logo
MUNKÁSSÁG

James Ensor: Krisztus Bevonulása Brüsszelbe

kedd, augusztus 30, 2011 Elemzések 0

Egy lidérces jövőkép életre kelésének lehetőségére figyelmeztet James Ensor Krisztus bevonulása Brüsszelbe című alkotása. A festmény a szó legszorosabb értelmében döbbenetes hatásfokon izzik.

Két főszereplője van a kaotikus jelenetnek: egyrészt Brüsszelt szimbolizálva gonosz tekintetű bohócok, debilis hivatalnokok, ripacsok és hordószónokok, öltönyt és cilindert viselő csontvázak, vagyis a hömpölygő rovartársadalom képében a tartását vesztett, lealjasodott plebsz tébolyult víziója idéződik meg.

Az első ránézésre vidám forgatagra emlékeztető atmoszférát egy nagyon is jelenvaló balsejtelmes érzés mérgezi: olyan érzete támad ugyanis a nézőnek, mintha csak bármelyik pillanatban előléphetne az „emberi arcot” vesztett tömegből egy bestiális figura, és hideg közönnyel kést döfhetne a hátunkba. Úgy érezhetjük magunkat e képi világ szereplőjeként, mint az elmeszanatórium látogatója a zárt osztály folyosóján. Viszonylagos biztonságban, ám nyomasztó körülmények között haladhatunk végig nemkívánatos utunkon. Csakhogy hiba csúszott a számításba… Ensor vásznának tanúsága szerint ugyanis a téboly leverte a lakatokat, a rácsok eltűntek, s elszabadulván – magát a világot változtatta elmeszanatóriummá. Szó sincs itt már biztonságérzetről és kívülállóként való szemlélődésről, felejtsük el bátran, hogy az események független megítélői lehetünk, az „ár” immár elszabadult, magával ragadt, s ebben a zavaros, üledékes folyamban (amit Ensor Brüsszel képében jelenít meg), mi magunk is fuldokló szereplőkké léptünk elő, ahol iszonyú erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy ne merüljünk végleg, és visszafordíthatatlanul a szenny alá. Erre az állapotra egyértelműen utal a kép a hömpölygő, korlátok közé már nem szorítható, bestiális emberáradat formájában.

A másik főszereplő ugyanakkor elvileg az értékek szimbólumaként megjelenő Krisztus kellene hogy legyen. A feltételes mód alkalmazása azonban korántsem véletlen. Esetünkben ugyanis értékközvetítő Krisztusról szó sem lehet. Miért? Természetesen azért, mert a kép tanúsága szerint a Megváltót láthatóan „elnyeli” ez a bestiális tömeg. Ebben a pozícióban valósággal képtelenség, hogy központi, kitüntetett szerephez jusson, ellenkezőleg: úgy vegyül a többi szereplő közé, hogy alig lehet megkülönböztetni a tébolyult, arcát vesztett emberáradat bármelyik démoni szereplőjétől.

Minden ellenvetés nélkül lehetne Ő is hivatalnok, bohóc, debilis képviselő, ripacs hordószónok, vagy ad abszurdum: vámszedő. Lehetne tehát bárki az arcát és identitását vesztett tömeg baljósan hömpölygő forgatagából. Ez az azonosulás azonban komoly tanulságokkal szolgál. Megválaszolja ugyanis a következő kérdést: mit is üzen számunkra, ma élő emberek számára ez a szorongó – az embertől viszolygó, remetei magányba visszavonuló belga művész a századfordulóról? A válasz egyszerű és adekvát: amennyiben egy újszövetségi értékrend szándékozik „bevonulni” ebbe a démoni közegbe (Brüsszel), akkor minden esélye megvan arra, hogy pillanatokon belül devalválódjon, lefokozódjon, hisz a fogadó közegnek alapvető érdeke mégiscsak az, hogy egy olyan értékrend, mely a tiszta erkölcsi viszonyokat hivatott szolgálni, lehetőleg nyom nélkül és minél hamarabb felszívódjon, hiszen zavarosban csak oly módon könnyű halászni, ha a zavaros közeg fenntarthatósága biztosítva van. Kitisztult vízben (vagyis tiszta erkölcsi viszonyok között) már átláthatóak a viszonyok, átlátható közegben pedig igencsak nehéz rejtegetni a szenny praktikáit, ily módon az alantas erők lelepleződése sem váratna túlságosan sokáig magára.  Ha tehát mégis hívatlanul belép Brüsszel kapuján az érték-helyreállítást képviselő erőtér, hatékony kivédésére két lehetőség mindenképpen kínálkozik: vagy a „bedarálás” (azonos szintre züllesztés), vagy az elhiteltelenítés. A kép logikáját követve ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy vagy bohóccá és fajankóvá, cirkuszi mutatványossá és szürke, arctalan hivatalnokká, hatványozottan súlyos esetben pedig (ha csak erkölcsileg is, de) halottá kell amortizálni… Olyanná, akire senki sem figyel, de legalábbis, akit senki sem vesz komolyan. És ezzel már ki is van húzva a „méregfoga”. A figyelmeztetés tehát világos: „úgy akarjál Te általunk jóvá nem hagyott értéket képviselve bevonulni közénk, hogy pillanatok alatt vagy elhiteltelenítünk, vagy olyanná teszünk, mint amilyenek mi magunk vagyunk”.

