mások. Abban a zárt közegben még ott szunnyad a színekbe zárva a bárány is és a farkas is. De hogy melyiknek adok életet, melyiket szabadítom ki a koloritok fogságából, melyiknek arcát keverem meg a palettámon – az sorskérdés. A színek embrionális életformák. Ám ha felszabadulván világokká állnak össze, életformáló erőtérré nemesülnek, vagy pusztító energiákká hanyatlanak. Ezért nem mindegy, hogy milyen irányban indítom el életüket, és milyen szellemiségben adom meg címeiket.

A művészet alapvető feladata, hogy számon kérjen, de mint a világító torony irányt is szabjon. Az irányszabás eszköze pontosan a számonkérés, de a hitelesítés is. Ha egy hiteltelen világot hitelesít: elbukott, de vele együtt az ember is. Nem biztos, hogy jól gondolom, de van egy sejtésem, melyet egyre intenzívebben érzek: a Művészet ott ér véget, ahol az Valóság elkezdődik. Ennyi a feladata. Elnavigálni az embert a Valóság kezdőpontjához. Pályára állítani. Onnantól kezdve azonban már nem a művészeté, hanem kizárólag az emberé a szó. Azt azonban, hogy a Valóság egy-egy szelete miképpen képes áttranszformálódni a létezés síkjáról a vásznak dimenziójába, meghatározni nem nagyon lehet. Hogy sikerrel járt-e a „művelet”, azt kizárólag az egyes ember fogja csak érezni, mert ha minden jól alakul egyszer csak azt veszi észre, hogy egy titokzatos erő lángot gyújtott benne. De a láng természetrajzát – a belső lángét – szavakba nem lehet önteni. Az már tényleg más nyelvet beszél. Olyan nyelvet, melyet az alfabetikával nem lehet felírni.

 

AHOGY GONDOLOM: Talán sokakban azért is kelt visszatetszést, ha egy képzőművész az alkotásait elemzi, mert úgy vélik: abban a pillanatban mikor a magyarázatra sor kerül, a leplek lehullnak, nincsenek felfejtésre váró titkok többé, a kérdések megválaszolásra kerültek, tehát a kör bezárult. Nos akiknek a  fenti érvek nem lennének elegendőek ezen véleménye eloszlatására, más lehetőségem nem lévén kénytelen vagyok utolsó lehetőségként korunk egyik legnagyobb filozófusát – az Oroszlánkirályt idézni: „Ha meghalunk, fű nő belőlünk”.  Hiába tehát egy teljes élet leélése, hiába tárult fel minden titka, annak bevégeztével kezdődik minden elölről. Vagyis a titkok megfejtése alatt, újabb és újabb titkok lappanganak.

Ezért nem látom hát akadályát annak, hogy néhány képem elemzését elvégezzem. Úgy vélem, hogy bár gondolataimat lejegyzem, azok semmilyen mértékben nem vetnek gátat újabb és újabb meglátások felszínre törésének. Ezeket az elemzéseket az adott festményekre kattintva lehet elolvasni, és hogy melyik festményhez tartozik kommentár, az az alkotás címe mellett van megjelölve.

Hozzászólás