logo
MUNKÁSSÁG

Giorgio de Chirico

hétfő, augusztus 29, 2011 Elemzések 0

Giorgio de Chirico (1888-1978) olasz szürrealista festő, a metafizikus festészet megalapítója.

 Az itt látható képe figyelmeztet. Hogy mire? Két dologra mindenképpen: egyrészt arra, hogy soha nem tudhatjuk, mi van a „függönyök” mögött, másrészt arra, hogy elérkeztünk egy olyan történelmi ciklushoz, amikor már valóban csupán egyetlen lépés választ el minket a szakadéktól. Mindössze egyetlen lépés. Ez egy óriási dilemma: zuhanás, vagy elemelkedés? Pusztulás, vagy feltámadás? Nem tudni, mi következik. Főszereplőnk – aki a szédítő mélység partvonalán áll, egyfajta kettősséget sugall. Ez az emberi alakra emlékeztető figura ugyanis mintha be lenne bábozódva. Egyrészt úgy, mint ahogyan azt a pók teszi az áldozatával, másrészt pedig oly módon, mint ahogyan a pillangó is be van bábozódva születése előtti életciklusában. Amikor a pók ejti fogságba áldozatát a „bebábozódott” rovar „múmiává” válik, míg a pillangó bábjából maga a felszabadult élet sarjad.

 Ez az ember tehát a szakadék szélén áll. És pozíciójával egyetemben ott lebeg a nyugtalanító talány is: hálóval beszőtt múmiáról van-e szó, vagy éppen a báb-állapotból kibújó pillangóról? (Ez egyébként az emberiség nagy sorskérdése is: melyikek vagyunk valójában?) Mert az egyik lezuhanva becsapódik, míg a másik könnyedén elreppen. Ez a dilemma ott bujkál a századforduló emberében is, sőt ma is. De honnan fogom tudni eldönteni, hogy vajon melyik út szabatott ki rám valójában? A tizenegyedik stációban járunk, a keresztre szegezésnek, vagyis a végleges pozíció rögzítésének időintervallumában, abban a sorsdöntő ciklusban, amikor is az emberi minőség felkészül a halálra, vagyis az átmenetre. De az átmenet csak oly módon vihető végbe zuhanás nélkül (és válhat valóban átmeneti pozícióvá, nem pedig végleges hanyatlássá, majd megsemmisüléssé), ha felismerem önmagam, ha tisztában vagyok szerepemmel és küldetésemmel ezen a világon. Amennyiben ez a tisztánlátás valóban bekövetkezik, képessé válok az elemelkedésre, vagyis a bábból pillangóként való távozásra a szakadék széléről. Ha azonban képtelen vagyok az alapvető kérdések tisztázására, a zuhanás (vagyis a végső pusztulás) bármennyire fájó is, alighanem elkerülhetetlen.

 No, de mi utal arra a fenti festmény képi világában, hogy elsősorban magamat kell felismernem, és e felismerési folyamat egy döntően belső küzdelem eredménye kell hogy legyen? A válasz világos: a függöny mögött álló figura titkokkal teli. Nem tudjuk, mi lappang a függöny mögött. A fej szoborszerű és egyébként nagyságrendekkel magasabb, mint a „szakadék” szélén álló alak. Felvetődik hát a kérdés: biztosak vagyunk benne egyáltalán, hogy emberről van szó? Esetleg megkövült ember lenne? Vagy torz mementó? Démon? Emlékmű? Nem tudjuk, bármelyik lehetőség elképzelhető. Az ember azonban (szokás szerint a könnyebbik megoldást választva) hihetetlen erős késztetést érez arra, hogy a függönyt elhúzza, és meglássa a mögüle feltárulkozó valóságot. No, igen ám,  de amikor a függöny elhúzása egyszer csak bekövetkezik, nos abban a pillanatban újabb kételyek születnek erre a világra, hisz a választ illetően egy szikrányit sem kerültünk közelebb a megoldáshoz. A fellebbenő függöny mögött ugyanis a kép tanúsága szerint jól láthatóan újabb titok, újabb kérdőjel vár ránk: pontosan az imént már említett báb vagy múmia kettősségének konfliktusa, vagyis maga az Ember. Hogy azonban e két végpont közül melyik is uralja inkább az emberi minőséget, nos, a választ már valóban csak önmagából tudja kiaknázni bárki azok közül, akik egyáltalán képesek még arra, hogy kérdezzenek. Jól látható tehát, hogy a függönyök (vagyis egy rajtunk kívül álló minőség) elhúzása, tehát a leplek lerántása már az égvilágon semmit nem segít. Ilyen értelemben más lehetőség nem lévén, kizárólag a belülről jövő felismerések hatékonyságában bízhatunk csupán.

 Az idő viszont sürget. Döntéshozatal előtt áll a világ. A szakadék már csak egy lépés. Alig maradt időnk eldönteni, hogy melyik utat válasszuk. A bábból való kikelést (vagyis egy belső érési, ha úgy tetszik felismerési folyamatot), hogy pillangóvá válva elhagyjuk a matéria által ránk kattintott bilincseket, vagy a szakadékba zuhanásét, amennyiben mindig csak arra várunk, hogy rántsa már le végre valaki a lepleket, ily módon azonban semmit nem tanulva az élet leckéiből. Azt kellene már végre megérteni, hogy a leplek mi magunk vagyunk, ezért finoman fogalmazva sem szerencsés, ha másra bízzuk a „leleplezést”, mert az semmi egyéb nem lesz, mint önmagunk mások általi ide-oda rángatása.  Amikor tehát a festmény világosan közli, hogy a fellebbenő függöny mögött is titok van, akkor világossá teszi azt is, hogy a titok voltaképpen belülről táplálkozik, azaz nem „függöny-függő”. A függöny csak leplez, de fel nem tár semmit. Leleplezni bármit is nem a lepel lerántásával, hanem a belső valóság feltárásával lehetséges csupán.

 Hogy milyen utat kell bejárni az elemelkedésig (vagyis a belső valóság feltárásáig), nos erre a kérdésre a festmény megint csak egyértelmű és világos választ kínál. A szóban forgó alkotás főszereplője ugyanis világok, vagyis Elemek határán áll. A Föld és a Levegő elemének a metszéspontján. Ilyen típusú metszéspont, ha úgy tetszik találkozási terület az Évkörben három alkalommal fordul elő. Mindegyik sorsdöntő, meghatározó próbatétel. Egyszer a Bakból a Vízöntőbe való átjutásnál, egyszer a Bikából az Ikrekbe való átlépésnél, és egyszer a Szűzből a Mérlegbe való átfordulásnál. Az elsőnél a sötétséget, a másodiknál az érzéki örömöket, a harmadiknál a racionalitás kizárólagosságát kell levetkőzni, ezeknek a megkötő erején kell felülemelkedni. E nélkül nincs elemelkedés.

 

Világos tiszta beszéd. Ezt a világos, tiszta üzenetet tolmácsolja hát számunkra Chirico. Megmutatja, hogy amennyiben szárnyalni szándékozom, vagyis felül akarok emelkedni a racionalitás megkötözöttségén, le kell győznöm a sötétséget (a szellemi sötétséget), le kell győzni az érzéki örömök csapdáját, és felül kell emelkednem a mindent „megmérő” hideg racionalitáson. Ez a hármasság adja a bekötözött ember mozgásképtelenségét. Ha ezt nem ismeri fel, múmiává válik. Ha felismeri, a bábból új élet sarjad, mely könnyedén veszi a repülés próbatételeit. A titok tehát nem a leplek alatt, hanem az emberi minőség mélyén keresendő.

Hozzászólás