logo
MUNKÁSSÁG

A 2012 V. 12.-én Műcsarnokban Elhangzott Előadásom Zárszava

vasárnap, július 15, 2012 Írások 0

A hindu hagyomány szerint a világ működését három minőség tartja fenn: Brahma, Vishnu és Siva. Brahma a világ teremtője, Vishnu az anyagi teremtés fenntartója, Siva pedig a pusztító erő, ki az elsötétedés már menthetetlen fázisában felszámolja az anyagi világot, hogy aztán lehetőséget biztosítson az újrateremtésnek. Jelenleg a sötét korban, a Halak világkorszakában, annak is Halak dekanátusában, ha úgy tetszik a kali-juga időciklusában élünk. Minden esély adott tehát ahhoz, hogy Siva, vagyis a pusztító minőség újra aktivizálja magát.

 

Hermann Hesse írja a következőket egyik regényében az általa is átélt világégéssel kapcsolatban: „…Egyre távolibbak és hihetetlenebbek voltak a látszólagos emberiség hangjai, mindez akkor is csak a felszín maradt, éppúgy, ahogyan a háború külső, politikai céljai is csak a felszínt jelentették. A mélyben készült valami. Valamiféle új emberiség. Mert sokakat ismertem – és nem egy mellettem halt meg –, akik belátták és felismerték, mindegy, hogy a gyűlölet és düh, a gyilkolás és pusztítás milyen ürüggyel történik. Nem. Az ürügyek éppúgy, mint a célok, egészen véletlenszerűek voltak. Az ősérzések, még a legvadabbak is, nem az ellenségnek szóltak. Vérengzésük csak a lélek kisugárzása volt, a meghasadt léleké, amely őrjöngeni és ölni, pusztítani és pusztulni akart, hogy újra megszülethessen. Egy óriásmadár küzdötte ki magát a tojásból. A világ volt a tojás, s a világnak romba kellett dőlnie…”

 

E szavak hallatán aligha kétséges: Hesse, akárcsak túlélő, vagy odaveszett társai Siva pusztító erejével találták magukat szemben a csatatéren egy pusztulásra már megérett nemzedék tagjaiként. Siva azonban napjainkban is jelen van, és teljes készültségben várakozik, ne higgyük tehát, hogy a labilis béke illékony perceiben nem leselkedik ránk a pusztulás nagyon is reális veszélye. Felvetődhet azonban a kérdés, talán jogosan: nem túlzás ezen apokaliptikus hang megütése? Én úgy gondolom nem. Ez a világ ugyanis, mely jelenleg otthont biztosít számunkra, nem csupán a politika, tehát a kollektivitás, hanem az egyén szintjén is sérült, beteg, torz, tehát deformált, vagyis nagyon afelé halad a világ, hogy a pusztítva újrateremtő erőtér ismét aktivizálja magát. Épeszű ember természetesen nem saját, hanem gyermekei életét félti, ezért alighanem respektálható vágya, ha azt mondja: nem szeretném, ha a számonkérés tüze pontosan a gyermekeimet perzselné fel. Hogy ez ne így legyen, ezért bizony tennie is kell. A kérdés most már csak az, hogy vajon mit?

 

Nos, először is értsük meg jól: nem a világot kell most megváltoztatnunk, hanem saját magunkat. Mindenki a hétköznapokat bevonó vakolatra figyel, demonstrációkat és ellendemonstrációkat szervez, ahelyett, hogy előbb rendbe tenné saját belső világát. Ameddig abban nincs rend, addig kudarcra ítéltetett minden más irányú változtatás szándéka. Mert mennyire van rend pszichésen egy olyan társadalomban, ahol a vezető réteg prominens képviselőinek egyetlen igazsága abban merül ki, hogy egy szűk körben beismerik reggeltől estig tartó folyamatos hazugságáradataikat, majd a rotáció hatására teret nyerő új elit egyik szintén magasan pozícionált sakkfigurája ordító közönnyel jelzi : ha valakinek nincs vagyona, az annyit is ér. A világ változását ilyen erkölcsi kondíció mellett hagyjuk csak a Törvényre, a Kozmikus Rendre. Változik az majd magától is, ha eljött a rendelt ideje. Jelenleg a világ sötétbe burkolózásának periódusát éljük, mert hiszen ez az időciklus van most éppen soron. Aki ezen változtatni szándékozik, az voltaképpen megerőszakolja a Törvényt, vagyis letéríti pályájáról a világot. Fogadjuk el, még ha az nehezünkre is esik: a Pirkadatot nem kényszeríthetjük rá az Éjfélre. A lényeg és a hangsúly, most az emberen, az egyénen van. Hogy ilyen mostoha körülmények között mégis hogyan képes ember maradni. Az emberiség most vizsgázik. Ezekben az évszázadokban, ezekben az években, ezekben a napokban, ezekben a percekben. Nem tolhatjuk át a felelősséget immár senkire. Magunkat kell megváltoztatni, a mi korunk emberiségét kell ismét felépíteni emberré, az állati létminőség mocskos örvényeiből kirángatni a humánum partjaira. Nem kell már mindent elölről kezdenünk, nem kell a barlangokat bölényekkel és lovakkal telefesteni, de saját lelkünk hasadékainak falára bizony ismét fel kell vésni az ember mítoszát.

 

Hogyan tehetjük ezt? Egyrészt felismeréssel, vagyis tisztánlátással, másrészt belátással. A körülmények tisztánlátásával, és saját pozíciónk belátásával. Kezdjük az elsővel. Tisztánlátás: Nem árt világosan látnunk, hogy az a rendszer, melyben mindennapjainkat éljük, milyen minőségű szellemiséget tart követendő példának. Nos, a kollektív neurózis, vagyis a hivatalosan propagált dogmák, ha úgy tetszik erkölcsi világrend tarthatatlan abszurditását, és ne kerteljünk, beteg logikáját Eszterházy Péter, Göncz Árpád Élet és Irodalom hasábjain megjelenő kilencven éves születésnapi köszöntőjének utolsó soraiból olvashatjuk ki félremagyarázhatatlan és menthetetlen egyértelműséggel. „Szabadság, egyenlőség, testvériség – vagy halál.” – írja Eszterházy. Nos, ebből az egyetlen rövidke idézetből voltaképpen az egész XXI. század neurózisát ki lehet olvasni.

