logo
MUNKÁSSÁG

Sass József Don Giovanni Címszerepében És Az “Ihaj-Csuhaj” Krisztus

vasárnap, október 16, 2011 Írások 0

Percekkel lefekvés előtt arra gondoltam, hogy az interneten megnézem néhány galéria programját, hátha találok valami érdekeset, esetleg egy olyan kiállítás megnyitót, melyet érdemes személyesen is megtekintenem. Már viszonylag hosszabb ideje szemlélődtem az igencsak egysíkú választék között, amikor az egyik galéria honlapján egy néhány perces videóra lettem figyelmes.

Van egy magát művésznek meghatározó „páciens”, aki azzal múlatja az idejét, hogy valami egészen beteg és aberrált indíttatástól vezérelve nyers állati húsokból női nemi szerveket varr össze, majd azokat egy formalinnal töltött akváriumban tárja a nagyérdemű elé. Ha a szokásos adag szernél kicsit nagyobb mennyiséget „tol” magába intravénásan, akkor pedig az sem szokatlan jelenség nála, hogy szexuális kapcsolatot létesít alkotásával, majd e mérsékelten romantikus aktust változatos képi eszközökkel dokumentálja, a dokumentáció anyagát pedig ismét csak kiállítja. A megoldás kétségkívül költséghatékony, hiszen világos, hogy egy formalinban úszó női nemi szerv kevésbé igényli a törődést, mint élettel töltött modellje, tehát sem vacsorázni nem kell meghívni, sem Hajmási Péter és Pál elragadó történetének frenetikus eseménysorát nem kell fülig metszett vigyorral végigküzdeni a Fővárosi operett színház páholyának első sorában ahhoz, hogy az este forgatókönyve az optimálisnak mondható irányba terelődjön a szeretett hölggyel… 

A láthatóan hasadt lélek jeleit mutató barátunkat azonban mégsem minősíteném, hiszen nem tudhatjuk, hogy milyen traumák érték gyermekkorában, melyeket aztán feldolgozni nem tudván, olyan mélységekbe hanyatlott, hogy művésznek kezdte magát képzelni. Az ilyen irányú kényszerképzetek egyébként a XX.-XXI. század emberének jellegzetes betegségtünetei is egyben. Ezért, ha a gyermek a „mi szeretnél lenni fiam, ha nagy leszel?” kérdésre a művész választ adja, akkor azonnal célszerű nagyobb odafigyelést tanúsítani és empátiával viseltetni irányába, hisz ez esetben könnyen lehet, hogy egy lappangó pszichoszomatikus állapot aktivizálódásának lehetünk tanúi, egy olyan kóros lelki deformálódásnak, mely előbb-utóbb komoly kihívás elé fogja állítani a szülőket, és erre szerencsés időben felkészülni.

Célszemélyünk azonban mégsem e kortárs „talentum” lesz, hanem az a „kollega”, ki tárlatát a videó anyag tanulsága szerint megnyitotta. Neveket nem említenék, hisz nincs értelme, ezeket a szerencsétleneket ugyanis senki nem fogja már ötven év múlva jegyezni, de a jelenség mindenképpen elgondolkodtató, és vannak megfontolandó tanulságai. 

A megnyitó beszéd tehát a szokásos paneleken túl említésre méltó tartalommal nem nagyon bírt, viszont egy apró kis mozzanat mindenképpen figyelemfelkeltő elemekkel is rendelkezett. Az „elöljáró” gondolatokat tolmácsoló „művészünk” ugyanis úgy érezte eljött az ideje, hogy kitüntesse nem csupán a kiállító művészt, hanem önmagát is (hiszen elmondása szerint remek és frappáns gondolatokkal rukkolt elő), ezért rögtönzött performance keretében egy apró műanyag tasakba zárt kacsa szívet biztosító tűvel felhelyezett előbb a női nemi szerveket disznóbőrből összevarró kortárs alkotó zakójára, majd pólóját levetve, önmaga húsát átszúrva saját mellkasára.

