logo
MUNKÁSSÁG

Mi A Magyar? Avagy Atillától Szent Bakácsig

hétfő, október 29, 2012 Írások 0

(Néhány gondolat a Gulyás Gábor kurátorságával megrendezett Műcsarnokbéli kiállításról)

 

Mi a magyar? – címmel nyílt kiállítás a Műcsarnokban 2012 augusztusának elején. Hagyjuk most a kerülőutakat, az unalomig ismételgetett felvezetőket, melyekkel voltaképpen valamennyi ez idáig megjelent kritika apellált, vagyis ne foglalkozzunk a lényeg szempontjából abszolút mellékes epizódok rögzítésével. Helyezzük a legalsó polcra, de minél hamarabb az olyan megállapításokat, hogy a Szekfű Gyula által 1939-ben kiadott hasonló címmel megjelent kötet a téma felvetés előképének tekinthető, hiszen itt nem elsősorban a lexikális felkészültségben brillírozó szakértők erjedt modorosságával kell a tárlaton látottak értelmezéséhez hozzálátnunk, hanem hideg fejjel és tárgyilagosan ugyan, de egyenesen kimondva és nevén nevezve szükséges megvilágítanunk azokat a tendenciákat és hatásokat, melyek a szirupos műítészi, esztéta, vagy kommunikáció szakos társadalom definícióinak semmitmondó kulcsszavaiba csomagolva leplezésre kerülnek.

Hogy a külső és belső erőterek ma milyen szinten és milyen frontokon járatják le, relativizálják és hiteltelenítik a magyart, az nem lehet különösebben vita tárgya, mint ahogyan az sem, hogy a közgondolkodásban is cáfolhatatlanul jelentek meg azok a hangok, melyek a magyarság lefokozásának szükségszerűségét hitelesítik. A „bő gatyázás” és a „fütyülő barackozás”, a „gulásozás” és a „puskásöcsizés” már olyannyira elfogadott zárjegyévé vált a magyar kultúrának, hogy ezen amorf, közönséges, vagy éppen nem súlyának megfelelően kezelt értékek árnyékában a valódi teljesítményre, a hagyományunk által ránk örökül hagyott kincsekre már csak oda sem nagyon figyel a nem eléggé körültekintő emberfia. Társadalmunk egy jelentős része az egész magyar műveltségre, mint végletekig elhasznált ócska komódra tekint, melyet legszívesebben a legelső lomtalanításkor a szemétrakás tetejére hajítana, miközben nem vesz róla tudomást, hogy a kilökendő ócska bútordarab fiókjaiban a létező legnemesebb drágakövek is ott lappanganak. Ugyanakkor meggyőződéssel vallom: fatális tévedés lenne még csak a reagálás gondolatával is eljátszani mindazon triviális hangokkal szemben, melyek a magyar szellemiség eredményeit a fent jelzett keretek közé rendezik. Aki ugyanis ezekre a rosszindulatú, olcsó, és színvonaltalan paradigmákra indokolatlan és nem kellően megalapozott viszont-sértéssel próbál reagálni, nem tesz mást, mint egész egyszerűen beleszalad a késbe, hiszen egy vaddisznóval sem fogja felvenni a küzdelmet egy értelmes ember soha a sárban, az ugyanis a mocsokban turkáló állat territóriuma, vagyis egy tiszta szellemiség számára eleve vesztes közeg. Mint ahogyan tehát a kocsmák alkoholgőzös szociológiai tanulmányainak kötekedő hangjára sem reagál mindaz, aki egy csöppnyit is ad magára, ugyanúgy a hivatásos epehányók alulművelt provokációira sem lehet válasz a velük való minőség-azonossá válás mellett a hasonlóan rangon aluli viszontválaszok megadása sem. Létezik ugyanis egy szint, amelynél mélyebbre egy magára valamit is adó ember már nem ereszkedik. A mocskolódásra, kizárólag tiszta, gyűlölködéstől mentes érvek szolgálhatnak válaszul, még ha azok kemények is.

Sietve szögezzük azonban le. A Műcsarnok legújabb tárlata nem sorolandó abba a körbe, amelyre ne lenne indokolt a reagálás lehetőségével élni. No, nem azért, mint ha egy szerencsés véletlen folytán ott ne lennének jelen a mocsokban dagonyázó koszos sertések röfögései, hanem azért, mert itt az ország első számú kortárs kiállítóteréről, ízlés és értékformáló központjáról van szó. Ez a tény azonban feloldja a reakció zárolásának bilincseit, hiszen világosan kell látnunk, hogy a művészet azon erőterek egyike, mely az emberi létminőséget nem csupán felügyelni hivatott, de a szellemi és erkölcsi irány kiszabásának is egy fontos, nélkülözhetetlen eszköze. Mármost ha egy ilyen erőtér beszédre nyitja a száját, vagyis üzeneteket tolmácsol az ember számára, akkor megnyilatkozásaira vétek lenne nem odafigyelni, végzetes könnyelműség lenne gondolataival nem számolni, hiszen mégiscsak ezen megnyilatkozások által mérhetjük meg, hogy hol is tart valójában a világ, hogy milyen szellemi erőterek irányítják, vagy legalább is próbálják felügyelni és terelgetni a hétköznapok gondolkodásmódját. A Műcsarnokban megrendezett kiállítás tehát nem csupán a művészet, mint markáns erőtér perspektívájából kell, hogy tanulságos legyen, hanem azért is, mert jelenkorunk legpreferáltabb alkotói, és a művelődés szempontjából az egyik legdominánsabb intézmény vezetése deklarálja abbéli szándékát, hogy valójában milyen szellemi irányvonal követését tartja üdvösnek és propagálásra alkalmasnak. Lássuk tehát, hogy hogyan látják Ők a magyart, akik irányt kell, hogy szabjanak, akik vezető értelmiségi létükre szellemi vezetők kell, hogy legyenek.

