logo
MUNKÁSSÁG

Formabontás – Élveboncolás

péntek, szeptember 16, 2011 Írások 0

A művészet forradalmi megújítójának számítok! Ellentmondást nem tűrő következetességgel söpröm le az asztalról a rozsdás, megsavanyodott konvenciókat, a nagy újítók gőgös arroganciájával mondom ki megsemmisítő ítéletemet a klasszikusokról, miközben olyan meglepő lépésre szánom el magam, melyet már hosszú ideje nem tapasztalt a művészet egyetemes története: festékkel és ecsettel kezdek festeni…

Hol van már a tradicionális kifejező formák divatjamúlt serege? Festékbe mártott nemi szerv, állati vérrel összefröcskölt Szentély Korpusszal, tűsarkú cipőbe helyezett emberi agyvelő, videó-installációkban rángatózó furcsa-fejű művészfejedelmek, C-print képi világ által megidézett szorulás a mobil WC-ben, sertéshúsból összevarrt érzéki műnő, feltrancsírozott huszárokat levizelő kutyafejű zombik és az ezeket méltató, intellektuálisan fényesre polírozott szcéna tíz és fél dioptriával majdnem élesen látó nehéztüzérei, kik menetrendszerű lelkesedéssel csaholják top menedzseri hitvallásukat, mondván: művészeink oly elragadó érzékenységgel tapogatják le korunk sorsdöntő impulzusait, hogy megérdemelten integrálódhatnak a nemzetközi művészeti elit haladó és  korszerű struktúrájába. S mivel minden egészséges és jól képzett européer szellem belátja, hogy a művészet voltaképpen verseny, ezért művészeink természetes eleganciával idomulnak az éppen aktuális trendekhez, hogy igazán kelendőek lehessenek a nemzetközi piacon.

Nos, mindez dicséretes álláspont is lehet mindazok számára kik vagy summa cum laudéval, vagy öt év alatt végezték el a másfél éves művészettörténet-szak felnőttképzésének esti tagozatát, mint ahogyan elfogadható lehet azon ifjú esztéta közeg részére is, kik olyannyira sugároznak az értelemtől, hogy az már  kis híján radioaktív (ami nem is csoda, hisz ez a típus általában eredetiben olvassa Vergiliust és Vilniust a teherautó-Platón), mivel azonban parazita módjára élősködik bennem az az alacsonyrendű balkáni (talán nyugat-kaukázusi) kényszerképzet, hogy sokkal szívesebben találkozok a piacon (akár a nemzetközin is) egy kofával, mint egy kortárs képzőművész remek pedigrével rendelkező példányával, ezért egyetlen vállaltan kirekesztő ajánlatom mégiscsak lenne számukra: pakolják be bőröndjükbe magukkal egyetemben nemzetközi vérkeringésüket, éleslátásukat és tudásukat –, s ha ezt megtették, fizetek nekik egy A-kategóriás repülőjegyet az Antarktiszra. De csak az odaút költségeit állom…

Nohát, nohát, de miért is e kirekesztő alapállás? Milyen okból kifolyólag lenne indokolt (még ha természetesen csak képletesen is) mindjárt a dermesztően hideg jégtáblák hátára utalnunk kortárs képzőművészeink és esztétáink „színe javát”? Nos, ne bonyolítsuk túl a dolgot. Egész egyszerűen azért, mert kártékonyak. Torz hitvallásukkal és lenyomataikkal ugyanis pontosan annak a művészetnek a hitelességét ássák alá, mely ebben a krónikusan deformált szellemiségű korban mindenképpen esélyt jelenthetne a hitelesség és a remény tolmácsolására. Addig azonban míg a fent idézett képjelek uralják munkásságuk javarészét, éppen az ellenkező hatást érik el, vagyis a művészettől való elfordulás hajlamát erősítik. Hogy milyen út vezetett odáig, míg az utolsó átfogó szerkezetű tiszta (de legalább is méltányolható) hangoktól eljutottak a tűsarkú cipőbe helyezett agyvelőig, azt azért nem annyira bonyolult dolog nyomon követnünk. A pointillisták voltak az elsők abban a sorban, kik kiindulópontként nem elégedtek már meg a látható-érzékelhető világ „struktúrájával”, és elkezdték azt a világot, mely minket gyermekeivé fogadott elemeire bontani. Ezt az egyelőre pontokra bontást a későbbiekben a színek felbontása követte (fauvizmus – Matisse), majd egyre merészebb és merészebb kísérletek szivárogtak a felszínre, mígnem végül teljes vizuális káoszba hanyatlott az egymást gerjesztő formaképzési és bontási kísérletek dömpingje. Hogy mi lehetett az ok, mely idáig vezetett? Sok egyéb mellet az egyik nyilvánvaló indítórugóként az a gondolkodásmódbeli alapállás jelölhető meg, mely képtelen volt már tisztelettel viseltetni a „formák” iránt. Hogy mi generálta ezt a tiszteletlenséget? Az általános kiábrándultság mellett az a meggyőződés is közrejátszhatott, mely világunk minden egyes alkotóelemét kizárólag illúzióként volt hajlandó kezelni, olyan illúzióként, mellyel (nem lévén köze a valósághoz) büntetlenül és következmények nélkül bármit meg lehetett tenni. Ez azonban fatális félreértés. Hogy miért? A válasz megadásának érdekében néhány gondolatot mindenképpen szerencsés lenne felvetnünk, majd azokat összekapcsolnunk.