 

A fenti sorok olvasása utáni első másodpercekben azonnal elképzeltem magamban, amint egymás mellet ül egy zöldellő réten Sziddhárta, Hermész Triszmegisztosz, Lao-ce, Jézus, Szent Ferenc, Zarathustra, és velük szemben Esterházy Péter, aki a következő kinyilatkoztatást teszi a társaság többi tagjának: „Szabadság, egyenlőség, testvériség – vagy halál.” Ekkor az emberiség nagy tanítói egymásra néznek, majd miközben elnéző mosoly ül ki szájuk szegletére, önmérsékletet tanúsítván diplomatikusan tartózkodnak a „kinyilatkoztatás” üzenetének ízekre szedésétől, hisz sem a megszégyenítés, sem a kioktatás nem céljuk, azt azonban mély egyetértésben nyugtázzák, hogy amennyiben ez a feltehetően jó szándékú, lelkes, ám szemmel láthatóan még csak az Út elején járó fiatalember a múltból érkezett hozzájuk, akkor jelenléte ékes bizonyíték arra, hogy volt létjogosultságuk egykor megjelenni a vallás és filozófiatörténet színpadán. Ha azonban a jövőből visszalépve tette tiszteletét, úgy, hogy mindeközben mondandójának még relevanciája is volt saját korában, nos akkor viszont sürgősen vissza kell térniük a fizikai valóság keretei közé, mert vitathatatlanul szakadék szélére sodródott a világ…

 

Miért is? A válasz világos: ha létezne életünknek egy olyan spektruma, ahol a „szabadság, egyenlőség, testvériség” debilis „szentháromságának” csupán egyetlen alternatívája jöhetne számításba, mégpedig a halál, akkor ez egyrészt azt is jelentené, hogy a liberális függetlenségi tétel úgy kínál szabadságot, hogy annak egyetlen ellenpontjaként a halált állítja, másrészt pedig azt is jelentené, hogy minden más „recept”, minden más tanítás, melyet a filozófia, a művészet, illetve a vallástörténet több ezer év alatt felírt a művelődéstörténet falára, kizárólag a halált szolgálta, illetve azt idézte elő. Márpedig ezt feltételezni: szamárság. Nyilvánvaló tény ugyanis, hogy sem a buddhizmus, sem a bráhmanizmus, sem az iszlám, sem a kereszténység, sem a kínai univerzizmus nem arra a hármasságra helyezte életfilozófiájának alapköveit, melyre a mind spirituális, mind lelki értelemben vett totális elsötétedést hozó felvilágosodás építette, ennek ellenére mégis sokkal inkább az utóbbi volt az az erőtér, mely ha talán eredeti szándéka ellenére, de mégiscsak rákényszerített a világra egy olyan liberális demokráciának nevezett torz képződményt, mely mára már nyilvánvaló agóniája és működésképtelensége mellett, a hagyománytól való kényszeres elfordulása hatására, az emberiség szellemi kollapszusát előidézte.

 

Nincsenek ugyanakkor megfelelően definiálva a fogalmak sem. Szabadság – mondja ő, de minek a szabadsága – kérdem én? Mert elvileg a szabadság jelentheti a kamatpolitikának keresztelt legalizált tolvajlás, vagy a drogfogyasztás, tehát az intézményesített leépülés szabadságát is. Csak egyetlen szélsőséges példa: adott egy társadalom, mely kollektíve, a legalacsonyabb rétegektől a legmagasabbakig úgy dönt, hogy bevezeti az általános iskolában a kokainfogyasztás kultúráját, vagyis a felnövekvő generációt már tizenévesen függővé zülleszti oly módon, hogy voltaképpen záros határidőn belül nagy hatékonysággal épít fel egy garantáltan degenerált populációt. Most a kérdés a következő: megteheti-e mindezt úgy, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” kritériumrendszer keretein belül marad? Megteheti? Bizony meg. Lehetőséget biztosít e hármas kritériumrendszer egy ilyen típusú társadalom kiépítésére? Természetesen igen. Hogyan, milyen formában? Megint csak természetesen nagyon egyszerűen. Minden diák ugyanis a szabadság elvi alapvetésének szellemében szabad akaratából fogyasztja a kemény drogot, ugyanúgy minden diák a nevelőkkel egyetemben az egyenlőség elve alapján egyenlő mértékben részesül az anyagból, miközben a testvériség ethoszát szem előtt tartva, mindig testvéries lelkülettel támogatják egymást a voltaképpeni leépülés folyamatában. Vagyis öntudatlan életüket úgy élik, hogy reakcióképtelenségüket előidéző életvitelük kialakításában még csak pillanatokra sem lépték át az állítólag polgárosodást hozó francia forradalom által meghirdetett hármas jelszó egyetlen elemét sem, mely egészen napjainkig uralja a demokrácia szószólóinak szellemi irányultságát. Ebben a pillanatban azonban joggal adódik a következő kérdés: miféle eszmeiség az, melynek vezérlő elvei (ha csak a fikciók szintjén is), de lehetőséget biztosítanak egy ilyen típusú társadalmi struktúra kiépítésére.