Aligha képezheti vita tárgyát, hogy egy kiállítás megszervezésénél rendkívül hangsúlyos szerepet illik szánni az első (tehát a nyitó) és az utolsó (tehát a záró) képnek. Ez a két pont ad ugyanis keretet a tárlat koncepciójának, szellemi tartalmának. Fontos tehát, hogy milyen világképpel nyitom, és milyennel zárom egy adott bemutatóját az ábrázoló művészetnek, vagyis, hogy milyennel fogadom, és milyennel bocsátom útjára az érdeklődő tárlatlátogatót.

Mindezek tudatában fokozott kíváncsisággal léptem be a Műcsarnok első termébe, érdeklődve vártam ugyanis, hogy mi lesz az első kép, mi lesz az első meghatározó impulzus mellyel szembe fogom magam találni. Nos, a szobor formájában elém táruló nyitókép Atillát, a Hun királyt ábrázolta. Atillát, a legendás hadvezért, Isten ostorát. Ez idáig rendben is lehetne – gondoltam magamban az első pillanatban, csakhogy mindjárt a másodikban már körvonalazódtak is a problémák, hiszen a megjelenítés módja finoman fogalmazva is kissé „sajátosra” sikeredett. Atilla ugyanis túl azon, hogy vonásai a rosszindulatú nyugati kották instrukcióit kiszolgálva egészen eltorzult állati karaktert öltöttek olyan pózban hajolt a lova hasához, mintha csak a bélműködését vizsgálta volna, s mindezt úgy tette, hogy hátsóját egyenesen a bejárat felé fordította, vagyis a tárlatra érkező nagyérdeműt pontosan Isten ostorának nem éppen fennkölt testrésze fogadta. Félreértések elkerülése végett mindjárt az elején szögezzük le: szó sincs arról, hogy az ábrázolásmód ilyetén megjelenítését kizárólag szarkasztikus hangvétel megidézésével lehetne illetni, hanem legalább ilyen létjogosultsággal vethetjük fel azt a szándékot is, mely voltaképpen az irány kimérésére tesz igencsak félreérthetetlen kísérletet. Miről is van szó valójában? A cél deklarálásáról. A célt meghatározó üzenet ugyanis a következő: egy méltatlan helyzetbe hozott Atilla-képpel várlak, egy olyan Atilla-képpel, melyet az ember legszívesebben fenékbe billentene. S mivel a bejáratnál, tehát igencsak hangsúlyos pozícióban vár ránk az inkriminált mű, értsük meg jól: ez valóban minden értelemben az első képet is jelentheti. Pontosan olyan első képet, mint amilyet az újszülött megszületésével édesanyja vonásaiban felismer, és kap a világról. Egyfajta szimbolikus ősképet. Mert ahogyan a gyermek megszületve erre a földre első képként az anya vonásaival szembesül, a tárlatlátogató szintén „megszületve”, tehát megérkezve a kiállítás világába Atilla a fent leírt képével fog szembetalálkozni. Ezért nagyon nem mindegy hát, hogy mi az első benyomás a világról, ebben az esetben a magyarság kortárs művészek által megfogalmazott világáról. Ez a kép tehát valóban az első képet jelenti. Ez lesz az első kép Atilláról és múltunkról, amellyel szembesítenek minket. Ez lesz az első kép, amelyet róla kapunk, s amely alapján róla képet alkothatunk. Ez az alap. Na, most egy ilyen alapra, egy ilyen múltra el lehet képzelni, hogy milyen jövőt, milyen erkölcsi és szellemiségbeli tartást, milyen világképet lehet építeni. Megalapozódik nem csak egy Atilla, de egy nemzet-kép is. Egy nevetséges alapokra helyezett hőstörténelem. Hát lehet egy ilyen népet komolyan venni, kinek legendás őse lovának bélperisztaltikáját hallgatja, s az ember legszívesebben jól ülepen rúgná, lehetőleg egy vizes strandpapuccsal, hogy jó nagyot csattanjon, hiszen olyan kihívóan mutatja hátsóját az éppen megérkezők irányába?

A kezdőpont tehát kijelöltetett. S, mielőtt bárkiben kételyek támadnának a nyitókép tájolásának esetleges tudatossága felől, célszerű, ha kisvártatva szemügyre vesszük, hogy mi is a grandiózus tárlat által elénk vetített utolsó alkotás képi világának üzenete? Aligha kerülhető tehát meg az utolsó „mű” szimbolikájának felfejtése sem. Hogy mivel zárul a kiállítás, hogy mi az utolsó kép? A válasz aligha fog meglepetéseket okozni a nyitókép felütése után: egy video-installáció, melyben egy ember a Himnuszt énekli, s ahogy halad előre az időben, egyre kisebbé válva a Himnusz végére egy ponttá zsugorodik, majd teljesen eltűnik. Kell ehhez a jövőképhez magyarázat? Kell magyarázat egy Himnuszt éneklő ember felszívódásához? Ha vállalod a múltad (hiszen azért a Himnusz döntően a múltról is szól), kiállsz és elénekled ország világ előtt, nos barátom ezzel a történelemmel, ezzel a hagyománnyal, ezzel az értékrenddel, ezekkel az ősökkel nem sokra fogsz már menni, nem sokra viszed sem egzisztenciálisan, sem kulturálisan, sem semmilyen szempontból, ugyanis nem csupán a törpévé válás, hanem a teljes megsemmisülés vár Rád. Ha tehát nem szeretnéd a megsemmisülést választani, értelemszerűen más utat kell választanod, mint Himnuszod, vagyis múltad, értékeid, hagyományod, őseid felvállalását. És az üzenet nem hazudik. A program – a „megmaradás” programja már készen áll. Egy Uniós képviselő asszony a magyar alaptörvényről folytatott nemzetközi vita kapcsán kioktató hangnemben közölte: értsék már meg végre, Istenre, magzatvédelemre, családra hivatkozni nem az európai utat jelenti, majd megismételte: fogadják el, ez az alapállás nem Európába vezet. S mondta ezt akkor, amikor az információáramlás minden csatornáján a nemzeti identitás háttérbeszorításáról, vagyis egy közös Európáról hallunk, egy olyan Európáról ahol a nemzetállamok létjogosultsága értelmét veszítve hanyatlik avitt ideológiává és a Himnuszt felvállaló emberhez hasonlóan a határok is felszívódnak az öklendezésig ismételgetett globalizáció, modernizmus és versenyszellem hamis ideológiájának pozícionálása mellett.

