logo
MUNKÁSSÁG

Liberális Jancsiszög

szerda, augusztus 31, 2011 Írások 0

Mélyen és elkötelezetten liberális, tehát szabadelvű és befogadó személyiségnek tartom magam, hisz vita nélkül fogadom el konzervatív nézeteimet. S mivel bevallottan racionális ember vagyok, hiszem a mesék valóságát. Földhöz ragadt emberként élem mindennapjaimat, ezért logikusnak tartom, hogy mivel a gravitációnak is létre kellet valahogyan jönnie, nem a tömegvonzás „ragaszt” a földhöz, hanem valami más, valami több.

Tudom jól magamról ugyanakkor azt is, hogy sem a világot, sem a villamosbérletet nem fogom megváltani, hisz mindkettőért komoly árat kell fizetni.

Tisztelek alapvető törvényszerűségeket, ezért nincs szándékomban ökröket fogatni a Göncöl-szekér elé, néha mégis tiszteletlen vagyok, és a Holdra-szállást az ember számára kicsi, az emberiség számára pedig még kisebb lépésként értékelem, hisz nem látom, hogy mi változott volna általa a világban? (Legalább is a lényeget illetően…)

Tisztában vagyok ugyanakkor azzal, hogy az ismétlés nem csupán a tudás, de a szenilitás atyja is. Mivel azonban gyakran elfelejtek mindent, és így ismételnem sincs mit, így ismételgetés híján belátom, hogy értelemszerűen szenilis sem lehetek, ami megnyugtat. Nem nyugtat azonban meg, hogy a világban fel-feltörő különböző válságtüneteket „lokális” (tehát gazdasági, etnikai, kulturális, pénzügyi, stb.) válságként értékelik a „hozzáértő szakértők”, miközben nagyvonalúan elfelejtik észrevenni, hogy voltaképpen mindegyik egyetlen tőről, a morális hanyatlás talajából táplálkozik, így természetesen hatékonyan kezelni egyiket sem lesznek képesek mindaddig, míg magának az emberi léleknek a gyógyulásáról nem gondoskodnak.

Ezért hát sok minden értetlenséggel tölt el, többek között az is: miként lehetséges, hogy az ember önmagában véve csodává, emberiséget alkotva mégis csordává válik?

Ha valamit nem értek, akkor belátom, hogy olcsójános vagyok, s oly üresnek érzem magam, mint egy jancsiszög. Egyszer azt olvastam egy okos tudós embertől, hogy a hívő lélek korlátolt, mert a Teremtésben és nem pedig az evolúcióban hisz. Egy példát is felhozott tételének igazolására. Képzeljünk el egy rendkívül magas hegyet – mondta. Ennek egyik oldala iszonyatosan meredek, szinte járhatatlan, míg a másik lankás, és a turisták számára is könnyen megközelíthető. Az egyik oldalról lehetetlen felugrani a csúcsra, míg a másikról (lépésről-lépésre haladva) gyermekjáték meghódítani azt. A meredek oldal a hívők világa, (a Teremtés képzete), míg a lankás oldal az evolúcióé, mely lépésről-lépésre haladva érte el a csúcsot.

Ennek az embernek igaza lehet – gondoltam magamban, hisz rendkívül logikusnak hangzott a lankás oldal tétele. S mikor már kezdtem volna örülni, hogy okos lettem, mert felfogom egy tudós ember igazát, megint megszólalt bennem a jancsiszög, amitől ismét olcsójánosnak éreztem magam: Ki tette oda a hegyet?

Nem volt hát mit tennem, mint szemlesütve és pironkodva ismét csak a buta ember fiktív kapaszkodójához – a valami máshoz, a valami többhöz – jutni. Ekkor azonban eszembe jutott egy párbeszéd, mely két magzat között hangzott el: „Én nem tudom, hogy pontosan milyen lesz, amikor megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát és ő majd gondoskodik rólunk”- szólt az egyik. „A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted Ő hol van?”- kérdezett vissza a másik. „Hát mindenütt körülöttünk. Neki köszönhetjük, hogy élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.” „Ezt nem hiszem. Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvalóan nincs is.”- fejeződött be a párbeszéd.

Hogy melyik magzatnak volt igaza, talán felesleges firtatni. De vajon nem lehet-e, hogy azért nem látjuk a valami mást, a valami többet, mert annak méhében vagyunk? És ha kicsit naiv is a kérdés, de nem lehet, hogy mégiscsak látjuk, ám felismerni vagyunk „csupán” képtelenek?

S mivel ilyen naiv lélekkel ruházott fel a jó sorsom, talán születési rendellenességként is értékelhetem, hogy szívesebben képzelem el mi van az Óperenciás tengeren, mint a Blaha Lujza téren túl. S bár elfelejtettem nagymamámat megkérdezni, hogy a szövőszéken lehetett-e álmokat szőni, azért azt bizonyosan tudom, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy álmot, vagy ólmot „öntünk-e” a szívekbe?

Annak ellenére, hogy e kérdést rendkívül fontosnak tartom, mégis gyakran vagyok érzéketlen. Nem tudnak ugyanis a hollywood-i szerelmi történetek könnyekig hatni és a rákos szerető gyönyörű képi effektusok melletti távozása sem képes megrendíteni. De a múzeumokban, ahol ezredéves emlékek nyomdokain lépek sűrűn megborzongok, s ha látok több száz évvel ezelőtti ecset, vagy vésőnyomot, néha bizony sírni támadna kedvem a meghatottságtól. Meghatódok, mert olyan furcsa érzésem támad, hogy a véső, mely a szobrokat faragta, és az ecset, mely a képeket festette engem is farag, engem is fest. Úgy érzem hát, hogy minden, ami a falon lóg, vagy a földön áll valójában élő szövet, mely bennem él, bennem lélegzik.

Kortárs tárlatokon azonban mind ritkábban érzem ezt a borzongást. Amikor pedig azt hallom avatott művészektől, hogy műveik a semmiről szólnak és azt, hogy alkotásaik ateisták, mert nincs szellemi tartalmuk, valamint azt, hogy a teljesítmény már nem vált ki érdeklődést és még azt is, hogy az alakot, valamint a színt nem szabad más egység részeként kezelni, vagyis, hogy minden létezhet önálló akaratából és nincs egy összekötő kapocs, mely rendszerbe foglalja az Egészet, – nos akkor elgondolkodom. Elgondolkodom és beleképzelem magam a helyükbe. Elképzelem, hogy kortárs ateista művész vagyok, aki nem tartja fontosnak a szellemi tartalmat, elképzelem, hogy legfontosabb feladatom megszabadulni a régi európai művészettől, vagyis a hagyománytól, belegondolok, hogy a tévedéseim sora ott kezdődött, amikor festőként ecsetet és vásznat akartam vásárolni, elhiszem, hogy a teljesítmény már nem vált ki érdeklődést és célként tűzöm ki, hogy alkotásaim semmiről ne szóljanak. Miután ezt mind elképzeltem, ilyen eszmeiségű műveket kezdek gyártani. Ha elkészültem, az eredményt összevetem azokkal a régi európai művekkel, melyek eszmeiségétől és képi világától fontosnak tartottam megszabadulni. Az összevetés után, szembesülve a kontraszttal (persze csak akkor, ha van még remény), felteszek magamnak egyetlen kérdést. A következőt:

„Léphetek-e, ha nem hagyok nyomot, ha senki földjén vagyok valaki, ha meddő magot vetek, s csak veszek, csak veszek, s csak veszek?

Hozzászólás