 

Nos, hogy milyen, azt az elmúlt bő kettőszáz év alatt a történelem látványosan bizonyította. Ahol ugyanis deklarációk szintjén kizárólag úgy van jelen a szabadság, az egyenlőség és a testvériség szellemisége, hogy mindeközben ezekhez sem Isten, sem Törvény, sem Hit, sem Szeretet, sem Tudás, sem Műveltség, sem Nemzettudat, sem Hagyomány nem párosul, ott bizony pillanatokon belül épülhet ki egy olyan liberális demokráciának nevezett félresikerült démoni karikatúra, mely látványosan hangoztatott toleranciája és humánuma ellenére jó, ha nem feledjük, azért mégiscsak lehajított két atombombát mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül az Enola Gay-ről, vagyis volt olyan logika, mely alapján igazoltnak és indokoltnak tekintette több mint százötvenezer  ember elevenen való felperzselését. Természetesen ezen a ponton lehet azzal az ellenérvvel takarózni, hogy a kereszténység pedig élt a keresztes háborúk rémséges eszközeivel. Mindez azonban óriási tévedés! Mindjárt az elején tisztázzunk egy rendkívül fontos, ha úgy tetszik perdöntő tételt. A kereszténység soha nem indított keresztes háborút. A történelem folyamán soha. A szentnek nevezett hadjáratokat kizárólag a pápa által szentesített keresztes lovagok vívták meg, de nem a keresztény szellem felhatalmazásával, hanem a judeo-krisztiánizmus jóváhagyásával. A különbség: döntő. Addig ugyanis, míg a kereszténység soha nem öl, addig a zsidó-keresztény tradíció instrukció bizonyos esetekben ha áttételesen is, de maximálisan tolerálják a fizikai megsemmisítés lehetőségét. Az ószövetségi tanításban ugyanis meghatározó szerepet kap a bosszúálló Isten képe, azé az Istené, melynek szellemisége és erkölcsisége a szó szoros értelmében elfogadhatatlan a kizárólag krisztusi kegyelemre és szeretetre épülő újszövetségi tanítás számára. Kereszténységnek pedig kizárólag ez utóbbit nevezhetjük. Ez utóbbi azonban, melyet egyébként Markion, Tacianus, Mani, vagy festett templomi kazettás mennyezeteink is hirdetnek, soha nem fogott fegyvert, soha nem ölt embert, soha nem hirdette a bosszúállást és soha nem tolerálta a kegyetlenkedést, ellentétben azzal a zsidó-keresztény kultúrkörrel, melyet ha nagyon vicsorogva ugyan, de mára már a liberális demokráciák is hajlandóak bizonyos szinten tolerálni, azok a liberális demokráciák, melyek szellemiségük védelme érdekében vákuum-bombát fejlesztenek ki és vetnek be, azok a liberális demokráciák, melyek beteg módon hajszolják az embert az alá és felérendeltségi viszonyt eredményező  ájult versenyhelyzetbe, ezáltal irtva ki a másokért és nem a mások feletti győzelmen alapuló emberi kapcsolatok harmóniáját, azok a liberális demokráciák, melyek deklarált egyházellenességük árnyékában mélyen felháborodnak azon, ha ateista testvéreik nem alapíthatnak egyházat, azok a liberális demokráciák, melyek semmi kivetnivalót nem találnak abban, ha a szakállas anyukát tételesen Bélának, vagy Jenőnek hívják, miközben egyes óvodákban pedig tudatosan kerülik a nemi sztereotípiák erősítését, hiszen az egyenlőség és a választás szabadságának elvét szem előtt tartva mégiscsak jobb, ha a gyerek dönti el, hogy felnőttként melyik nem képviselőjeként szándékozik leélni minden bizonnyal tartalmas és egészséges életét. Ugyanakkor rendkívüli felháborodásuknak adnak hangot abban az esetben, ha a kötelező oktatás keretrendszerében erkölcs és vallástan-órák bevezetésén gondolkodik az állam, miközben semmiféle kritika nem éri a magasabb minőségű entitás létét minden eszközzel cáfolni szándékozó darwini evolúció elmélet kötelező tananyagba emelését. Vagyis a tolerancia jegyében egyik oldalról maximálisan tolerálja az Isten létét tagadó nézetek propagálását, miközben ugyanennek a toleranciának a jegyében megtiltja a másik pólus, vagyis az isteni minőség jelenvalóságát hirdető szellemiség megnyilvánulását.

 