 „A Véda az ember ős és örök szellemi helyzetének alaprajza”. A Véda: metafizika. A metafizika tanításának kvinteszenciája pedig a következő: az érzéki világ illúzió, melyen felül kell emelkedni, melytől meg kell szabadulni!

A Védákkal kapcsolatban azonban a következő tétel is megállapítható: „az anyag nem egyéb, mint a szellem kivetítése”. Lefordítva ez annyit is jelent – mert nem jelenthet mást: a természet egyes „alkotóelemei” (ilyenek a katicabogarak pöttyei, a szitakötők szárnyai, vagy a kamillavirágok szirmai) nem mások, mint Isten tükörképei. Így van ez akkor is, ha természetesen itt nem feltétlen az imént jelölt dolgokra, hanem sokkal inkább egy mélyebb – tehát emberi minőségre illik vonatkoztatni e kijelentést. Ugyanezt az álláspontot hirdeti ugyanakkor az egyiptomi Hermész Smaragdtáblája is, amikor azt mondja: „Mint fent, úgy lent.” Ám ha fent található az egyetlen oszthatatlan Igazság – a Fent pedig azonos a Lentivel – akkor világos, hogy a Lent is magában hordozza az egy és oszthatatlan Valóság vetületét. A Lent, nem más, mint az anyag. Erre az anyagra (tehát Isten tükörképére) vélik úgy egyesek, hogy a Véda azt mondja: illúzió. De vajon valóban illúzió-e a minket magába fogadó téridő-rendszer által meghatározott valóság?

A Szentírás a következőt tanítja: Isten az embert saját hasonlatosságára teremtette. Ez többek között azt is jelenti, hogy bűntelennek. A Védák tanítása szerint (engedjük meg magunknak – még ha nem is teljesen szerencsés – a végletes sarkítást) a földi létkeret mégiscsak börtön. No, de mit keres a börtönben egy bűntelen minőség? Most akkor vagy nem volt bűntelen a teremtés pillanatában az ember, vagy a földi lét nem börtön. Igazságtalanságot ugyanis – melynek értelmében egy bűntelen minőséget ártatlanul „szabadságvesztésre” ítélne az Isten – a Teremtő részéről nem feltételezhetünk, hiszen Ő az egyetlen Igazság. Tehát marad a második opció. A földi létkeret mégsem börtön. Ez azonban ellentmondani látszik a Védák tanításával. De vajon tényleg jelen van-e ez az ellentmondás? Vajon valóban megáll-e a következő kinyilatkoztatás: a földi lét illúzió, csapdahelyzet, melyből szabadulni rettenetesen nehéz feladat? Illúzió-e a „valóság”? Illúzió-e a Nap sugárzása, a Hold fénye, a Szél járása? Illúzió-e a növények ezer-szín pompája, a madarak égszínkék és bíborvörös ruhája? Mert ha igen, akkor mit kezdünk a görög természetfilozófiával? Hogyan értelmezzük Szent Ferenc Naphimnuszát? Miképpen értékeljük a reneszánsz mesterek fizikai valóságot alapul használó transzcendencia-megidézéseit, Hamvas Aranynapok című esszéjét, vagy Kosztolányi Hajnali részegség című megkapó remekművét? Mert ezek valamennyien – ki-ki a maga módján – a természet képeiből (vagyis az „illúzióból”) kiindulva jutottak el az egyetlen, oszthatatlan valóságig – Istenig (vagy annak lehetőségéig). Miféle illúzió tehát az, melynek végén mégis maga a Valóság (még ha csak az ember számára felfogható, lefokozott minőségében is) vár az embernek fiára? Lehet-e káprázat az, ami az Egyetlen felé – tehát Isten irányába mutat?