Nos, egy ilyen zárókép prezentálása mellett aligha lehet kérdéses az első műnek, vagyis Atillának, Isten ostorának „tájolása”, ha úgy tetszik triviális „keletelése”, s mivel abban a szerencsés helyzetben voltam Műcsarnokbéli látogatásom alkalmával, hogy hívatlanul ugyan, de egy tárlatvezetéshez volt szerencsém csatlakozni, a kiállítás ott jelen lévő kurátorának – kihasználva a nem várt lehetőséget – azonnal feltettem a következő kérdést: Volt-e valami szándékosság a szobor ilyen irányú elhelyezésében, hiszen azért Atilla mégiscsak egy kevésbé optimális pozícióban fogadja a látogatókat. A válasz a következő volt: Nincs ebben semmi szándékosság, egyébként is a ló viszont oldalnézetből látszik. A cinikus kurátori válasz kisvártatva újabb kérdést szült bennem, melyet nem is tartottam magamban: Az lehet, hogy a ló oldalnézetből látszik, de legjobb tudomásom szerint nem Atilla lova volt az Isten ostora, hanem maga a hun vezér, tehát a főszereplő beállítása mégiscsak kardinális kérdésként és üzenetként kezelendő. A kurátori válasz ismét nem sokat váratott magára: a mélymagyarok szeretnek mindenben provokációt látni. „Vagy úgy” – gondoltam magamban, és ezzel már helyén is tudtam kezelni a dolgokat, az üzenet mellékíze ugyanis világos és félreérthetetlen volt, jól ismert ugyanis hogy a „mélymagyarozás” milyen széljárásban terjed a leghatékonyabban. Mert bár erős csúsztatás lenne tagadni, hogy a sértettség néha bizony egészen hisztérikus és paranoid reakciókat szülhet, de ez az eset egészen nyilvánvalóan nem sorolható ebbe a kategóriába, hiszen a képi jelek oly egyértelműen viselik magukon a provokáció jegyeit, hogy normális ember ezt aligha vonhatja kétségbe. Mindenesetre e válasz után rendkívül felvillanyozva vártam a tárlat további alkotásainak kommentárját a kurátor részéről, hiszen egyrészt jól tudtam, hogy kelletlen kérdéseim kissé fel fogják zavarni az állóvizet, másrészt mégiscsak tanulságos az, ha elkerülve a belemagyarázás vádját nem mi állapítjuk meg egy szervezői szándék valódi indítékait, hanem ők maguk mondják ki félremagyarázhatatlan gondolataikat. De erről kicsit majd később.

Megtekintve a kiállítást tehát az ember automatikusan teszi fel magának a kérdést: ez lenne hát a magyar? Egyrészt a kezdetek „hőse”, aki prioritásként lovának bélmozgását kezeli, majd végpontként múltját vállaló alapállásával semmivé foszlik. Bélmozgás és semmivé válás? Ez eddigi történelmének nyitó és záróakkordja? Miközben pedig e két végpont által közrezárt mezőben a Műcsarnok hatalmas kiállítóterében sorra követik egymást a beszédesebbnél beszédesebb alkotások, megállapítható: jó néhány közülük első ránézésre a képi világ vetületében nem is igazán rendelhető a kiállítás koncepciójához. Ilyen például Fehér László egyébként brilliánsan megfestett kukázó hajléktalanja, amely önmagában ugyan remek szociológiai karcolat lehetne, ám ha a „Mi a magyar?” kérdés válaszaként jelenik meg, akkor egészen új fénytörésbe kerül a történet. Ha ugyanis a kiállítás címét Fehér képi világával olvassuk össze (márpedig mást aligha tehetünk), akkor egyoldalúan lesújtó képet kapunk a magyarságról, arról a magyarságról, mely ilyen értelemben egészen triviális egyszerűséggel, mint kukázó hajléktalan jelenik meg előttünk. Félreértés ne essék, ez nem Fehér, hanem a kurátor Gulyás hibája, aki egy ilyen tematika keretei közé emelte Fehér László alkotását.

Ugyanez a helyzet azon video-installáció erősen retardált jelleget öltő alanyával is, aki egy rendőrségi kihallgató szobára emlékeztető belső térbe zárva előbb egy hatalmas üveget kezd el minél erőteljesebb nyögések és hörgések közepette köpdösni, majd a szoba valamennyi apró részletét hasonlóképpen teríti be nyálával, mint ahogyan a kutya a vizeletével a területét szokta megjelölni. Ha önmagában vizsgáljuk a nevezett képi világot, akkor remek elmekórtani gyorsjelentést kapunk arról, hogy hová fajul egy olyan önmagát képzőművésznek képzelő alapjaiban mégiscsak menthetetlenül dilettáns elme, ki a tehetség apró szikrájával sem rendelkezve, már-már tragikomikus pótcselekvésbe kezd, ám ha a „Mi a magyar” kérdés reflexiójaként jelenik meg minősíthetetlen mutatványa, az már nem elsősorban őt magát, hanem nemzetét minősíti igencsak negatív megközelítésből,  azt a nemzetet, mely ebben az olvasatban semmi egyébre nem képes, mint hogy bepiszkítsa életterét és szembe köpje környezetét.

