logo
MUNKÁSSÁG

Csőre Töltött Csőlátás

péntek, október 21, 2011 Írások 0

Líbiában megöltek egy diktátort. Szokásosnak mondható XX.-XXI. századi életkép a halál. A „bölcs vezetők” erőszakos halála… Megint van min kérődzenie a médiának, ismét jöhetnek seregestől a nagyon okos, nagyon képzett Líbia-szakértők, lehet taglalni az elbukott vezér életpályáját, s ezen életpálya fontosabb fordulópontjait, valamint személyiségének alapvető jellegzetességeit. Aztán két hét múlva is ugyanúgy felkel a nap, a diktátorra pedig jóformán már csak a történelemkönyvek fognak emlékezni, azok is csupán néhány bekezdés erejéig.

Engem a történet politikai vonzata és dimenziója tökéletesen hidegen hagy. Hogy milyen erők álltak a háttérben a diktátor likvidálásában talán kibogozhatatlan, de az is lehet, hogy túlságosan egyértelmű. Ami tény: az új, átmeneti hatalmat mára már a Vatikán is törvényes népképviseleti erőként fogadta el, amiből világosan következik, hogy az Egyesült Államok hasonló lépése is borítékolható (könnyen lehet, hogy ez már be is következett), hiszen a két erőtér általában nem nagyon szokott egymás döntéseivel szembemenő határozatokat hozni. A dolog pikantériája ugyanakkor az a sokatmondó adalék, hogy Amerika a közelmúltban kiadta Kadhafinak azt a líbiai katonai vezetőt, aki most a diktátor elleni felkelés élére állt. Mindez praktikusan a következőket is jelentheti: egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy néhány hónapon belül a „baráti” Líbia képviseletében pontosan azt az embert fogják fogadni a Fehér Házban széles mosolyok közepette egy jó cápauszony levesre, akit kis idővel azelőtt voltaképpen a halálba küldtek, mert érdekeik ezt diktálták. A világ változó, a gerinc rugalmas…

Jól látható tehát, hogy a történet politikai vonzatával egyáltalán nem érdemes foglalkozni, hisz olyannyira erkölcstelen, visszataszító és sötét, hogy az valósággal megmérgezheti az ember normálisnak mondható gondolkodásmódját.

A történet emberi vetülete viszont már annál inkább tanulságos lehet. Ez a diktátor minden bizonnyal kegyetlen volt, talán emberéletek ezrei tapadnak a nevéhez. De nem feledhetjük: őt is Anya szülte, ő is egy tiszta élet reményével érkezett a földre, ragyogó tekintettel, akit a rokonok mosolya kísért első útjain, gondos anyai kezek tették tisztába, ugyanúgy táplálta az anyatej, mint áldozatait, a Pápát, Franciaország elnökét, vagy a Kodály körönd vizeletben fetrengő ájult hajléktalanját. Minden bizonnyal lefekvés előtt mesét hallgatott, hintázott barátaival, homokozott és játékautókat tologatott, szülei szeme pedig könnyes volt, mikor születésnapját ünnepelve látták, hogy miképpen szökken szárba a mindig csodálatos gyermeki élet… Hogy a törés hol következett be, amikor a játékautót előbb játék pisztolyra, majd éles lőfegyverre, a gyilkos eszközt pedig gyilkos eszmére váltotta, csak a Jóisten  tudhatja. Mindenesetre szomorú történet ez. Az édesen alvó csecsemő, akinek az egész világ a csodájára járt egy kanálisból előrángatva meglincselt húscafatként végzi kiterülve szülővárosának aszfaltútján, ahol a vérét szép lassan a betonra szórt homok issza fel. Ez maradt a ragyogó szemű gyermekből, egy megrugdosott, megkínzott, ízekre tépett tetem. Ezt egyetlen szülő sem kívánhatja gyermekének, és bármilyen kegyetlen diktátor is volt, az ember szíve szakad meg az ilyen eltékozolt életek és sorsok láttán.

Hogy hol ragadható meg igazán plasztikusan a beteg diktátor lelkületének igazi pszichózisa, az leginkább megint csak a szimbólumok nyelvezetéből olvasható ki viszonylag nagy biztonsággal. Ez az ember ugyanis vélhetőleg mániákus ösztöntől vezérelve még pisztolyát is aranyból készíttette el. És itt meg kell állnunk egy pillanatra. Az arany nyilvánvalóan Nap-szimbólum. Ezt aligha kell tovább magyarázni, nyugodtan kezelhetjük a legevidensebb tényként. A Nap életet ad – megint csak nem kell magyarázni sem biológiai, sem filozófiai tételekkel az okfejtés igazságtartamát.