 Miután rezignáltan nyugtáztam, hogy ismét alacsony volt a kerítés a szanatórium udvarán, most már célirányosan erre az emberre fókuszáltam a neten, ahol aztán kisvártatva találtam is egy interjút, amelyet egy közismert pszichiáter készített vele. Hogy a jól látható zavara hatására-e, vagy más okokból kifolyólag azt nem tudom, de meglepetésemre nem a kiállításon „megismert” legközönségesebb, olcsó ripaccsal, hanem egy érzékeny, valahol lelkiekben mégiscsak megtört ember képével szembesülhettem a riportot szemlélve. Elmondta, hogy a művészetben az ún. „body-art” vonalát képviseli, felvázolta legemlékezetesebb alkotásának koncepcióját, melynek keretében a bőrére tetováltatott mintákat sebészi úton metszették ki testéből az arra hivatott szakemberek, majd ezt az emberi bőrcafatot bekereteztetve internetes aukcióra bocsátotta. Nos, ezek mind érdekes adalékok lehetnek az elmeorvosi szakirodalom számára, de ugyanakkor ami az egészben a legmegdöbbentőbb volt, hogy valamilyen úton-módon mégiscsak a felszínre szivárgott belőle az emberi, amikor meggyőzően és valóban hitelesen beszélt arról, hogy mennyire szereti a gyermekét, és egyébként vonzzák az olyan egyszerű hétköznapi tevékenységek, mint például a házuk körülötti fű nyírása.

Ekkor – egészen mélyen – tényleg meg lehetett pillantani benne az embert, mint a hullámsírba vesző menthetetlen áldozatot, kit lomha örvényléssel elnyelnek a habok. Ez az ember bevallotta, hogy fél. Esetlen volt, gyámoltalan, szánakozásra okot adó. Félelmét az a gondolat generálta, hogy mivel teste menthetetlenül az öregedési folyamatoknak van alávetve, hamarosan eljön az idő, mikor nem fogja már tudni használni „művészi gondolatainak” tolmácsolására, és akkor vajon mi lesz vele? Ettől a felismeréstől jól érzékelhetően megrendült. Hát igen…, gondoltam magamban, így jár az, aki a test prioritásában hisz, s művészi kifejező rendszerének alapjául is a matériát jelöli meg. Talán érdemes lett volna a lélekkel és a szellemmel foglalkozni, hiszen optimális esetben az nemhogy nem romlik meg, hanem sokkal inkább érlelődik, nemesedik… S miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben egyre csak néztem ezt az embert, néztem ezt a kopott egzisztenciát, kit sosem volt újító törekvései szép lassan romokba döntöttek, és menthetetlenül maguk alá temettek. Néztem ezt az embert, ezt a „megkövült fosziliát”, aki „body-art”-ról beszélt az ezredforduló napjaiban, miközben nem értette, hogy destruktív nézetein már réges-régen átlépett a világ. Talán érezte is, hogy kevés, hogy elfogyott, hogy tehetségtelen, ezért önmaga számára ugyan nem érzékelhetően, de mégiscsak egy olyan „töltésű” különcségbe menekült, melynek szellemisége a józan ember számára semmi egyéb, mint olyan vírusfertőzés, melytől a lehető legrövidebb időn belül szerencsés megszabadulni. Bizonygatta ugyan, hogy intellektuális tevékenységével elégedett, hogy sokan elismerik, amit csinál, de egy valamit mindenképpen látni kell: a bíztató szavak kizárólag a part azon oldaláról érkeztek, ahol ő is elkezdett a zavarosban halászni. Ezt a tényt pedig a reális értékítélethez és önazonosság meghatározáshoz mindenképpen illendő lenne figyelembe venni. Miért is?  A válasz világos: egy idegosztályon, vagy egy elmeszanatórium kevésbé barátságos kórtermében is készséggel elismerik a szobatársak Napóleonról, hogy Napóleon. Az elismerő hangok hitelessége viszont kitisztultabb periódusokban mindjárt gyanússá kellene, hogy váljon, amikor a szobatársak Spartacusként, Winston Churchillként, vagy éppen Blaha Lujzaként mutatkoznak be…