Nos jó ha tisztán látjuk a helyzetet: igen, ezek a liberális demokráciák azok az erőterek is, melyek a fenti debilitásuktól elhomályosult elmével nem szülték, hanem állat módjára ellették világra azt a szellemi alapállást, mely létrehozott egy olyan Európai közösséget, melynek illetékes szervei nem látták fontosnak, hogy állást foglaljanak egy olyan kérdésben, mikor egy nemzet felelősnek nevezett vezetői törvénybe iktatva állapították meg egy másik nemzet kollektív bűnösségét Európa kellős közepén  a harmadik évezred hajnalán, miközben a macskaalom minőségét kardinális kérdésként kezelték, nehogy véletlenül sérüljenek a doromboló házi kedvenc személyiségjogai. Ilyen tehát a rendszer, melybe beágyazódik társadalmunk, de a felelőséget kapitális hiba lenne kizárólag egyetlen hatalmi és szellemiségbeli berendezkedés nyakába varrni. Mert lehet ugyan kemény kritikával illetni bármely politikai irányzat szellemiségét, de fenntartásainkat óriási felelőtlenség úgy megfogalmazni, hogy nem állapítunk meg viszonyrendszereket, hogy nem jelöljük meg a „mihez képesteket”. Mert nagyon nem ártana tisztán látni, hogy adott esetben mihez képest kártékony a kártékony, mihez képest hordoz magában akut veszélyeket a veszélyesnek titulált erőtér, és mihez képest romboló, a züllesztőnek ítélt világlátás? Nos, ahhoz, hogy tisztán lássuk a miérteket, bizony nyugodtan élhetünk a kapitális közhely alapigazságával. Nem árt, ha ismerjük a múltunkat, ha ismerjük tradíciónkat, vallásunkat, ha ismerjük eredetünket. Ezen ismeretekhez azonban tudásra van szükség, olyan tudásra, mely nem merül ki a felismerés kizárólagos képességében, hanem megoldásokat is képes kínálni, olyan tudásra van szükség, mely megérti és meg is éli, hogy nem mások gyengeségét és gyarlóságát, hanem mindenekelőtt saját fogyatékosságunkat kell felismerni, hogy azt kiküszöbölve erőssé válhassunk, mely erővel azután másokat is felemelhetünk. Ez azonban olyan emberekkel nem megy kik mosdatlan szájukkal és vulgaritásukkal címlapsztorik lesznek öt percig mielőtt az emésztőbe kerülnének. Mert nem elsősorban az a kérdés ma, melyet a végletekig elhülyült közélet elsődleges szempontnak hazudik, vagyis nem az a kérdés, hogy most ortodox jobbos, rendíthetetlen kommunista, nagyon öntudatos zöld, vagy parkoló-pályára állt liberális vagy-e, hanem hogy Istenben létezel-e vagy csak kallódsz a légüres térben, mint egy emeletről lehajított ócska felmosórongy kitagadva lényedből saját eredetedet, saját isteni mítoszodat. Jól jövedelmező ma üldözöttnek lenni, eltiportnak és a hatalom ölebeinek, de mindez júdáspénz, olyan valuta melyet a végső elszámolásnál nem fognak már beváltani. Minden tettel és eszmével, mellyel ellentétet szítok, mellyel kitagadom ősi eredetemet az élet hatalmas cédrusfáját töröm derékba, aztán persze hazudhatom magam demokratának és liberálisnak, antifasisztának és globalizációellenesnek, mindez nem lehet gyógyír a sebekre, melyet az ellentét kovácsolásával felszakítottam. Derékba török egy évezredes cédrusfát, majd pici locsolókannával locsolgatni kezdem? Ez lenne az orvoslásom, demokratikus és antifasiszta vénám működésrendje? Erre vagyok képes?

 

Most azonban nagyon olyan irányba halad a világ, hogy mielőtt ezeket a perdöntő kérdéseket számításba venné, kitenyésztődik egy olyan agy-halott generáció, mely kizárólag saját igazában hisz, miközben kétpólusúvá válva a világ semmi egyébre nem lesz képes, mint arra, hogy az egyik vulgár-zsidózásba, míg a másik beteges és kényszeres nácizásba fullad, pozícióját is a szélekhez méri, miközben nagyvonalúan megfeledkezik a kikezdhetetlen Középről. Csakhogy ez az alapállás sehová nem vezet, mert ahogyan a krisztusi holisztikus világkép értelmében az élet és a halál nem egymás ellentétei, hanem egyazon valóság két megnyilvánulás-formái, ugyanúgy az ösztönelvű zsidózás és nácizás sem egymás ellentétei, hanem egyazon szellemi igénytelenség különböző megnyilatkozási formái. Aki ugyanis kizárólag e két fájóan olcsó opció között képes értelmezni a világot, az lokalizálja és blokkolja világlátását, ily módon korlátolttá válik, a korlátoltság pedig könnyen fordul gyűlöletbe, ahol viszont teret nyer a gyűlölet, ott pontosan az az erőtér fog explicit módon diadalmaskodni, melyet az Egyetemes Megváltó szellemisége szükségesnek ítélt felülírni.

 