 Érett társadalmakban az aranyból spirituális töltéssel felruházott szakrális tárgyakat készítenek, vagyis helyén kezelik a dolgokat. Serdületlen társadalom Rolex-órát, tehát státusz-szimbólumot gyárt belőle. A bukott ember pedig fegyvert. Mit tesz diktátor barátunk? Az aranyat (tehát az életet adó Fény-szimbólumot) fegyverré, az élet kioltását célzó eszközzé változtatja. Nos, az eredmény ismert és jelzésértékű: az aranypisztoly nem képes megvédeni attól, hogy a kanálisban végezd. Mi több, tartok tőle, hogy valójában az kényszeríti leginkább oda, a csatornák bűzös odvába, a patkányok társaságába az emberi minőséget.

Az igazán tragikus folytatás azonban még csak most következik. A líbiai diktátor állítólagos gyilkosa egy tizennyolc éves fiatalember volt. Itt látható róla a kép, kezében a Kadhafitól zsákmányolt arany pisztollyal. Mit tesz ezzel a lőfegyverrel? Helyén kezeli az aranyat? Aligha. Halálra ugyanis halál volt a válasza. A fegyvert pedig miután győzelmi skalpként megszerezte a diktátortól, kisvártatva az Ég felé fordította, vagyis ha tetszik, ha nem, de ugyanazt a beteg, lefokozott gondolkodásmódot örökítette tovább, mint az a Kadhafi, akit fizikailag megsemmisített ugyan, de groteszk módon szellemiségét mégsem volt képes meghaladni. Nem tettél hát semmit barátom, megölted ugyan a diktátort testi valójában, de feltámasztottad szellemiségében. Ugyanúgy fegyvert tartasz az égre, nézd csak meg magad.

A merénylő mozdulata, de még inkább a szellemiség analógiája azonban korántsem ismeretlen a művészettörténet számára. Eugéne Delacroix A forradalom vezeti a népet című alkotása, ugyanazt a képnyelvet idézi, mint a fent látható fotó. A szóban forgó vászon bár nem az 1789-es, a marxista történelemírás optikáján keresztül „nagynak” minősített francia forradalmi eseményeket rögzíti, mégis annak szimbólumává vált. Ismerve a történelmet azonban bizton állíthatjuk, hogy annak a felbolydult történelmi periódusnak sem lett jó vége, ha úgy tetszik büszkeségre okot adó hagyatéka: előbb a jakobinus diktatúra vérgőzös lehelete mérgezte a világot, majd megjelent az a liberalizmus, melynek előképe már kétségkívül felderengett Marcus Aurelius Elmélkedések című munkájában, ahol a sztoikus filozófia etikájából kiindulva a jogegyenlőségre felépített államról vizionált, de igazán bomlasztó erejét mégiscsak ezen történelmi ciklus utáni évtizedekben és évszázadokban volt képes kifejteni a szcientificizmus, majd az egzisztencializmus képében. Mindez az emberi mítoszának az Isten-mítosz felé rendelésével járt, vagyis ráköszöntött az emberiségre az a „felvilágosodás”, mely spirituális értelemben addig soha nem tapasztalt totális elsötétedést hozott, hisz az embert a földre, a racionalitás kizárólagosságának talajára rántotta. Ennek a kizárólagosan „földi pályára” kényszerítésnek lett aztán természetszerű következménye az a jellegzetesen debilis intellektuális alapállás, mely a diktátor merénylőjéhez hasonlóan a kezébe kapott arany fegyverben szigorúan csak egy ószövetségi-típusú leszámolás eszközét volt képes felismerni. Magához veszi hát az ember az aranyfegyvert, azonban továbbra is fegyver, tehát konfliktus-gerjesztő státuszában használja, még ha ő maga az igazságtevés eszközét is látja benne. De nem érti, hogy fegyvert öngyilkos dolog emberre, vagy az Égre tartani, hisz nem lehet büntetlenül túszul ejteni az Eredetet. Az ugyanis valamilyen formában garantáltan vissza fog lőni.

Ezért jómagam a történelem véráztatta, ún. nagy igazságtevő eseményeit szemlélve nem érzek semmiféle elégtételt, sem diadalt, sem megtisztulást, csak egyet érzek: megrendült értetlenséget, hogy milyen mélységekbe képes zuhanni az emberi minőség, miközben még mindig képtelen tanulni a leckékből… Nem érti ugyanis, hogy felülről nézni csak akkor lesz képes, ha előtte alulról is megtanul látni. A látás képessége azonban fegyverrel a kézben nem fejlődhet ki.

Amit a fegyver ad, az csupán csőre töltött csőlátás.

 

Hozzászólás