Emberünk legfőbb mutatványa – melytől aztán állítólag elhíresült – tehát az volt, hogy lenyúzatta saját bőrét, vagyis alapvető emberi minőségének egy darabjától próbált megszabadulni. Ebben ő vélhetőleg nagyságot látott. Nekem pedig csak az a gondolat járt a fejemben, hogy valójában mily parányivá tud zsugorodni egy ember, ha túl akarja lépni emberi karakterét. És megfogalmazódott bennem az a felismerés is, hogy milyen megdöbbentő erejű szinkronitással képesek életre kelni több évszázados, igencsak tanulságos mesék is. Ez az önmaga emberi pozícióját elfogadni képtelen típus ugyanis már a kínai filozófia világában is megjelent, igaz, ott egy kőfaragó képében. A történet fölöttébb tanulságos, ezért azt most szó szerint idézném: „Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt önmagával és életével. Egy szép napon, amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun, és látta, hogy bent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. „Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő” – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, hogy bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie életét.

Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és hatalom vette körbe, mint amilyet valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt. Egyszerre pompás gyaloghintót vittek el a háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. „Milyen hatalmas ez a hivatalnok” – gondolta. „Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék.”

Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, és a nép reszketett tőle és gyűlölte és földig hajolt előtte, amerre csak járt. A nyári nap forrón tűzött, és a hivatalnok roppant kellemetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. „Milyen hatalmas a nap!” – gondolta. „Bárcsak nap lehetnék!”

Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket és a földművesek átkot szórtak rá. Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett és odafurakodott a nap és a föld közé, így a nap sokat veszített erejéből. „Milyen hatalmas az a viharfelhő!” – gondolta. „Bárcsak én is viharfelhő lehetnék!”

Ezután felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat, mindenki kétségbeesésére. Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. A szél volt az. „Milyen hatalmas a szél!” – gondolta. „Bárcsak én is szél lehetnék!”

Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőkről, kicsavarta tövestől a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszer csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, csak állt rendületlenül. Hatalmas szikla volt az. „Milyen hatalmas ez a szikla!” – gondolta. „Bárcsak kőszikla lehetnék!”

Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon. Ahogyan ott áll, egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját, és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. „Ki lehet hatalmasabb nálam a sziklánál?” – kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

Hogy mi a mese tanulsága most már szigorúan „művészünkre” vetítve? Mindenekelőtt az, hogy lehet meg kellett volna maradnia a „fűnyírásnál”, és kevésbé lett volna kétségbeesett a jövőjét illetően. Bár minden bizonnyal nehéz dolog egy „elhivatott” embernek vállalni az alacsonyrendűség ódiumát. Mert nyilván a „body art” emelkedettsége mellett a fűnyírás profanitása mégiscsak vállalhatatlan. Az ugyanis túlságosan „alacsonyrendű”. De valóban az lenne? Mennyivel alacsonyabb rendű madár a veréb a flamingónál? Az, aki nem ismeri fel a hétköznapok szakralitását az nyilván különbséget tesz.  És itt felvetődik a felelősség kérdése is. Kinek a felelőssége ugyanis, hogy megfosztja a szakralitástól a hétköznapokat, hogy mindent túlaktualizál, és ezáltal az értékítélet képességét deformálja? Nyilvánvalóan közös a felelősség. Mind az oktatáspolitika, mind a szülői ház kiveszi a részét a maga módján, de nem kerülhető meg az egyház felelőssége sem.

Néhány nappal ezelőtt egészen megdöbbentő eseménynek voltam szem és fültanúja. Kisfiam egyházi iskolába jár, osztálykiránduláson vettünk vele részt, majd a nap eseményeit lezárandó egy közös istentisztelet volt műsorra tűzve. A Plébános Úr mindjárt a szertartás elején kérdést intézett a gyermekekhez: „Tudja-e valaki közületek, hogy mit jelent a szó: Halleluja? Többen jelentkeztek, a választás egy kisfiúra esett. „Dicsőség Istennek” – mondta a gyermek. „Már majdnem jó” – replikázott az „Atya”, én pedig szinte biztos voltam benne, hogy csupán apró korrekciót fog alkalmazni, hiszen a „Dicsérd Istent” szó szerinti értelmezéshez nagyon közel állt az elhangzott megoldás. Ekkor azonban legnagyobb megdöbbenésemre mosolyogva közölte a Plébános Úr, hogy a halleluja voltaképpen valódi tartalmában nem más, mint „üdvrivalgás”, mely a zsidó ünnepeknek volt szerves része, jelentése pedig a mi „ihaj-csuhajunk” értelmének felel meg, vagyis amikor a zsidó közösségek valamilyen mulatságot, ha úgy tetszik bulit rendeztek, akkor jókedvükben hangos hallelujázásba kezdtek, vagyis „ihaj-csuhajoztak”.