Az imént említett két példa csupán töredéke azoknak a többségében igencsak sérült lenyomatoknak, melyek mérhetetlenül sötét tónusú, vagy éppen cinikusan lekezelő képet festenek a magyarságról. A teljesség igénye nélkül láthatunk a továbbiakban még „Légkondicionált honfoglalás” címmel aranyra festett gyermekbiciklit, melynek egyik oldalán egy agancsos tyúk, míg másik oldalán egy debilis gyermekmeséből ismertté vált íjfeszítő „tini nindzsa teknőc” válik láthatóvá, feltűnik egy fröccsentett műanyagból összetákolt basszusgitározó Mátyás király, majd két vékony paprikacsík, mely jellegzetesen a kokainfogyasztás „kultúrájára” utal, szembesülhetünk továbbá olyan festménnyel is melyen csupán a következő feliratok olvashatók: szegény, csalódott, szorongó és fáradt, majd két fekete párna is a nagyérdemű elé tárul, melyre az „önhitt” és „pökhendi” feliratok lettek hímezve (kéretik most is szem előtt tartani a tárlat címét: „Mi a magyar?”), míg egy sötét utat ábrázoló mély tónusú vászon középső részén a HISTORY felirat válik olvashatóvá. Az üzenet a sötét tónus ellenére itt is világos, ha a kiállítás alapkérdését még mindig nem tévesztettük szem elől: a magyar egy sötét út, mely csupán történelem, de semmiképpen sem a jövő…

Amikor azonban egy nőművész könnyező focilabda című alkotásához értünk, ismét kérdést intéztem kurátorunkhoz, annak ellenére, hogy számomra az elhasznált játékszer oldalára erősített csüngők, egyértelmű utalást jelentettek a Szent Koronára, de semmiképpen sem szerettem volna én magam kimondani meglátásomat, hiszen megtanultuk a leckét: a mélymagyarok szeretnek mindenben provokációt látni. „Kicsit megakadtam az értelmezéssel. Kérem mondja el saját gondolatait az „alkotásról” – szóltam az intézmény prominens alkalmazottjához, aki készségesen válaszolt: „Az elhasznált bőrlabda az ország állapotára utal, a csüngők pedig a Szent Koronára”. Nocsak, nocsak, hát mégiscsak jelen van a szent Korona gondoltam magamban, miközben a felfedezés örömében kezdtem égni, hiszen úgy véltem egy új emberi fajra, a szabadelvű mélymagyarra bukkantam. Ám a következő kérdésemre adott válasza csakhamar szertefoszlatta kezdeti örömömet – egyszerre aligha lehet érvényes a két meghatározás. Kérdésem ugyanis a következő volt: Nem jelent-e  deszakralizálást az ilyetén ábrázolásmód? A kurátor sietve szögezte le: nincs olyan ami szent és sérthetetlen lenne, egyébként pedig a korona elég erős ahhoz, hogy ne lehessen deszakralizálni. Azt a kérdést persze nem állt szándékomban felvetni, hogy egy átprogramozott Szent Korona milyen hatékonysággal képes ellenállni a negatív erők intézményesített támadásainak, de sietve jeleztem, hogy nem is annyira a Szent Korona, mint inkább a hozzá fűzött emberi viszony deszakralizálásáról próbáltam beszélni, vagyis elsősorban az emberi tényező Szent Ereklyéhez fűződő viszonyának esetleges meglazítására szerettem volna fókuszálni.  Felvetésemre a kurátor leszögezte: ilyen “meglazítás” csak nyilvános eseményen következhet be. No, de a Műcsarnokbéli tárlat nem nyilvános esemény? – kezdetű kérdésemre válasz már nem érkezett…

Legközelebb csupán egy újabb videó installáció előtt láttam kurátor barátunkat, egy olyan videó installáció előtt, ahol a művész saját nemi szervét kezében tartva a vonat wc-jébe vizel. Mindezt hozzávetőleg háromszoros életnagyságban képzeljük el. Hogy nevezett alkotás mélyrétegeit milyen hatékonysággal sikerült felfejtenie a szakértő hangnak az érdeklődő hölgy vendég számára azt nem tudom, de néhány tanulságos megjegyzést sikerült „elcsípnem”, amelyet most annak ellenére kénytelen vagyok saját szavaival idézni, hogy az nyilvánvalóan átlépi a jó ízlés kereteit, viszont bármiféle finomhangolás nem mutatná meg hitelesen azt a színvonalat, amelyet 2012-ben a Műcsarnok egy kurátora nyilvánosság előtt megenged magának. A művész vázlatos bemutatása kapcsán megtudhattuk, hogy egy vajdasági alkotóról van szó, aki a délszláv háború alatt szembesült a határok dilemmájával. S mivel rengeteg kényelmetlenséget jelentett számára a határokon való átkelés, ezért a határok elleni tiltakozás jegyében alkotta meg ominózus, vizelős installációját, melynek lényege abban állt, hogy amint a vonat egy határterületen áthaladt, előkapta nemi szervét és intenzív vizelésbe kezdett. Ezen aktust a kurátor lényegre törő tömörséggel jellemezte: nem szarik, hanem hugyozik a határokra, majd mosolyogva jelezte, hogy az alkotás egyébként a vizelési technikákra is rávilágít, hiszen egyesek, mint a billiárd dákóját, míg mások, mint a virslit fogják nemi szervüket a wc-ben, majd jelezte, hogy számára ez egy rendkívül erős alkotás. Még mindig ne feledjük: igen, a Műcsarnokban vagyunk, a vezető értelmiség egyik potenciális főhadiszállásán, és nem egy negyedosztályú füstös kocsmában, ahol „ötöd osztályú” alkoholisták folytatnak egymással triviális párbeszédeket.  Félreértés azonban ne essék: nem elsősorban a hangnemmel volt a probléma, hisz ne legyünk prűdek; – még a legjobb társaságban is néha felüti fejét a vulgaritás. Az igazán jelentős problémát az jelentette, hogy egy teljesen kifordult gondolkodásmód rendkívül erős alkotásként értékelt egy olyan képi világot, ahol a súlyponti kérdés a határok, tágabb értelemben pedig a korlátok levizelésére redukálódott, vagyis alapvető normák fellazítása, esetleges eltörlése volt a helyeslést kiváltó kódolt üzenet lényege. Ha pedig ezen kurátori alapállás mellé még odateszem azon kijelentését is, melynek értelmében semmi sem szent és semmi sem sérthetetlen, akkor bizony okkal-joggal aggódhatunk hogy milyen kezekbe is került a Műcsarnok irányítása, azé a Műcsarnoké, ahonnan egyébként a művészet alapvető rendeltetésének megfelelően pontosan az erkölcsi mércék, vagyis a határok felállítása,  a keretek és normák kiépítése kellene, hogy rendelt útjára induljon.