No, de nem fest-e túl sötét képet az akkor még jövőként vizionált történelmi korról Ensor, mikor képnyelven fogalmazva ugyan, de azt állítja: Brüsszel olyan hely, ahová, ha egy érték beteszi a lábát, az garantáltan fog leamortizálódni, majd reménytelenül elvész a süllyesztőben? Valóban fellehető lenne ezen működési szisztéma Brüsszellel összefüggésben, valóban igazolható lenne, hogy a debilitás szándékozik elnyelni a normalitást?

Na, most azért óva intenék bárkit is attól a könnyelmű és nem kellően megfontolt lépéstől, hogy indokolatlanul törjön pálcát Brüsszel felett. Nyilván ott is születnek döntések fontos kérdésekben, meghatározzák, hogy hány napos lehet egy macskaalom anélkül, hogy még megsértené a doromboló házi kedvenc személyiségjogait, törvénybe iktatják, hogy egyetlen étterem sem adhatja el rakott karfiolként az egyik asztalról a másikra átrakott nyers karfiolt, valamint támogatások odaítéléséről is döntenek: anyagilag támogatják például az őshonos almatermesztő vidékek gazdáit abban az esetben, ha almafájukat az utolsó szálig kiirtják, és olyan tevékenységbe fognak, melyhez életükben soha semmi közük nem volt. S teszik ezt nyilvánvalóan jól, és szakszerűen megfontolt gazdasági érdekekre hivatkozva…

Ilyen esetről számtalanszor értesülhettünk a hírek világából, de a negatív kritikákkal még mindig azt javaslom, bánjunk óvatosan, hisz érzékeny, neuralgikus pontokat nem illendő megalapozatlanul kritika tárgyává tennünk. Ne is vállaljuk magunkra az ítélethozó szerepkörét, tartsuk a dolgok menetét a legoptimálisabbnak mondható mederben, vagyis ítélkezzen Brüsszel saját magáról, s ezek tükrében vizsgáljuk meg, hogy az ensori üzenetnek, miszerint a debilitás Brüsszel képében oly módon falja fel a valódi értéket, hogy saját képére próbálja azt formálni, van-e valóságalapja? Adjuk át a szót tehát egy brüsszeli frakcióvezetőnek napjainkból, vallassuk őt a megjelölt kérdéskörben: (Az alábbi idézetet, és az azt követő néhány sort, már a Mióta világ a világ című jegyzetemben közzétettem, de olyannyira idevágó, és annyira tipikus, hogy az ismétlés ez esetben mindenképpen indokoltnak tekinthető. Lássuk tehát az idézetet!) „Ráadásul a magyar alkotmány az élet és a demokrácia alapértékeként beszél a családról. Ez egy aberrált gondolkodásmód” – szólt a szalonképes európai (francia) kritika egy olyan ember szájából, aki 1975-ös önéletrajzi írásában a következő kijelentéseket tette: „Gyakran előfordult, hogy néhány gyerek kinyitotta a sliccemet, és elkezdett simogatni. […] Amikor ragaszkodtak hozzá, akkor én is simogattam őket…” Érthető ugye? Egy olyan, az európai értékrendet képviselő politikus, aki nyitott sliccel hagyja, hogy gyermekek simogassák, vádolja a magyar alkotmányt aberráltsággal csak azért, mert az az élet alapértékeként beszél a családról…