Miért fontos e kérdéseket feltennünk? A következő felismerés miatt mindenképpen: hogy lássuk, a „valóság” egy és ugyanazon elemeit lehet „illúzióiként” is, de az egyetlen igazsághoz vezető út egy bizonyos stádiumaként is értékelni. Ez voltaképpen azt jelenti, hogy a káprázatként megjelölt formák valójában kitöltetlen istenképek, s hogy abból milyen minőségű „valóság” fog kialakulni az attól függ, hogy az ember milyen fokú – vagyis mélységű – lelkiséggel képes megtölteni azokat. Ettől a megtöltéstől függ, hogy megmaradnak-e az illúzió állapotában vagy felébredve, ha nem is Istenné, de Isten tükrévé válhatnak.

A minap családommal a Természetrajzi Múzeumba látogattunk. Sok egyéb mellett, a kiállítótér egyik szegletében egy rovargyűjteményt kezdtem nézegetni. A látvány valóban csodálatos, ha úgy tetszik káprázatos volt. Ezer (de tényleg ezer) színárnyalatban úszó bogarak elképesztő szín és formagazdagsága tárult a szemem elé, s miközben néztem ezeket a csodákat, egyszerűen semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy mily hatalmas az Isten. Hatalmas – hisz felfoghatatlan az a komponálási képessége, mely a több száz rovarfaj mindegyikét úgy alkotta meg, hogy egyetlen azonos párat nem lehetett köztük találni. Ekkor egy kislány szegődött mellém, aki szüleinek a következőket mondta: milyen gyönyörűek, akár az ékszerek. Lám – gondoltam magamban – adott két vélemény: egy mely Istenhez vezet, és egy mely a nyaklánchoz. Furcsa paradoxon tehát, hogy voltaképpen mind a ketten ugyanabból a látványból kiindulva jutottunk el a két végletes következtetésig: egyrészt a káprázatig („olyan, akár egy ékszer”), másrészt a valóság irányába mutató meglátásig („mily hatalmas az Isten”). No, de nem pont erről beszéltünk az imént, mikor azt mondtuk: hogy a minket körbeölelő valóság káprázatként, vagy a valósághoz vezető út egyetlen, de el nem kerülhető állomásaként lesz jelen életünkben, az az ember lelki-szellemi érettségének is függvénye? Mert önmagában sem nem illúzió, de nem is valóság a természet, hanem az isteni emanációhoz viszonyítva egy sokkal alacsonyabb szintű és rendű létfokozat keretrendszere, melyet illik tiszteletben tartani, már csak azért is, hisz vitán felül áll, hogy maga az isteni szándék küldött minket e díszletek közé, ezért ha azt lefokozva a következőt állítjuk: illúzió – voltaképpen az Isteni akaratot devalváljuk.

De meg van-e ehhez a leminősítő lépéshez a jogalapunk? Nem vagyok benne biztos, hogy igen. Ma még nem érzem, hogy a pontos (talán hiteles) választ meg tudnám adni. Egy azonban bizonyos; mint ahogyan az imént már rögzítettük: ezt a „színdarabot” – melyet egy magasabb minőségű entitás számunkra rendelt –, tőlünk függetlenül, saját belátása szerint komponálta. Ő rendelte a szereposztást, a díszleteket, a forgatókönyvet.  Nyilvánvaló tény, hogy szándéka volt e „lépésével”. Ugyanakkor világos az is, hogy senki nem kötelezhette arra, hogy mindezt megtegye, hiszen nincsen felette álló „direktor”, mely akaratát befolyásolhatta volna. A teremtés tehát bekövetkezett. Mégpedig úgy – abban a formában, abban a „felállásban” – ahogyan azt most érzékeljük és megéljük. Hogy a felettünk álló hatalom ezt így rendelte, és így kivitelezte, „cselekedetével” egyfajta irányt is szabott: ez a Te közeged, ez a te élettered, itt kell boldogulnod, itt kell vizsgáznod, itt kell számadást adnod. Ha valaki ennek ellenére mégis kizárólagosan az isteni szféra megélését próbálja realizálni már itt a földön, az voltaképpen bizonyos értelemben a földi életteret helyezi hatályon kívül, azt a földi létkeretet, melyet azért mégiscsak egy Teremtő minőség rendelt számára. Mert nem feledhetjük: az Isten saját akaratából valóságos embereket teremtett ide a Földre (nem máshova, hanem ide) ebbe a „bőrruhába” zárva, az illúziónak nevezett hétköznapok világába, kódolva ugyan lelkében az eredetmítoszát (vagyis nem törölve memóriájából maradéktalanul Égi eredetét), de a létezés közegéül jelentős mértékben azért mégiscsak a matéria kereteit szabta meg.