Egy ilyen érzelmileg túlhevített állapotban pedig törvényszerűen nehéz belátni, hogy saját szerepünket mégiscsak megengedhetetlen annyiban meghatározni, hogy a globalizáció megannyi torzszüleményét (bár hozzáteszem: kiérdemli) alpári stílusban szidni kezdjük és ezzel az ügyet lezártnak tekintjük, még ha ez rendkívül kényelmes és bizonyos körökben jól jövedelmező hozzáállás is. Ha ugyanis mindeközben nagyvonalúan megfeledkezünk saját hagyományunkról, nemhogy csúzlival, hanem teljesen fegyvertelenül fogunk szemben állni egy seregnyi nehéztüzér alakulattal. Így fordulhat elő, hogy kultúránkat valójában nem is ismerő megkeseredett fortyogásunk egyenes ági következménye pedig az lesz, hogy bár hiába rendelkezünk a hivatalos álláspontok szerint szűken számítva is másfél ezredéves múlttal, szellemi hagyatékunk hiteles tolmácsolásának hiányában sebezhetővé válva alárendelődhetünk olyan formációknak, melyek akár csupán néhány évszázada léteznek a történelem színpadán. Az a társadalom ugyanis, mely vagy nem rendelkezik műveltséggel, vagy rendelkezik ugyan, de gazdátlanul hagyva nem őrködik éberen annak átörökítésén, nem csupán sebezhetővé válva gúny és intrikák alanyává züllhet, de egész egyszerűen meg is foszttathatik múltjától. Ez pedig igencsak veszélyes helyzeteket szülhet tudatában annak a törvényszerűségnek, hogy csak és kizárólag a kultúra mentheti meg a világot, hogy csak és kizárólag a kultúra diadalmaskodhat a szörnyetegek felett, minden más út hiábavaló, meddő, hitehagyott és felesleges. Ne is csodálkozzunk tehát azon, hogy mindaddig, míg felkészületlenek és csiszolatlanok vagyunk, a tendencia a süllyedés  irányába mutat, annak a süllyedésnek az irányába, ahonnan a kiutat az idő előrehaladtával megtalálni egyre nehezebb és egyre reménytelenebb lesz. Meg kell tehát értenünk, hogy csak azért mert önbecsülésünket külső és belső erőterek  folyamatosan és tendenciózusan megtiporták az elmúlt évszázadok során egészen napjainkig, még nem ok arra, hogy az esetek döntő többségében válaszreakcióként kizárólag frusztrált hőzöngésre legyünk képesek. Nem elég ugyanis mások fogyatékosságát úgy felismerni, hogy mindeközben a sajátunkról nagyvonalúan megfeledkezünk, s e feledékeny állapot hiteltelen bástyái mögül  pedig dagadó önbizalommal elvárjuk, hogy hiteles megoldási alternatívák letéteményeseként tekintsen ránk minden olyan minőség képviselete, kiket egyébként megsemmisítő kritikával illetünk. Mert azért önkritikusan mégiscsak illik belátnunk: szép számmal akadnak olyanok, kiknek energiáját szinte teljesen leköti a másik leköpése, tevékenységük is csupán ennyiben merül ki, csakhogy azt nem értik meg, hogy e meddő, alapvetően cselekvésképtelen alapállással pontosan annak az erőtérnek kedveznek, amelyik éppen hogy saját megkérdőjelezhető világlátását, saját elbukott kultúráját akarja egy egészséges, a tisztaság alapvető igényével fellépő értékrend helyébe tolni. Akinek ugyanis energiáját felemészti a hisztérikus, de ugyanakkor üres kritikai attitűd felszínre emelése, annak sem ideje, sem ereje nem lesz már megismerni saját hagyományát, ezért nem csak képviselni, de gyermekeinek átadni sem lesz képes azt a világképet, mely lényegesen magasabb rendű eszmeiséget tolmácsol, mint amit a kioktató, pökhendi, fölényeskedő, ám a mélységeket még csak hírből sem ismerő dekadens erőterek, mint axiómát propagáltak. Az a paradox helyzet áll tehát elő, hogy ilyen alapállás mellett hiába ismerjük fel a veszélyt, hiába látjuk tisztán a kártékony tényezőket, frusztrált ellenszenvünkkel, amelyet nem tölt ki tudás, pontosan annak a szellemiségnek a bebetonozását segítjük elő, melyet éppenséggel meghaladni szándékoztunk, mert ellenszenvünk okán támadhatóvá és kikezdhetővé válunk, hisz indulatunk felülírja az értelmünket. Nem vesszük észre, hogy egy hatalmas erő (a múltunk hatalmas, de kiaknázatlan erejének) birtokában válunk mégis gyengévé, és ez olyan luxus, melyet senki nem engedhet meg magának. Tegyük szívünkre a kezünket: ismerjük Szilágylompért és Tiszabezdéd, Velemér és Nagyszentmiklós üzenetét? Van fogalmunk Csontváry és Fadrusz művészetéről?  Legalább magunknak ne hazudjunk! Még csak szótagolva sem olvassuk ezeket a képjeleket. Addig azonban, ameddig ilyen fogyatékos intellektuális munícióval rendelkezünk, minden olyan erőtérnek kényelmes lesz a helyzete, amelynek kényelmetlen a fenti képjelek üzenete. Ha azonban, megérik az idő, és ellenpontokat állítunk fel, amikor már képesek vagyunk alternatívákat képezni, amikor már elkezdünk befelé fordulni, megismerve és átélve kultúránkat, amikor a feledés homályából kiemeljük ősi képjeleink üzenetét, amikor hagyjuk olvasni azokat a hittel írt lenyomatokat, melyek ezredévvel ezelőtt datálódtak, de valahol mégis bennünk fogantak, amikor elkezdjük felismerni emberi arcunkat, akkor már bajban van, hisz az indulattokkal szemben érvek sorakoznak, méghozzá nem is akármilyenek. És bajban van azért is, mert elkezdjük megtalálni eltitkolt és elrejtett világunkat, vagyis rátalálunk önmagunkra, ha pedig az ilyen irányú szembesülés és öneszmélés bekövetkezik, nem lehet már többé az olcsóság igénytelenségét ráerőltetni egy minőségi életet élő létformára.

 

Amikor megszólal Velemér, amikor beszédre nyitja száját Csontváry, amikor mesélni kezdenek a honfoglalás kori mell és ereklyetartó keresztek, amikor Kodály a lélek frekvenciáján szólni kezd, amikor a nagyszentmiklósi kincs évezredek falait ledöntve jeleket küld, akkor egy ősi kultúra szárnyai kezdenek bontakozni, a leplek lehullnak. Megszólal ugyanis valami, mely több a versenyszellem böfögésénél, napfényre kerül valami, mely több mint olcsó komédia és retardált öröm, bevésődik a szívekbe valami rejtelmes varázslat, mely közelebb áll az emberhez, mint a korlátok nélküli szabadság ostoba ideája, vagy a fogyasztásra építő habzsoló világ tragikomikus működésképtelensége. A lélek szabadul fel, a szellem ölt testet, az Ige válik vérré, és túlmutat az üres hőbörgés semmitmondó frázisain. Ha tehát hittel írt hagyományunk örök érvényű üzeneteit maradéktalanul birtokoljuk, meggyőződésem, hogy csak akkor leszünk képesek folyékonyan olvasni és megérteni a hozzájuk szervesen kapcsolódó emberi lélek megdöbbentő erejű metszeteit, vagyis Mozart Don Giovanniját, Michelangelo Sixtus-kápolnáját, vagy éppen Etiópia ókeresztény templomait, az emberiség e fenséges csodáit, melyek voltaképpen mi magunk, elfeledett önmagunk vagyunk. És ami legalább ennyire fontos: megtalálhatjuk végre elveszettnek hitt emberi lelkünket is.