Itt tarunk! Van tehát egy demokratikus, törvénytisztelő, az emberi jogokért és a szalonképességért „mindig kiálló” európai közösségünk (lásd Brüsszel), mely mindenféle ellenvetés nélkül eltűri, hogy egy identitászavarral küszködő emberi torzszülött, egy beláthatatlan mélységekbe ájultan hanyatlott elme helyet kaphasson az Európai Unióban, annak képviseletében, és eszméinek „hiteles” tolmácsolásában. Majd ugyanezen európai közösség gyakran szorgalmazza, hogy zárkózzunk fel értékrendjükhöz. Nem tudom, világos-e az üzenet? Ha ezt a képviselőt megtűrik (vagyis az européerség hivatott megtestesítőjeként kezelik), akkor nyilvánvalóan Európát fogja képviselni, mi több, az európai értéket fogja megjeleníteni, ha úgy tetszik szimbolizálni. Mindez azt jelenti, hogy amikor azt szorgalmazzák a szalonképességért hivatalosan is aggódó hangok, hogy zárkózzunk fel Európához, akkor voltaképpen elérendő célként azt az Európát is megjelölik, ahol a nyitott sliccen keresztül való gyermeki simogatást nem tartják elítélendő magatartásformának.

Tisztul már a kép?  Nőjünk fel tehát a család aberrált kényszerképzetétől a nyitott slicc világáig! No, de nem erről beszél kristálytisztán Ensor vászonra vetített korképe is? Nem arról értekezik, hogy adott egy történelmi szituáció, ahol evidenciaként kezelendő, hogy az érték arcát veszítve feloldódik a nihilben, vagyis a krisztusság cinikusan fogalmazva „felzárkózik” egy pozícióját vesztett világ minden értéket lefokozó ideájához? A „felzárkózás” azonban jól érzékelhető, hogy ilyen értelemben természetesen nem egyéb, mint az értéknek a mocsok szintjére való lerántása. Amikor tehát azt mondja: zárkózz fel, akkor végső soron azt deklarálja: saját képemre foglak formálni. No, de láthattuk, hogy milyen is az a „saját kép”, amelyhez egyébként idomulni kellene… De vessük vizsgálat alá, hogyan működik a konkrét fizikai valóságban e „felzárkóztató” mechanizmus, valóban alátámasztják-e a mindennapi élet bizonyos eseményei e romboló szisztéma működésbe lépésének veszélyét? Találunk-e olyan képjeleket életünkből kölcsönözve, ahol az ensori tébolyult figurák ellepik a mindennapokat, s ezáltal elnyelik az értéket? Olyan „értékelnyelő” képjeleket kell tehát keresnünk a jelen időciklusában, ahol az ensori világ két alapvetése – részint az eltömegesítés, részint ennek kísérőjelenségeként megjelenő krisztusság relativizálása, hiteltelenítése, majd gyalázása félreérthetetlen módon idéződik meg. Lássuk az eredményt:

Azt hiszem, hiba lenne további kommentárt fűzni a látottakhoz, hisz nincs szó, mely az idézett képeknél világosabban beszélne… Nem szorul magyarázatra, hogy arctalanná vált-e a tömeg, nem kérdés továbbá az sem, hogy a fenti kép szereplői vajon hogyan viszonyulnak a nyitott slicc problematikájához, mint ahogyan az sem kétséges, hogy a krisztusi érték lezüllesztése átível-e az ensori világból napjaink közéletébe? És mindezen meglátások ellenvetéseként hiába próbáljuk menteni a helyzetet akképpen, hogy a fent vonuló tömeg által képviselt szellemiség csupán egyetlen kiragadott példája a széles társadalmi spektrum által képviselt értékrendnek, hisz az a minőség, amely a testiség, vagyis a látvány szintjén megidéződik a vonulókban, nos, ugyanaz a minőség nem csupán a bevásárlóközpontok tréningruhás „új-arisztokratáiban” lelhető fel jól igazolható hatásfokkal, hanem a fent idézett uniós képviselő szellemiségében is termékenyen munkálkodik. Az unió központja, pedig már aligha nevezhető hatáskifejtés és ideológiagyártás szempontjából lokalizált erőtérnek.

James Ensor 1889-ben festette Brüsszelt megjelenítő vásznát. Döntse el mindenki maga, hogy csupán egy rémálom idéződött meg alkotásán, vagy komoly valóságlapja volt mindannak, amit több mint száz évvel ezelőtt vizionált a mára az Európai Unió fővárosává magát kinövő központtal kapcsolatban…

 

 

 

 

Hozzászólás