Miért? Soha nem tudjuk meg a választ. Ez az ő döntése volt. Ami azonban tény: az isteni világ víziója igazodási pontként mindenképpen rendelkezésünkre áll. De nem értékelhetjük mindezt kizárólag itt a földön megélendő valóságként. A földön a földi létkeret által biztosított alapanyagokkal is élnünk kell, többek között ebből kell kigazdálkodnunk evilági létünk minden kihívásának leküzdésére szolgáló eszközeinket. Lelkünkben ott lélegzik ugyan az isteni világ valósága, de az a valóság nem más, mint olyan navigációs eszköz, melynek segítségével be tudjuk tájolni valódi pozíciónkat, s amely voltaképpen arra szolgál, hogy a földi életben igazodási pontokat nyújtson számunkra, hogy jelezze, mely az a minőség, melyhez feltétlen mérni kell magunkat, s mely az a minőség, melyhez lerendezve küldetésünket egykoron visszatérhetünk. De ahhoz, hogy a visszatérés bekövetkezhessen, a földi életet mindenképpen le kell élni. Hogy miért? Valójában ezt sem tudhatjuk pontosan. Itt vagyunk, ide lettünk helyezve, s bár e döntés nem a mienk volt, lázongás nélkül, maradéktalanul el kell fogadnunk.  

Hogy milyen út vezet vissza ebbe az eredeti állapotba, nos arról optimális esetben is talán csak sejtéseink lehetnek. A művészet erejéhez és lehetőségeihez mérten ha az utat nem is, de az irányt fel tudja vázolni. A XX. századi ábrázoló művészet a több ezer, illetve tízezer éves tradícióval szembeszállva, ezt gyakran absztrahálással, formabontással próbálta elérni. Legalább is ezt hazudta. Amikor a posztmodern formabontó praktikái helyet követeltek maguknak a művészettörténet palettáján, tulajdonképpen végzetes lépésre szánták magukat, ha úgy tetszik öngyilkos játszmát kezdtek provokálni, hiszen elkezdték a „leszakadást” Istenről. Mindez nem egyéb, mint halálugrás a megsemmisülésbe. Miért? A válasz világos: a forma ugyanis mivel Isten tükre, kézenfekvő, hogy a formabontás e tükör szilánkokká zúzásával jár, vagyis egy hamis istenkép tolmácsolásának kezdeti lépését tette mindaz, ki ezt az ún. művészettörténeti irányvonalat kezdte öntudatlanul (súlyosabb esetben pedig tudatosan) képviselni. Nem feledhetjük ugyanis, hogy maga az ember is forma, tehát ilyen „szerepkörében” Isten vetülete. Ha tehát a művész formát bont, voltaképpen önmaga emberi vetületét is megrendíti. No, de felbontható-e a forma akkor, ha képviseletében maga az ember jelenik meg? Természetesen igen. A boncasztalon. Ott felbontható. A kérdés azonban adódik: ha elemeire szedem a testet, attól jobban meg fogom látni az embert? Megint csak természetesen: igen. Amennyiben azt kizárólag testként értékelem. No, de pontosan ez a káprázat. Ha úgy vélem, hogy az inak, az izmok, a vesék, a szív, vagy az agy láthatóvá válásával szembesülhetek az emberrel. Ez azonban semmi más – mint tömeg. Ha tehát formát bontok, akkor elsősorban mégiscsakanyagot bontok, vagyis közel sem a teljességet veszem alapul, ilyen értelemben viszont az emberi (és bármely más) minőséget visszautalom a matéria kizárólagosságának szintjére. Az ember azonban nem csupán matéria, hanem szellem is, nem csak megtapasztalható „valóság”, hanem anyagtalan eszencia is. Melyik, ugyan melyik boncasztalon vált valaha is láthatóvá az emberi lélek, az emberi szellem, mely azért mégiscsak kiemeli az embert a sárból és ténylegesen élő minőséggé avatja. Feltárható-e a lélek valósága a test boncolásával, a test, mint forma „felbontásával”? Elvezethet-e valaha is a formabontás a lélekhez, a szellemhez? Ahhoz a lélekhez és szellemhez, mely Istenhez fűződő autentikus, és rokoni kapcsolata révén valójában mégiscsak felbonthatatlan? Aligha hiszem.