 

Ha pedig szilánkokká zúzott lelkiségünket és szellemiségünket nagy türelemmel és kitartó szorgalommal összeillesztettük, nos akkor, abban az esetben már a rombolással szemben felvértezve állhatunk ki és mondhatjuk meggyőző erővel: eddig, és ne tovább, még akkor is ha a nemzetközi trend, ha a szcéna, miközben eltartott kisujjal pezsgőzik, más irányt is diktál. Mert mint ahogyan nem attól leszünk európaiak, hogy elvtelenül támogatunk egy olyan Európát, mely szembe megy alapvető értékekkel, hanem attól leszünk európaiak, ha képesek vagyunk szembe menni egy olyan Európával, mely sok szempontból lekanyarodott a normalitás útjáról, ugyanúgy művészetünk sem attól lesz hiteles, hogy a berlini Guggenheim, a londoni Tate, vagy a New York-i Metroploiten sztárjait hazánkba hívjuk, akik idehordanak négy tonna fémhulladékot és negyvenmillió kerámiából kiégetett napraforgó magot, hanem azzal, hogy szilárd talajt helyezünk gyermekeink, vagyis a jövő nemzedék lába alá. De az nem szolgai trendkövetéssel, hanem értékőrzéssel és az igazság mellett való kiállással érhető el csupán. A kiégetett napraforgómag, a kőszén, a tizennégy tonna fémhulladék, vagy az ipari neoncső olcsó és szánalmas hazugság. Miért? Mert ő maga mondja tulajdon művészetéről: alkotásaimnak nincs szellemi tartalma, spirituális töltése. Nos, ilyen minőségű deklarációk árnyékában leginkább abból mérhető le nagy hatásfokkal, hogy beteg világban élünk, hogy egyáltalán diskurzus tárgya lehet az a kérdés, hogy érték-e az ilyen szellemi alapvetésű lenyomatok ájult halmaza, vagy éppen szerves hulladék. Egy egészséges társadalomban nem kérdés, hogy mi a rendeltetési helye az ipari neoncsőnek, vagy adott esetben a kutyaürüléknek és a disznóbélnek. Ma azonban akadémiai szinten intellektuális vita tárgya a kutyagané és disznóbél vizuális és spirituális küldetésének elemzése. Mondhatnánk, hogy kabaré, ha az előadás után a függöny legördülne. De ezt a színdarabot a valóságban játsszák, a mi életterünkben. Így azonban a kabaré tragédiába vált, mely tragédia addig soha nem fog megszűnni tragédiaként létezni, míg ismét nem kezdünk el tiszta szellemiséget közvetíteni.  E tolmácsolás segítségére azonban itt vannak mestereink. Vagyis nem vagyunk egyedül. Nem vagyunk egyedül, mert itt vannak kazettás mennyezeteink és aranykancsóink, de itt vannak a napkapuk, a Sixtus-kápolnák, az egész világ szerves műveltsége, melyben ugyan nem követelhetünk kizárólagosságot, de ki kell kérni magunknak, ha alárendeltséget próbálnak ránk erőltetni!

 

A mély szellemi ájultágból való felébredést elősegítő, elődeink által ránk örökül hagyott képjelek üzeneteinek a megszólaltatása azonban óriási felelősséget ró tolmácsolójának vállára. Ha ugyanis rossz irányba kezdjük propagálni azok szellemiségét, ha téves megoldási kulcsokkal dolgozunk, visszájára sül el a pozitív értelemben vett térítő szándékunk és ellentétes hatásba fullad igyekezetünk. Éppen ezért több mint ezer éves szerves műveltségünket és hiteles átörökítését napjainkban három igen komoly veszélyforrás fenyegeti. Egyrészt szándékos félreértelmezésével, eredet-megjelölésével és szerepének relativizálásával annak lejáratása, másrészt ezen sulykolt és manipulatív álláspont eredményeként a széles tömegekben kialakuló hagyománnyal szembeni igénytelen közöny szívekbe költözése, valamint félművelt negyed-tehetségek általi propagálása, majd elcsúszott és egészen lehetetlen összefüggésrendszerekbe, ha úgy tetszik kontextusokba emelése, ezáltal támadási felület és a gúny lehetőségének életre hívása. Ezek tehát mind olyan veszélyességi faktorok, melyekkel nagyon komolyan számolni illik, és ezek kizárásának a lehetőségét is meg kell találni. De mindaddig, míg ezeket a kötelező érvényű lépéseket nem tesszük meg, el kell fogadnunk, még ha az kellemetlen is: a tudatlanság és a képzetlenség a káoszt voltaképpen felhatalmazza, hogy működésbe lépjen, ezért uralmáért legalább akkora felelősség terhel minket, mint annak szítóját. Ilyen előzmények után ne is csodálkozzunk azon, hogy milyen viszonyban van ma az ember saját kultúrájával és történelmével es ne lepődjünk meg azon sem, hogy művészetként nyomják le a torkunkon azt is, ha valami szerencsétlen celebbé felfújt dilettáns szellemi csődtömeg tizenöt mázsa szenet hord a Műcsarnok kiállítótermébe, oda, ahol kortársként és művészetként egykor Csontváry állította ki cédrusokba zárva a mindenség képjeleit.

 

Most itt állok a Műcsarnok falai között, és ambivalens érzéseim támadnak. Itt állok ugyanis egy olyan épület falai között, mely egykor templom volt, a művészet temploma, de az utóbbi évtizedekben kórteremmé, az újgyengék pszichiátriai osztályává hanyatlott. Nem azért jöttem, mert imponál számomra, ha a kortárs művészt kánonformáló centrumában hallathatom hangom. Azért jöttem ide, és célzottan pont ide, mert a Krisztusi minőség is ott öltött testet, ahol a legnagyobb volt a sötétség, ahol a legjobban eluralkodott a téboly. Nem háborút hirdetni érkeztem hát, de háborúhoz vezető cinkos békét kötni sem. Nem asszisztálhatok ugyanis a leépüléshez. Nem számon kérni szeretnék, csak kérni. Csak kérni, hogy minden illetékes legalább a képességeihez mérten mutasson hajlandóságot elgondolkodni azon, hogy, attól mert egy belterjes szakmai közönség a rothkókból és a duchampokból kinövő posztmodern művészettel kapcsolatban vonalstruktúráról és formaritmusról, egy befőttes üvegbe menstruáló nőművésszel és egy nagy rakás feketeszénnel összefüggésben kontextusról és paradigmaváltásról hazudik, attól a tizenöt mázsa kőszén még kőszén, a kutyafekália kutyaürülék, a videoinstalláció pedig döntően műszaki termék fog maradni, mely öncélú kísérletezés a társadalom túlnyomó többségét nem hogy gondolatokra inspirálná, hanem riasztja, ezáltal falakat emel, ellenszenvet vált ki, mely ellenszenv totális közönybe forduláshoz, vagyis végzetes elidegenedéshez és leépüléshez vezet.