Mindezek tükrében megállapítható: a Műcsarnok által rendezett kiállítás  kapcsán egy olyan kép alakul ki tehát a magyar vénáról, amely megbékélni képtelen, amely agresszív, amely leköpi a másikat, aki vizel a határokra, aki fölényesen cinikus, aki öntudatlan, aki csak kukázni képes, aki sötét úton jár és már csak történelem, aki szegény és csalódott, szomorú és fáradt, aki önhitt és pökhendi, depressziós és hitehagyott, s aki az egyik tagadhatatlanul ironikus alkotás tanúsága szerint, szentté emelni már csak a szalámi tolvajláson ért, majd kínosan megbukott médiasztárját – Bakács Tibort képes. Ismerős a kép? Mit is mondott Kertész Ákos? A magyar genetikusan alattvaló. Ez a kiállítás egy ilyen nemzetet prezentál. Kortárs művészeink és kurátoruk jó tanítványnak bizonyultak, sikeresen örökítették át ezt az ideológiát alkotásikra, jeles eredménnyel járták ki a „Kertész-iskolát”, hogy az odalátogatóban (mint mindig) az önirónia, és a segíteni szándékozó önkritika ájtatos hazugsága mögé bújva tovább mélyítsék a semmisség, és alávalóság-tudatot. A gond csak az, hogy ezt a torz és végletekig egyoldalúan megbélyegző szellemiséget nem egy kutyaürülékes csepeli külvárosi pincegalériában, hanem a kortárs képzőművészet kánonformáló központjában adagolják. Ha pedig felülünk ezeknek az üzeneteknek, ha elfogadjuk, hogy a határokat (vagyis a kereteket) le kell vizelnünk, hogy semmi sem szent és sérthetetlen, ha elhisszük, hogy nemzetünk egy sötét út, mely már csak történelem, akkor ne is csodálkozzunk azon, hogy a jövőben csupán selejtes szalámi tolvajok szintjére süllyedő szenteket tudunk adni a világnak a szent Margitok és a szent Lászlók árnyékában.

Ez lenne hát a magyar?- tesszük fel a kérdést ismét, és ha méltányosak vagyunk, be kell látnunk, hogy a kiállítás talán kismértékben menthető lenne egyetlen szóval, ha a címe a jelenkorra utalna. Mi a magyar – ma? Illúzióink azonban ne legyenek. A jelenkorra utaló időhatározó nem véletlenül maradt le, nehéz ugyanis elképzelni, hogy ennek jelentőségét egy intézményvezető ne látta volna át. A jelenkorra való utalás hiányában viszont egyértelmű, hogy a magyar ez esetben nem kizárólag napjaink magyarját jelenti, aki az esetek jelentős hányadában valóban agy-halott pozícióban, a fenti alkotások szinonimájaként éli életét, hanem általában a magyart jelenti, mindennel együtt: másfél-ezred éves hagyományával, őseivel, kultúrájával. Ebben a magyarban benne van Atilla, Mátyás, Szent László, Csontváry, Hamvas, Kodály, Vásáry Tamás, Ady,  Bartók, vagy akár Liszt Ferenc.

Tisztában vagyok ugyanakkor azzal a ténnyel, hogy a fenti nevek közül sokakkal, így Atillával szemben is megfogalmazódnak a magyartalanítás hangjai, azok a hangok, melyek hosszú évszázadokon keresztül némák maradtak, hisz olyannyira egyértelmű volt a nagy hadvezér magyar rokonsága, hogy azt senki nem vonta kétségbe. A Képes Krónika még egyértelműen utal Atilla magyar származására lejegyezve, hogy Atilla magát a magyarok királyának, a világ félelmének az Isten ostorának szólíttatta. Persze a hivatalból szkeptikus hang egy magyar forrás magyar eredettel kapcsolatos tételeit elfogultság miatt azonnal megkérdőjelezi, amivel természetesen nem is lenne gond, ha közben nem élne a kettősmérce elfogadhatatlan, végletekig méltánytalan eszközével. Ugyanis egyetlen magyar eredettel szemben kritikus és szkeptikus személyt sem hallottam még, aki egy héber forrás héber eredettel kapcsolatos tételeit kérdőjelezte volna meg szintén elfogultságra hivatkozva. Mert ameddig már-már divattá vált Atilla magyarsággal kapcsolatos vérségi kötelékét megkérdőjelezni, addig szentségtörésnek számít, ha valaki Krisztus zsidó források szerinti zsidó eredetét vonja kétségbe. Pedig a megkérdőjelezés logikája ugyanaz.