A teremtés nem más, mint egy rendezett állapot létrehozása, ha úgy tetszik a „felbontott” egységek összehangolása. Mi értelme van tehát a teremtés hatására kialakított rendezettséget újra egy felbontott állapot irányába terelni, vagyis figyelmünket egy alapjában véve rendezetlen minőség irányába orientálni? Ebben az összefüggésben jól látható, hogy a formabontás végsősoron nem egyéb, mint eltávolodás egy olyan rendszertől, melyet maga a Teremtő hangolt össze, s mely tükörképe volt a rendezettséget már magán viselő világunknak. Éppen ezért bármilyen rendű absztrakció voltaképpen nagy eséllyel viseli magán a teremtés logikájával totálisan szembemenő bélyeget. Mi tehát az absztrakt lényege? Megbontani a tükörként funkcionáló egységet. Ha tehát formát bontok, tükröt török. Ezzel az aktussal pedig kezdetét veszi egy olyan Istenkép felrajzolása, melyet már nem csak felismerni képtelen az ember, de a vele való azonosulásra is maximálisan alkalmatlanná válik. A kínált Istenkép ugyanis eltorzult, tehát debilis arcot fog mutatni.

A legnagyobb hazugságok egyike, a valódi kérdések fel nem tétele. Joggal érdeklődhetünk tehát: vajon felteszik-e azt a kérdést a „látványt” a vásznaikról már-már hisztérikus következetességgel likvidáló „alkotók”, hogy amennyiben formát kezdenek bontani, és tegyük fel a természetrajzi múzeum bogárgyűjteményének egy elragadó példányát elemeire bontják – vagyis szimbolikusan ugyan, de mégiscsak feldarabolják – akkor az a bizonyos kislány, aki ékszerként határozta meg ezeket az egykor volt apró kis élőlényeket, a formabontás hatására vajon mit fog érzékelni gyermeki világában, mit fog inkább meglátni egy elemeire darabolt bogárban: egy széttrancsírozott szerencsétlen élőlényt, kitől még a gyomra is felfordulhat, vagy magát a Teremtő Istent? Elvezeti-e  a gyermeket az ízekre szedett valóság, a hőn áhított Egységhez?

Ismerem, persze, hogy ismerem ugyanakkor azokat a hangokat, melyek kioktató fölénnyel hangsúlyozzák: ezek a képjelek nem gyermekeknek, és kizárólag az egyértelmű képi világot honoráló gyermeteg felnőtteknek, hanem felkészült, intellektuálisan képzett „igényes ínyenceknek” készültek. Nocsak, nocsak… Nocsak, nocsak… A végén még szégyenkeznünk illene csak azért, mert egy Csontváryt, vagy egy Leonardót előkelőbb pozícióba helyezünk, mint egy Rothkót. (Csontváryt és Leonardót azért célszerű ebben az esetben hivatkozásként megjelölni, hiszen ha egy olyan elképesztően tehetséges, ám kortárs művészt állítunk szembe Rothkóval, akinek képi világa merőben más utakat vázol, mint nevezett kismesteré, vagyis ahol a látványhűség (is!) fontos szerepet kap, akkor csakhamar érkezne menetrendszerűen a  fölényeskedő replika: persze, hogy a látványos vásznak a kelendőbbek, hisz egy valóság-showra is nagyobb az igény, mint Bertolt Brechtre, mint ahogyan egy szappanoperának is nagyobb a nézettsége, mint egy Don Giovanninak. Csakhogy Csontváryval és Leonardóval kapcsoltban fájdalom, de nem áll meg a valóság-show-k és a szappanoperák párhuzamának ostoba érvelése, miközben mindkét korszakos zseni igencsak jelentős hangsúlyt fektetett az olyannyira ócsárolt és lekezelt látványszerű ábrázolásra is.)