 

Hamvas Béla egyik írásában egy dekadenciától megmételyezett társadalmat vizionált, egy olyan társadalmat, ahonnan már az Isten is kivonult, de ebbéli döntése előtt még adott egy utolsó esélyt az embereknek, hogy kívánjanak maguknak ízlésük szerint való Istent. A végeredmény aligha meglepő módon egy torz istenség képében vált láthatóvá, hisz milyet is lett volna képes kreálni egy önmagával meghasonlott, szellemileg elfekélyesedett társadalmi struktúra? Az így létrejövő vadonatúj felsőbbrendű lény neve Takonykolosszus lett, mely igazából nem volt más, mint egy szennyes szörnyeteg. Az emberek azonban – írja Hamvas – a változást komolyra vették, leborultak a Szennyes Szörnyeteg előtt és imádták. S örök törvény, hogy akit az ember imád, ahhoz hasonlítani kezd. A földön pedig elterjedt a Takonykolosszus vallása, amely nem egyéb, mint tisztelet annak, aki szürke, szennyes, nyúlós, hunyorgó és ragadós. És templomokat emeltek neki, és a gyermekeket hasonlóságára nevelték, és a takonyszellemet bevezették az államkormányzásba, a művészetbe, az erkölcsbe és a szokásokba.

 

Súlyos, és döbbenetes sorok, nem árt, ha a nyomatékosítás céljából megismételjük: a Takonykolosszust bevezették az államkormányzásba, a művészetbe, az erkölcsbe és a szokásokba. Jó lesz tehát, hogy ha a fenti sorok tükrében egyszer, s mindenkorra eszünkbe véssük: azon eltorzult képjelek művészet szintjére emelése, amelyekkel nap, mint nap szembetalálkozunk a kiállítótermek világában valójában nem más, mint leborulás a Takonykolosszus, vagyis a Szennyes szörnyeteg uralma előtt. De Takonykolosszus-bálványozás a felkészületlen kritika, a nemtörődömség, az önzés, a szakmai féltékenység és a gyűlöletkeltés is.  Egy istentelen világban azonban nem ezen eszközök öntudatlan pozícionálása a megoldás kulcsa. Nem ez a megoldás kulcsa akkor, amikor elborult elmék elbillentik a mérleg nyelvét. Egy ilyen történelmi ciklusban nem lehet mérlegelni, hanem hezitálás nélkül a mérleg egyensúlyi állapotának helyreállításában kell gondolkodni. Mert ha nem ezt tesszük, nem lesz súlya többé az igazság szavának: a mérleg leszakad, s ha ez bekövetkezik, önmagunk számára menedéket a későbbiekben már aligha találhatunk. De ha nincs menedék, akkor sem újjászületni, sem érlelni, sem áldozatot vállalni nem leszünk képesek többé. Ebbéli bénultágunk egyenes ági következménye pedig azon paradox törvényszerűség felismerése lesz, mely világossá teszi, hogy a technikai fejlődés szédítő ütemével egyenes arányban, az emberi lélek egyre inkább kerülhet kritikus közelségbe a kőbaltához. Mindezt elkerülendő Isten és ember elválaszthatatlan kapcsolatát kell hirdetni, és ebben a művészeknek óriási felelősségük van, de legalább akkora az intézmény vezetőknek is. Mert bár sokkal nagyobb a társadalmi és kulturális szempontok szerinti hatásgyakorló ereje az ábrázoló művészet képviselőinek, mint a művészet és művelődéstörténészek munkájának, a kánonteremtés privilégiuma mégiscsak ez utóbbiak kiváltsága. Az út az emberhez világos, hogy sokkal inkább vezet vizuális, mint kizárólag mentális frekvenciákon keresztül, de hogy a vizualitás képnyelvét megidézve milyen minőségű és szellemiségű intellektuális alapanyag jut el a befogadó közegig, az döntő mértékben az intézményvezetők hozzáállásán múlik. Kizárólag az ő döntésük tehát, hogy azt a minőséget hitelesítik-e, amelyik az értékek relativizálását és a koordináták feloldását becélozva hajára ken fél kiló kutyaürüléket, vagy annak a szellemiségnek lesz szállásadója, mely Isten és ember közös eredetmítoszáról és elfeledett egységéről kezd meggyőző hatékonysággal beszélni. A döntés elodázhatatlan. Mert a szakadék szélén tántorgunk. Néhány elhivatott, és már-már megszállott küldetéstudattal rendelkező művelődéstörténész szava csak egy szűk csoporthoz jut el. Az ő feladatuk nem is lehet ma az, hogy széles társadalmi rétegeket megérintsenek. Mert ez nem az a világ. Kit érdekel ugyanis egy művészettörténész szava ma, amikor a televízióban élő adásban követheti nyomon a nagyérdemű, hogy valóvilág nőstény, milyen praktikákkal elégítette ki orálisan édenhotel hímet? Az ő feladatuk, hogy tudásuk egy szűk elithez, az intézmények vezetőihez eljusson, hogy azok tisztában legyenek a súlyponti kérdésekkel, a mérlegelendő szempontokkal, hogy milyen minőséget kell propagálniuk és felépíteniük. Ezek az apostoli tevékenységet ellátó, mélységesen igaz emberek kellene, hogy irányt szabjanak, hogy az általuk kijelölt ösvényre lépjen a galériák hálózata. Nem lehet hiúsági és világnézeti kérdést csinálni abból, hogy most az én programomat valósítjuk-e meg, vagy sem? Nincs saját programom, és más programja, csak igazság van és hazugság. A tét éppen ezért sokkal nagyobb annál, mint, hogy a személyes elismerés, vagy egzisztenciaépítés kérdésére fókuszáljunk. Az ember sorsa forog kockán. Ezért alternatíva nincs. Csak egyetlen út járható. Egyetlen: vissza kell állítani az egység mítoszát, mely az embert a világegyetem tükreként és Isten sejtjeiként értékeli. Ez nem bigott vallásosság, aki ezt mondja olcsó, és pitiáner hazugságot képvisel. Nem arról van szó, hogy ortodox ikonokat kell festeni és vissza kell rendelni a gótika ízlésvilágát. A huszonegyedik század képnyelvén és logikáján keresztül is meg lehet fogalmazni ezen tanításokat. A lehetőség korlátlan. Van Gogh Írisze, Csontváry cédrusa, de Fehér László „Nagy alkonyata” is ugyanúgy ikon és vallás, Isteni szövet és emberi sors, mint Rubljov szentképe. Ezeket kibontani a művészek dolga, de hogy melyiknek ad hangot, az a vezetők feladata. A vezetők feladata, hogy a Műcsarnokból templomot, vagy elmekórtani intézetet létesítenek.