Természetesen nem az a tragikus, hogy ezt az olvasatot is felvetette az „Atya. Hanem az, hogy a prioritásokat nem volt képes helyén kezelni. Vagyis mikor a „Dícsőség Istennek” megoldási képlet elébe helyezte az „ihaj-csuhaj” értelmét, akkor voltaképpen nem tett mást, mint egy alapvetően szakrális minőséget a profanizálás talajára terelt. A kérdés most már csak az, hogy ilyen szemléletmód és „képzés” hatására hogyan lesz képes egy gyermek a transzcendentalitást a helyén kezelni, ha finoman és tapintatosan ugyan, de mégiscsak „helyre teszik” akkor, amikor egy alapvetően szakrális minőséget valóban szakrális erőtérként értékel, és pontosan a szellemi vezetőnek vélt tiszteletes tereli le az értelmezés helyes útjáról, és süllyeszti az „ihaj-csuhaj” szintjére az Istent dicsőítő gyermeki alapállást. Abba pedig belegondolni is szörnyű, hogy esetleg ilyen nézőpontú és világlátású emberek kezébe kerülhet a hittanoktatás. Mit fog ez a gondolkodásmód tovább adni, átörökíteni a gyermekeknek? Milyen világkép fog kirajzolódni egy olyan gyermek tudatában, ahol a liturgia „dicsérd Istent” szimbolikus virágának gyökere egy zsidó népszokás legközönségesebb ösztönelvű „ihaj-csuhajozásának” eszmeiségéből meríti „tápanyagát”? Ez az igazi blaszfémia. Blaszfémia, mert nem tanul meg a gyermek tisztelni alapvető törvényszerűségeket, nem lát meg logikus ok-okozati összefüggéseket, ilyen értelemben szétesik, vagyis egy elemeire bomló világnak lesz szerves része, egy olyan labilis és képlékeny világnak, ahol képtelen lesz felismerni a „hétköznapok” azon jelrendszereit, melyekbe viszont mégiscsak a leghitelesebben lett kódolva Isten arca.

E jelenség ugyanakkor korántsem lokális pozíciójú – az élet minden területén tapasztalható, hogy a ráció hatalma kiírtja a magasabb minőségű rendező elv létjogosultságát. Ha azonban ebből a játékból már az egyház is szervesen kezdi el kivenni a részét, csupán egyetlen kérdés marad: miképpen lesz képes az ember nemhogy Isten, de saját pozícióját is megtalálni a világban akkor, amikor a viszonyítási alapok túlnyomó többségét a legközönségesebb masszává olvasztják össze?

A kérdés természetesen költői. Ennek a képzési rendszernek és világ-magyarázó elvnek a „végterméke” lesz többek között az a művésztípus is, aki tulajdon bőrét lenyúzva próbálja meg magára felhívni a figyelmet, hiszen tehetség híján más eszközrendszerrel nem rendelkezik, hogy a központba kerülhessen. Ez az önmagára figyelmet terelő alapállás azonban szintén jelzés értékű: jelzi ugyanis azt az alapvető gondolkodásmódbeli torzulást, mely nem elsősorban arra koncentrál, hogy értéket állítson elő és mutasson fel, hanem csupán egyetlen dolog hajtja, mégpedig az, hogy önmagát előtérbe nyomva kóros szereplési kényszerét kiélhesse, – vagyis hogy érvényesülhessen. Ez a hozzáállás a pozícióját vesztett XX-XXI. századi ember alaptípusa. Az ér-vé-nye-sü-lés… ami ebben az esetben korántsem értékközvetítést, hanem sokkal inkább előtérbe kerülést jelent!