Mindezek ellenére a kiállításon szereplő Atilla-ábrázolással kapcsolatban Vincze Barbara és Pallag Zoltán neve alatt megjelenő kritika mégis a következő kijelentéseket tette: Atilla megidézése „… felveti a hun-magyar rokonság képzetére épült, de téves közös identitást – a kisebbségi komplexussal küzdő magyar embernek sosem volt elég, ha csak Árpádig tudta visszavezetni származását…”

A cikk logikája szerint, mind a Képes Krónika, mind a Tarih-i Üngürüsz szerzői, de Árpád-házi királyaink is kisebbségi komplexusban szenvedtek, hiszen a rokonságot egyértelműen bizonyítottnak vélték. Ezek után persze el lehet dönteni, hogy kinek hiszünk: napjaink egy kommunikáció szakot végzett zsurnalisztájának, ki a szabadelvű kocsmapróféták színvonalán értekezik, s kinek munkaköre senki számára sem kétséges módon alapvetően a manipuláció és a csúsztatások talajából táplálkozik, vagy a fent idézett forrásokon túl (hogy ne csupán magyar szerzőkre hivatkozzunk) annak a nemzetközileg is elismert francia Atilla-kutatónak, név szerint Thierry Amadénak, aki az 1800-as évek közepén datált egyik tanulmányában a következő megállapítást tette: „Attila-, Árpád- és szent Istvánban van megtestesülve a három korszak, melyre a magyar nép hős története oszlik, s e jellemmel tűnnek ők fel a hagyományban, hogy az idők különbözése daczára is egy közös cselekvényre összeműködnek, s egymás fiai nem csak test, hanem lélek szerint is.”

Mára tehát már jól érzékelhetően alakult ki egy olyan, önmagát intellektuálisnak nevező álláspont, mely történelmünk hősi korszakaira, kulturális eredményeire és letagadhatatlan erényeire való hivatkozást kizárólag a kisebbségi komplexus felszínre töréseként értelmezi. Így válhatott Atilla, szent László, Mátyás, Csontváry, Hamvas, Kodály, Vásáry Tamás, Ady, Bartók, Liszt csupán az elitnek nevezett Európa csökevényes balkáni derivátumává. A helyzet azonban a fenti névsort olvasva mégiscsak a következő: nem mindig volt az a magyar, mint ahogyan ma sem kizárólag az, amivé szándékoznak és szándékozták a történelem folyamán oly gyakran zülleszteni. Az, hogy mára az esetek egy igencsak jelentős részében intellektuális ronccsá hanyatlott, nem kizárólag saját gyengesége, bár ez a kérdés sem kerülhető meg. Voltak azonban olyan külső erők, melyek szorgosan, kitartóan és módszeresen munkálkodtak e nemzet leépítésén. A lista vélhetőleg rendkívül hosszú lenne, ezért elég, ha csak a legutolsó – hozzávetőleg négy évtizedes diktatúra működési logikájára gondolunk: az értelmiség ellehetetlenítése, a lakatosok Kossuth-díja, az ateizmus államvallássá emelése nem igazán hatottak inspirálóan a szellemiség fejlődésére. Átformálták, lefedték az intellektust csakúgy, mint ahogyan a reneszánsz is átformálta az Utolsó Ítélet Krisztusát a Sixtus-kápolnában, hiszen ítélő minőséggé alacsonyította a kegyelem hordozóját, melynek következtében az Egyetemes Megváltó pontosan úgy váltott jellemet, mint az a gyermek, aki angyalként került be egy beteg közegbe és ördöggé vált. De melyik az igazi gyerek? Az angyal, vagy az ördög? Feledhetjük-e az ördöggé vált gyermek egykor volt angyal arcát, és indokolt-e az angyali múltat is pokolivá alakítani? És melyik az igazi Krisztus? A szélső-liberális megmondó emberek által fattyúnak titulált bohózat, vagy az egyetlen remény az emberiség megmaradása számára? És melyik az igazi Atilla? A nyugati legendák által megírt kutyafejű vért ivó szörny, vagy a történelmi dokumentumokkal igazolható hadúr, aki Raffaello festményének tanúsága szerint is világhódítóként kegyelmet tudott gyakorolni Róma felett, pedig minden eszköze meg lett volna arra, hogy felégesse azt?

A fenti kérdések tükrében talán nem lehet vita tárgya, hogy a méltányosság mégiscsak azt diktálja, hogy azt a magyarság-képet is meg kell mérni, amely nem csak pusztít, gyűlöl és alakoskodik, vagyis amilyenné gyakran lett, és amilyennek láttatni szeretnék bizonyos erőterek, hanem azt is, aki alkot, aki gyógyít, aki épít. Vagyis nem kellene letagadni az angyalt az ördögi vakolat alatt, mint ahogyan alapvetően helytelen lenne kizárólag az angyalt hirdetni egy tagadhatatlanul ördögi keretrendszerben. Abban azonban, hogy egy ilyen lehangoló és egyoldalú magyarság-kép alakult ki napjainkra, a legnagyobb felelősség elsősorban mégiscsak az értelmiséget terheli. És akkor meg is kapjuk válaszunkat arra a fel nem tett kérdésre, hogy kik tették ilyenné a magyart, kik formálták ilyenné a magyarság-képet? Nos, a szellemiség képviseletének azon szereplői, akik beálltak a hivatásos és főállású epehányók sorába, akik csak lehúzni és mocskolni képesek, akiknek eminens érdekük, hogy a pontos és örökérvényű határokban gondolkodó nemzetek kötelékeit feloldják, aminek következtében elkezdhetik a reakcióképtelen masszává gyúrt alattvalók sorozatgyártását, miközben sem értéket sem érzékenységet nem kímélve múltjukat és jelenüket is semmivé darálják, hogy végérvényesen eltüntessék azokat a szellemi kapaszkodókat, melyek segítségével az ember embernek maradva állhatna meg egy hamis világ igaznak hazudott színpadán.  Az a kurátor tehát, aki a jelenleg tárgyalt szellemiséget képviselve teszi fel a kérdést, hogy mi a magyar, nyilvánvalóan beáll abba sorba, mely gyaláz, mint ahogyan akkor is gyalázott, amikor még a debreceni Modem vezetőjeként „Messiások” címszó alatt felboncolt hullákat, szétterpesztett lábú meztelen nőket és Serrano emberi vizeletbe merített Krisztusát állította ki. Lehet a szándékot és koncepciót magyarázni és ideologizálni,  ragozni és intellektuális vitára bocsátani, de a tény akkor is tény marad: a kiállítás meghirdetett kérdésfelvetése mögé bújva ismét  bele lehetett rúgni egy jó nagyot mind a magyarságba, mind a Megváltóba, ugyanis helyezhetek én egy emberi vizeletben úszó Krisztust bármilyen kontextusba és szekcióba, egy Messiás címszó alatt széttárt lábú meztelen nőt pedig magyarázhatok én akárhogyan, az gyalázás lesz a javából, és aki ezt másképp látja, ott bizony keményen deformálódott a lélek, hisz aki még mindig nem érti, hogy betegséget és aberrációt közszemlére tenni beteg és aberrált dolog, még ha az egyfajta jellegzetes korrajzként is értékelhető, ott bizony komoly problémák vannak a fejekben. Mert aznem igaz, hogy egy beteg világot visszatükrözni, csak beteg eszközökkel lehet, erre számtalan példával szolgált a művészettörténet. Ám ha az a művészetnek hazudott nyomorult komédia, mely a „Mi a magyar?” kiállítás címszava alatt megidéződve kanonizálásra kerül, és ha tovább folytatódik a pszichésen zavart lecsúszott páciensek vezető-értelmiséggé való emelése, akkor ne is csodálkozzunk azon, hogy kialakul egy olyan genetikailag alattvaló magyarság-kép, melyet cáfolni kizárólag a múltunkra hivatkozva már egyre reménytelenebb és egyre kínosabb lesz.