A notórius hazudozás azonban a fenti vélemény tükrében ismét lelepleződik. Hogyan lehetséges ugyanis gyermeki és felnőtt befogadó minőségről beszélni egy olyan világtörténeti ciklusban, mikor valamennyien gyermekké váltunk, méghozzá a szó pejoratív értelmében gyermekké, vagyis nem tiszta, érintetlen valójában érzékeljük a világot, hanem lebutítva, megfosztva annak eszenciájától? Felejtsük el ugyanis azt az ócska és szánalmas blöfföt, mely szerint döntő, minőségbeli különbség lenne a befogadó közeg bizonyos „szegmensei” között. Mert bár hiába létezik valóban egy igen széles lealacsonyodott társadalmi réteg, az alulműveltséget gerjesztő igénytelenség felszínre emelését pontosan annak a vezető értelmiségnek hazudott kártékony populációnak a számlájára lehet írni, kik a hitvány és alávaló felkínálásával majd propagálásával elindították azt a szellemi leépülési folyamatot, melynek végterméke lett az az öntudatlan társadalmi réteg, kiknek aztán legfőbb kritizálóivá, kihasználóivá és lenézőivé léptek elő. S tették mindezt csak azért, mert voltaképpen azt a selejtet kezdték a „jámbor balgák” öntudatlanul fogyasztani, melyet egyébként „nagyvonalúan” pontosan Ők toltak az orruk elé, mondván: ez itt a fogyasztandó „érték”, kezdhetitek majszolgatni. Tudatában azonban annak, hogy a szándékos züllesztés sokkal inkább megbocsáthatatlan bűn, mint ostobának lenni, talán szerencsésebb lenne egy kis önmérsékletet tanúsítani, majd önvizsgálatot tartani, még ha ez nehezen is megy.

Lassan a testtel tehát az olyan önbizalomtól duzzadó kijelentésekkel, mely a következőket állítja: az az „intellektuálisan képzett”, (ám valójában mégiscsak erodálódott) társadalmi réteg, mely úgy véli, hogy mentálisan és spirituálisan is messze a plebsz felé nőtt, már réges-régen kinőtte volna azt a „gyermek”, illetve gyermeteg-kort, amely számára a posztmodern értehetetlen dilemma és semmi egyéb. Ébredjünk fel. Nincs itt kardinális különbség a lebutított és a lebutító között, hisz mindketten a sötétség partvonalán állnak, csak míg az egyik, mint tolakodó kofa kínálja a piszkos életteret rendíthetetlen arcátlansággal, addig a másik, mint megvezetett vásárló szenvedi nap-nap után az „árucsere” beláthatatlan következményeit. És, ha valamilyen csoda folytán mégiscsak képes lenne felismerni, hogy az egyébként meggyőzően előzékeny kofa valójában büdös és romlott árut sózott rá, reklamálni már aligha fog merni, hisz számtalanszor tapasztalta, hogy a reklamáló fejét a lehető legalpáribb stílusban üvöltötték le az öntelt és önhitt „kereskedők” mondván: senki nem kényszerített arra, hogy a szavatosságát veszetett árut megvásárold. Arról persze mélyen hallgatnak, hogy az előrecsomagolt húsba soha nem engedték, hogy fizetés előtt bárki is beleszagolhasson, miközben mindvégig sulykolták: a bizalmatlanság egyébként sem igazán européer megatartásforma, tehát senkit sem lenne illendő azzal a tiszteletlen kéréssel zaklatni, hogy ugyan nyissa már fel áruinak dobozait.  Nos, ameddig ez az alpári és egészségtelen viszonyrendszer fennáll a két oldal képviselete között, válogatás nélkül valamennyien évismétlésre kötelezhetőek.

„Az emberiség az első lépéseit teszi miután állást foglalt a hagyomány ellen.” Picike, apró kis gyermekek vagyunk hát, akik csetlünk-botlunk egy olyan világban, ahol az alkalmatlan ordibálja világgá alkalmasságát, és hirdet meg olyan programot, mely sehová sem vezet. S miért nem látjuk gyermeki valónkat és alkalmatlanságunkat? A válasz logikus: mert nem csupán művészetünkben, de életünk minden területén formát kezdtünk bontani, vagyis összetörtük tükreinket. Ideje lenne seprűt és lapátot fogni, és eltakarítani a szilánkokat. A többi csak ezután következhet.

Addig azonban javaslatomat továbbra is fenntartanám: mégiscsak váltsuk meg azt az „A” kategóriás repülőjegyet az Antarktiszra – csak oda. Formát bontó művészek, műítészek és esztéták! Beszállás…

Hozzászólás