Természetesen ezen az attitűdön már nem is nagyon van mit csodálkozni. Mert hogyan is lenne képes bárki különbséget tenni lényeges és lényegtelen között akkor, amikor a különbségtevés képességét elvileg kialakítani hivatott „rendszerek”, a fent jelzett módon képtelenek méltósággal elvégezni feladatukat? Hogyan is lenne képes bárki felismerni saját helyét, rendeltetését és szerepét a világban akkor, amikor magának a világnak a működésrendje is csupán egy torz tükrön keresztül képes eljutni tulajdon életterébe? Hogyan is értse meg bárki, hogy élete minden pillanatában szerves része egy átfogóbb, ha úgy tetszik kozmikus egységnek, ha nem tanítják meg arra, hogy a feje felett ragyogó éjszakai égbolt az ember számára rendelt tájékozódási koordinátákat rejti magában? S, ha ezt képtelen felismerni, mégis hogyan fogja megtapasztalni Istent, s e tapasztalás híján, hogyan tud majd eljutni önmagához?

Alapvető és döntő kérdések vannak tehát elhallgatva, miközben alapvető és döntő csúsztatások mérgezik már egészen a kezdetektől az oktatást. Egyik ilyen hatványozottan súlyos torzítás a következő kiindulási helyzet: „ha nem tanulsz, soha nem fogsz egyről a kettőre jutni”. De hogy mit is jelent valójában az egyről a kettőre jutás, valamint melyek azok az elodázhatatlan és megkerülhetetlen ismeretek, melyek elengedhetetlenül fontosak ahhoz, hogy kialakuljon az emberben egyfajta hiteles tájékozódási képesség, nos ezen a ponton a válasszal bizony menthetetlenül adós marad az oktatásra és nevelésre feljogosított rendszerek valamennyi képviselete. A hiteles válasz ugyanis vagy el van rejtve, vagy a relativizálás baljós folyamatán esett át, vagy módszeres eszközökkel lejáratódott. Valódi tanulás helyett pedig megmarad az egyről a kettőre jutásnak a kényszerképzete, miközben ismét adódik egy igencsak nehezen megválaszolható kérdés: ki fogja megtanítani az embert arra, hogy nem egyről a kettőre kell jutni az életben, hanem fordítva, még ha ordítva tiltakozunk is ellene: vagyis kettőről az egyre. Miért is? Mert mi az egy? Egy az Isten, kiben hiány nincsen. Ilyen értelemben tehát ha egyről a kettőre jutás a cél, az voltaképpen nem jelent mást, mint automatikus leszakadást az Egységről, tehát Istenről. Minden ugyanis, amely az egység elhagyását célozza törvényszerű bomlást idéz elő. Ide jut tehát a világ akkor, amikor alapvető fogalmakkal nincs tisztában, mikor feltétel nélkül és maradéktalanul fogadja el az „előrejutás” ájult instrukcióit, miközben annak valódi értelmén még csak meg sem próbál elgondolkodni.

Természetesen más a helyzet, ha tisztázva vannak a számok jelentésrétegei. Abban az esetben valóban elfogadható a fent jelölt irány, hisz az egyet „elhagyva” akár a hármat, ötöt, esetleg hetet jelölöm meg célként, újabb és újabb minőségeket élhetek meg a szentháromság, az öt-elem, vagy a hét-bolygó rendszer felismerésével. Ilyenkor még csak véletlenül sem az egységen lépek keresztül, hanem az egységet felépítő minőségek működésrendjét tapasztalom. Az ún. kettőre jutás azonban az esetek elenyésző részében koncentrálódik a valódi megismerésre, a szakralitás feltárására, vagyis a lélek szavának megértésére, sokkal inkább jelent érvényesülést, vagyis pozíciószerzést egy túlmaterializált létezési síkon. Ez pedig a szó szoros értelmében halálos veszedelem, hiszen ahol a mindenáron való pozíciószerzés a cél, ott nyilván kikapcsolódnak a valódi emberi értékeket felszínen tartó lelki és erkölcsi komponensek, aminek következtében egyetlen deformált cél marad csupán a horizonton, vagyis az érvényesülés és érdekérvényesítés olcsó kényszerképzetének realizálása. Ez az alapállás pedig már a szó szoros értelmében képtelen egy emberarcú társadalom felépítésére, – egy állati karakterű létezési forma felmutatására viszont annál inkább alkalmassá válik. Leginkább ugyanis az állatvilágban figyelhető meg az érdekérvényesítő képesség azon foka, amikor kizárólag az én-központú hozzáállás dominál, más típusú „megközelítés” pedig nem csak hogy a háttérbe szorul, hanem döntően meg sem jelenik. Egy ilyen metódusú szellemiség átörökítésével épül fel aztán a társadalom mentális „alapkondíciójának” azon formája, ahol az ember egész egyszerűen képtelen lesz meglátni a felszín alatt rejtőző valódi hajtóerőket, aminek következtében kizárólag a felületes és felszíni jelenségekből lesz képes reménytelenül általános, minden mélységet nélkülöző „felismeréseit” átélni. Vélhetőleg ezért kesergett az az építész is, akinek történetét szintén az osztálykiránduláson hallottam, hogy nem tud embert megformálni csak épületeket, mert nem látta, hogy aki egy jó épületet megtervez, az már embert is képes megformálni, hisz minden ember épület – egy szakrális szentély – vagyis Isten temploma, ilyen értelemben pedig minden épületével Isten templomát, vagyis az embert teremti újjá.