De vajon létezik más is? Létezhet egy olyan meghatározás is, mely felülemelkedik ezen a néha egészen alattomosan sulykolt torz magyarság-képen? Mi tehát a magyar? Nyilvánvalóan számtalan megfogalmazás, definíció létezik, és egyik sem lehet teljesen pontos, sem pedig kizárólagos. Most mégis egy olyan, nem általam felvetett elképzelést javaslok megfontolásra, mely kétségtelenül jelen van, logikus, és komoly valóságalappal bír, de sokan (ha egyáltalán hallottak róla) óvatos távolságtartással szemlélik, kicsit talán idegenkednek is tőle, miközben alapkoncepciójának igazságtartamát vitatni aligha lehetséges. Mindenekelőtt meg kell értenünk: alapvetően zátonyra fog futni, aki a magyart kizárólag faji alapon akarja meghatározni, mert ahogyan József Attila írja: anyám kun volt, apám félig székely félig román vagy tán egészen az. A keveredés tehát vitathatatlan. Ezért jó, ha mindjárt az elején rögzítünk egy tényt: a magyar nem elsősorban vérségi kérdés, hanem sokkal inkább vállalásé. És akkor el is érkeztünk a sarkalatos kérdésünkig. Mit jelent a vállalás, és minek a vállalásáról van itt szó egyáltalán? Nos, ha gondolkodó emberhez méltóan akarunk viselkedni, akkor egészen világos, hogy nincs jogalapunk kétségbe vonni ősi kultúrák, illetve teremtő géniuszok azon alapállását, melynek értelmében asztrálmítoszi keretekben is gondolkodtak a világ működésrendjének elemzése és értelmezése kapcsán. Ezt tette Egyiptom, a mezopotámiai kultúrák, az Inkák, de Leonardo és Csontváry is. Ha erről az oldalról közelítjük meg a kérdést, akkor nem vita, hanem tény kérdése: a magyar a kezdetektől fogva lovas nemzetként határoztatik meg. A Ló az imént jelzett asztrálmítoszi keretek között a Nyilas csillagképének jelölő állata, ezért nevezik a magyart Nyilas-tulajdonságú nemzetnek. A Nyilas csillagképe viszont kitüntetett pozíciót foglal el az Ég boltozatán (ez megint csak nem áltudományos elképzelés, hanem szigorú asztronómiai, tehát csillagászati tény), hisz a földről irányába tekintve, egészen pontosan mögötte saját spirál-galaxisunk központi magja, vagyis egy életet generáló és sugárzó energiaforrás található. Mindez nem jelent mást, mint azt, hogy a Nyilas közvetlen kapcsolatban van egy teremtő minőségű energiaforrással. Mi ennek az energiaforrásnak a lényege? A válasz világos. A fény életet ad. A fényhez azonban nem csupán életet létrehozó energia, de különböző tulajdonságok is párosulnak. A szeret, a jóság az ingyen kegyelem, az áldozatvállalás és megbocsátás. Ezek egyszersmind Krisztusi értékek is, ami természetes, hiszen Krisztus pedig egy Teremtő minőségnek a földi kivetülése volt a történelmileg megszabott időkeretek között. Mindezek ismeretében újra fel kell tennünk a kérdést, most már annak tudatában, hogy tisztáztuk: a magyar Nyilas-tulajdonságú nemzet. Vállalás kérdése a magyarság – írtuk néhány sorral feljebb. De minek a vállalásáé? Nos, a válasz világos: annak, hogy a számára rendelt Fény-központúságot milyen mértékben hajlandó felvállalni és továbbadni, vagyis milyen mértékben hajlandó felismerni és megvallani az Istent. Azt az Istent, melyhez Krisztus eljövetele óta (felülemelkedve az igazságot nem feltétlen tartalmazó ószövetségi törvényen), még egyszer hangsúlyozva a szeretet, a jóság, az ingyen kegyelem és a megbocsátás magatartásformája lett rendelhető. Mit kell tehát rendeltetésének megfelelően, konzekvensen képviselnie a magyarságnak? Nyilvánvalóan a Fény képviseletét. Az, hogy napjainkban mindez igencsak csekély hatásfokkal történik, ne tévesszen meg senkit. Tatár, török, Habsburg orosz, mind jelentős energiát fektetett a rombolásba. A belső erodáló erőkről pedig már fentebb szóltunk. Ebből a történelmi hagyatékból tehát napjainkra vitathatatlanul egy olyan nemzeti karakter kerekedett felül, mely az esetek túlnyomó többségében valóban alkalmatlan küldetését beteljesíteni. Ez nem lehet kérdés senki számára sem. Csakhogy óriási hiba, ha valaki kizárólag a negatívumokat látja, mint ahogyan egészen fatális tévedés az is, ha egyesek kizárólag e negatív hatásokkal próbálják meg a múltat átszőni. Nézzük csak meg, hogy a rendelt pozíciójának megfelelően képes volt-e megjelenni a történelem színpadán a magyarság úgy, hogy egyfajta folytonosságot (az értékek fenntartásának folytonosságát) azért mégiscsak átörökítette? Hát bizony képes volt. És erről régészeti leleteink, műalkotásaink valamint hagyományunk egyforma erővel vallanak. Atilla – szent László – honfoglalás-kori mellkeresztek – Velemér – Kazettás mennyezetek – Csontváry. Csak néhány szereplő azon a másfél ezredréves tengelyen, amelynek meghatározó pontjai között gyakran évszázadok teltek el, de ennek ellenére minden sarkalatos elemében azonos intenzitással volt jelen a Krisztusi szeretetvallás működésrendje, vagyis átörökítődött a kegyelem gyakorlása, a Fény közvetítés feladata még akkor is, ha az általános kép (a társadalom általános állapota) gyakran torzulást, s szintén gyakran lehangoló „üledékképződést” mutatott. De azt feltételezni, hogy a sár terjedésével egészen biztosan felemésztődnek a mezők életet hordozó virágai is, és nem csupán háttérbe szorulnak, miközben vitathatatlanul jelen vannak, hibás, elfogadhatatlan és megkockáztatom tudatos manipulációra épülő alapállás.