Tény, hogy az emberi kultúrát képviselni hivatott intézmények szellemisége ma nagy részben romokban hever. A helyreállítás első lépéseként mindenekelőtt fel kell fogadni néhány harcedzett munkásembert a hozzájuk rendelt mértes szívlapáttal, hogy ezen intézmények falai közül hordják ki a modern művészet remekeit oda ahová valók: ha tizenöt mázsa kőszénről van szó a tüzépre, ha videóról, akkor a műszaki bizományiba, ha csirketetemről, akkor pedig a dögkútba. Mert ez a most preferált műalkotások döntő többségének a rendeltetési helye: a tüzép, a műszaki bizományi, és a dögkút. Ha ezt megtettük a következő, elodázhatatlan feladat múltunk hiteles megismerése, valamint a gyűlöletkeltésen, a bosszúálláson és a megbélyegzésen alapuló szellemiség ördögi praktikáinak magunk mögött hagyása, vagyis az ember és önmagunk tiszteletének felépítése. Ha ugyanis megbékélnénk végre önmagunkkal, nem csupán a közélet debilis intervenciói, de a hasadt lélek képjelei sem lepnék el a művészet templomait, az alaptalan szitokáradat is megszégyenülve kerülne a helyére, és az Ember Fiának új szövetsége ismét a szívekbe költözhetne.

Minden emberi élet Földre születése a teljesség felébresztésére tett megrendítő kísérlet. Ez az aktus, ez a felébresztő, ha úgy tetszik új életre hívó aktus pedig amennyiben képes lenne egy új művészetet, egy új embert szülni, talán bizton reménykedhetnénk abban, hogy Siva – a pusztítva újrateremtő minőség – belátható időn belül megkegyelmezne, és önmaga újraaktivizálásának lehetőségét kitolná egy távoli jövő általunk még nem ismert spektrumába. De ehhez ébredésre van szükségünk, mert ha nem vagyunk képesek felébredni ájult álmunkból, Mozart, Botticelli, Dante és Csontváry minden megrendítő csodája ellenére sem lesznek mások, mint ócska régészeti leletek, megroggyant és megrendítő pillérei egy csodás álmokkal fogant, ám bukásra ítélt emberiségnek, megroggyant pillérek a mindenség partjainál, ahová a hidat mégsem voltunk képesek felépíteni, mert nem ismertük fel, hogy az alapanyagokat nem érc és kőfejtőkből, nem fegyverrel és erővel, hanem saját szívünkből kell kiaknázni. És az a csodás ló, mely a Fény irányába terelné lelkünket hiába van négy lába egyszer csak mégis elbukik, és nyomorúságos vak bányalóként koporsója lesz annak a belső fénynek, mely megszületni már nem képes lelkünkből.

Az ébredés lehetősége azonban adott, csak élni kell tudni vele. A megoldás kulcsa ugyanis itt van a kezünkben, hisz pontosan a legkézenfekvőbb megoldást hirdeti a keresztút újraértelmezése is, mely mindenekelőtt a ledöntött kereszt felállítását és az Új Szövetség központba állítását szorgalmazza. Ha ezt felismerjük, azt is belátjuk, hogy hamar kibékülhetünk egymással, ha megbékélünk önmagunkkal. Keressük hát magunkban is a hibát, mert a másik szeméből kiszedett szálkára, sem házat, sem hazát nem lehet építeni. Ház, és haza, csak a saját szemünkből kiszedett gerendán képes megállni. Minél jobban figyelünk tehát befelé, annál inkább látunk, vagyis érzékelünk majd kifelé. Ezért a háborút soha ne kívül és egymás ellen, hanem belül, és az önmagunkban sarjadó gonosz ellen vívjuk meg. Mert az igazi ellenség belülről érlelődik, a külső ellenség a belsőnek csupán kivetülése, ha úgy tetszik víziója. Ha ezt nem ismerjük fel, a kollapszus elkerülhetetlen. Önvizsgálat, belátás, megértés és szeretet. Ezt kell tennünk, és minden menni fog… Ismeretünket pedig lelkiismeretünkre is ki kell terjeszteni, hogy belássuk, ölünk, ha gyűlölünk. Az önzés helyett pedig adakozóvá kell válnunk, ezért alkonyatkor helyesen cselekszünk, ha minden vagyonunkat Júdásra ruházzuk, hogy ezüstre már ne legyen szüksége, így mire a kakas hármat kukorékol, lesz erőnk megtagadni bűneinket. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” debilis rendszerét pedig hajítsuk ki a veszélyes hulladék tárolóba, s helyette a családi tűzhely felé hímezzük fel a „Istenhit-Tudás-Önzetlen szeretet” Új Testamentumi „szentháromságát”.

 

 

Hozzászólás