E felismerés minden valószínűség szerint túlságosan elvont és átélhetetlen mindazok számára, kik alapvető következetességgel fordultak el a szakralitástól, majd tagadták meg Istent – létezését pedig kizárólag csak akkor voltak hajlandóak elfogadni, mikor nyomorult életükért felelősöket kellett keresni. Furcsa paradoxon tehát, hogy az emberek döntő többsége lépten-nyomon azt az Istent kárhoztatja, amelyet egyébként következetes makacssággal minden más élethelyzetben letagad. A számonkérés pillanatában viszont valamennyien (mintegy varázsütésre) Istenhívővé válnak, hisz Isten felelősségét szomjazzák, a hálaadás perceiben ugyanakkor lekezelő fölénnyel materialistává lesznek, mert önmaguk képességeit dicsérik. Amíg ez így marad, a világ is így marad… Találó történet erre az élethelyzetre a szkeptikus és Isten sétája a tengerparton: „Míg szép sima a föveny, addig két pár lábnyomot láttam magam mögött, de mikor akadályok jöttek már csak egyet. Hol maradtál hát Isten, miért hagytál magamra a nehézségek útján” – szólt számon kérően a szkeptikus. „Persze, hogy csak egy lábnyomot láttál a nehézségek útján, hiszen a vállamon cipeltelek.” – válaszolta Isten. „Bizonyítsd be, hogy ott voltál, hisz az egyetlen lábnyom az enyém is lehetett!” – tette fel ismételt kérdését a szkeptikus. „Nézd barátom – szólt elnézően az Isten – ha nem lettem volna ott, akkor egyrészt most nem lenne, ki ezt a kérdést feltegye, másrészt számon kérő kérdéseiddel mindig megtalálsz. Ha nem létezem, ugyan kit vonsz rendszeresen kérdőre?

Ami azonban tény: manapság már egyre kevesebben jutnak el akár csak egy ilyen szintű dialógusig is. Mindez teljesen világos, hogy a szakralitás relativizálásának eredménye. A túlmaterializálás ugyanis meglopja az embert – eredetmítoszától fosztja meg – amitől aztán pokolian rosszul kezdi érezni magát, mert hiszen magányossá válik. Feszült lesz és ingerült, folyamatosan csak hárítani képes a felelősséget, ahelyett, hogy venné a fáradtságot és felismerné, hogy az igazán veszélyes tolvaj soha sem aranyat, vagy gyémánt nyakéket, hanem eszmét lop, majd az eszmét programmá alakítva feltálalja azt, amivel aztán felépíti a „sikres”, de boldogtalan emberek retardált társadalmát. Az ördögi alkímia neve: versenyszellem… Egy versenyszellemre épülő társadalom pedig oldandó folyamatos stressz érzetét ahelyett, hogy fülön csípné a tolvajt, a relatív örömök világában keres nyomorúságos menedéket. Ezért fogja lenyúzott bőrét internetes árverésre bocsátani, ezért fogja a sassjózsefeket Don Giovanni címszerepébe követelni, valamint ezért fog „ihaj-csuhaj krisztusokat” a templomokba, és a mindennapokba helyezni.

Ha azonban az embernek maradt még egy kis méltósága, szerencsés lenne belátnia, hogy ezt a szomorkás komédiát azért mégsem lenne illendő végigjátszani…

 

 

 

 

 

Hozzászólás