A Magyarság tehát vállalás kérdése. Ezért lehetett Csontváry, Liszt, Mátyás – még ha ereikben más nemzetek sorsa is keringett – magyar. Mert magyarnak vallották magukat. És ezért nem lehet magyar a német reneszánsz talán legnagyobb mestere Albrecht Dürer, akinek bár apja egy Gyula melletti kistelepülésen, Ajtóson született magyar ősök gyermekeként, ám magyarságát ennek ellenére nem szándékozott megvallani. És pontosan ezért nem lehet magyar Imre Kertész sem, mert aki kikéri magának, hogy róla bárki magyar identitást feltételezzen, azzal szemben européer módra tiszteletet kell tanúsítani, és kérésének a tolerancia jegyében eleget téve bátran el lehet varrni azokat a szálakat, melyek személyét egykor tévesen a magyarsághoz kötötték.

Egy nemzet-karakter minősége meggyőződésem, hogy döntő mértékben az Egyetemes Megváltó szellemiségének elfogadottságának arányában állapítható és ítélhető meg hitelt érdemlően. Egy nép érettségét pedig többek között az is jól mutatja, hogy hol lobognak inkább a zászlói: a homlokzatokon, vagy a szívekben. A fiatal nemzetek gyakran esnek abba a hibába, hogy még a nyilvános wc-ket is fellobogózzák, ami egyrészről érthető, hisz ennek pszichológiai okai vannak. Igazolni akarják önmaguk létjogosultságát, s ezzel nyomatékosítják szerepüket a történelem színpadán. Ám az igazi zászló nem vászonból, hanem szellemiségből, kultúrából, áldozatvállalásból és Istenhitből szövődik. Ezért a magyarság igazi nemzeti lobogója nem kizárólag a piros fehér zöld mezőkből tevődik össze, hanem ugyanannyira az Attila, a Szent László, a Mátyás, a veleméri kőtemplom, a Csontváry, a Kodály, a honfoglalás-kori mellkeresztek, vagy akár a festett templomi kazettás mennyezetek szellemiségéből szövődik még akkor is, ha ez a nemzeti lobogó most tagadhatatlanul egy fertőzött mocsár közepén várja a megtisztult zászlóvivők feltűnését. De azért mert hatalmas a mocsár, és azért mert egy Műcsarnoknak hazudott nyilvános wc-t a selejtek napi rendszerességgel rondítanak tele, a lélekből szőtt zászló még mindig kiemelkedik a trágya-halomból, és meggyőződésem, hogy egyetlen, a hitványság iskoláját kitűnően végző kisember sem fogja tudni teljesen összemocskolni azt. A magyarság tehát nem csupán az üledékképződésnek az a sajátos formája, amellyel a társadalmi és politikai közéletben napi rendszerességgel szembesülünk, hanem többek között az a Velemér, a kazettás mennyezetek és Csontváry által átörökített spirituális tengely is, mely közel ezer év viharain keresztül, a legmostohább időkben is képes volt átörökíteni és hirdetni a krisztusi szeretetvallás életet konzerváló, valóságos emberré formáló téziseit. Aki ezzel vitázik, az Csontváry cédrusit, Kodály életművét, Szent László életpéldáját, Velemér önsebző pelikánját, és a kazettás mennyezetek univerzális igazságait köpi szembe és tagadja meg. Ez is vállalás kérdése, de meggyőződésem hogy semmiképpen sem az üdvözítő út elhagyhatatlan kelléke.

S meggyőződésem az is, hogy az ostobaság által dirigált közéletben, ebben a nemzeti önazonosságot alárendelt pozícióban meghatározni szándékozó eltorzult vidámparkban, ahol annyi hullámvasútra ültettek már fel minket az idők folyamán, s annyi rém riogatását viseltük el az elvarázsolt kastélyokban, ahol annyi torz tükröt és riasztó bohócot láttunk már, hogy beleszédülve kezdtük magunkat pokolian becsapva érezni, egyre több látogató fogja felismerni e beteg intézmény abszurd hazugságait, s előbb a bukott bohócokat küldi nyugállományba, majd a rossz emlékű Luna-park elbontására is felhatalmazást ad.

Hozzászólás