logo
MUNKÁSSÁG

Gyorshír: A Brüsszeli Praetoriumban Döntenek Krisztus És Barabbás Ügyében

hétfő, március 25, 2013 Írások 0

A középkorban a vezeklésnek egyik igencsak brutális módja volt, a flagellánsok által képviselt önostorozás. A rendszerint nemezkalapot és sötét leplet viselő szerzetesek megszabadulván ruházatuktól kampós ostorokkal verték véresre hátukat, melynek következtében nem volt ritka a rendkívül súlyos sérülés sem. Én azonban – a középkorban élt embertársaimmal szemben – az önsanyargatásnak egy hatványozottan kegyetlenebb módszerét szoktam választani önmagammal szemben: tévét nézek, ahol jól fésült politológusok és merész rózsaszín ingben pompázó elemzők „közéleti” háttérműsorait kísérem figyelemmel. Ami e remekbeszabott diskurzusokból egyértelműen leszűrhető, az az országunk mentális állapotának egészen tragikus színvonala, és az, hogy szégyenszemre minden jel szerint szép lassan – de következetes kitartással sikerül felépítenünk Európa kellős közepén a „békés egymásellen-élés” hazáját. Nevezhetném menthetetlennek is a helyzetünket, ha nem lennék főállású optimista, ugyanis jómagam tényleg meggyőződéssel vallom, hogy nem létezik olyan mély hasadék, amelyből szellemtörténeti hagyatékunkat eszközként használva ne lehetne kimászni, és ezt az álláspontomat valóban egyfajta hitvallásként élem meg még akkor is, amikor a közélet mérsékelten elegáns képviselői egyetlen alkalmat sem hagyva ki, rutinos hatékonysággal próbálnak visszarugdosni a gödör aljára. Az viszont, hogy milyen szinten gyűlölik egymást emberek, és hogy még csak a megbékélés látszatát is aggályosan kerülve milyen velejéig romlott praktikákkal szítják az ellentéteket gyakran teljesen ártalmatlan helyzetekben és eseményekkel összefüggésben, őszintén szólva elriaszt. Ha az ember csöpp felelősséget is érez az eljövendő nemzedékek és hazája iránt, akkor a legtermészetesebb reakció mégiscsak az, ha összeszedi magát és megpróbál a végére járni annak a kérdésnek, hogy mi is lehet valójában a kiváltó oka annak a szellemi fertőnek és mélységesen visszataszító rombolásnak, amely ilyen drasztikus mértékben képes megosztani egy egész társadalmat.  Nyílván a felszíni okokat is meg lehet kapargatni és a kétszerkettő négy egyszerűségével lehet jót mulatni azon a végletekig komikus helyzeten, amikor dagadó nyaki artériákkal „elmútkétévezik” az „elmútnyócévezők” cinikus ostorozója és „monygyon le” szlogent rikoltozik a lemondást követelők egykori fölényeskedő kritikusa. E rendkívül triviális, ostoba és olcsó adok-kapok lélektanának feltárása azonban oly mértékben csak a felszínt érinti, hogy azzal érdemben tovább foglalkozni komoly hiba volna. A szervesebb összefüggések meglátásához azonban nincs mese, vissza kell utaznunk az időben, s ha ezt megtettük, csakhamar fel fogjuk ismerni a leplezhetetlent: korántsem lokalizált jelenségekről van szó akkor, amikor ellentétszításokról, rombolásról, gyűlöletkeltésről és megosztásról beszélünk, a szálak ugyanis sokkal mélyebbre vezetnek annál, mintsem hogy egyetlen ország határainak keretei közé lehetne szorítani a fent említett romboló erőterek működési hatáskörét.

Az okok megérttetését célzó történet hozzávetőleg kettőezer évvel ezelőtt kezdődött. Volt egy ember, ki Isten egyszülött Fiaként Egyetemes Megváltói minőségben érkezett a földre, és volt egy másik, aki a római birodalom ellen lázadt, és népe függetlenségét szándékozott elérni. Az előzőt Krisztusnak, míg az utóbbit Barabbásnak nevezték. Aztán a politikai és szellemtörténeti események úgy hozták, hogy mindketten vádlottá váltak, és a kor szokásjogának megfelelően mielőtt biztos halál vált volna rájuk egyiküknek a nép közfelkiáltással kegyelmet szavazhatott. A nép Barabbást választotta, Krisztust pedig a keresztre küldte. A hivatalos hittanoktatás álláspontja szerint (és ezt első kézből, kisfiam tíz éves unokatestvérétől tudom), Krisztust a római hatalmi elit „lobbi-tevékenységének” hatására végezték ki, mert a népet a birodalmi berendezkedés ellen hangolta, és ez a hozzáállása alapjában veszélyeztette Róma egyeduralmát a térségben. Az állítás természetesen nem igaz, hiszen maga Krisztus mondja Máté evangéliumának tanúsága szerint: „Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak, és a mi az Istené, az Istennek.” Nos, egy ilyen kijelentéssel összefüggésben aligha lehet a birodalom elleni lázítással vádolni a Megváltót, de egy olyan világban, ahol a tények lassan már csak egyetlen célt szolgálnak, hogy átírják azokat, nem is nagyon lehet meglepődni az oktatás ilyetén irányán, mint ahogyan azon sem, hogy egy másik oldal, vagyis a zsidó hatalmi elit, a farizeus főpapság szerepe és esetleges felelőssége gyakran még csak jelzés értékkel sem vetődik fel az eseményekkel összefüggésben. Mivel azonban jelen írás szándéka nem a hitoktatás kritikája, ezért e rendkívül hangsúlyos (ám a jelenlegi helyzetben mégiscsak epizód értékű) tételt hátrahagyva, tegyük inkább fel a következő – jelenlegi témánkba vágó – megkerülhetetlen kérdést: miért is olyan fontos felvetnünk a kettőezer évvel ezelőtt megtörtént eseményeket? A válasz igencsak beszédes lesz: azért, mert nem csupán két személy, hanem világok között döntött az ember, amikor Pilátus kérdésére a jól ismert válasszal szolgált. Arról döntött ugyanis, hogy milyen pályára szándékozott állítani a világ működésrendjét. Amivel viszont nem biztos, hogy számoltak a kor döntéshozói, az az a tény, hogy ennek a pályára állításnak a következményei ezredévekkel később is igen intenzíven fogják hatásukat kifejteni.

De, hogy a korabeli döntés lényegét és összefüggéseit, valamint napjainkra kivetített hatásait megérthessük, mindenekelőtt a Barabbás név jelentéstartamát kell tisztáznunk. A Barabbás arámi eredetű szóösszetétel (bar abbász), jelentése pedig: az atya fia. Ez elég megdöbbentően hat, különösen abban az esetben, ha tudatosul bennünk az a tény, hogy maga az Egyetemes Megváltó is az Atya fia volt. Amikor tehát Pilátus előtt két személy állt az ítéletre várva, akkor mindkettőt az Atya Fia meghatározással illethettük. Egyik oldalon tehát helyet foglalt a Megváltó, vagyis az Atya Fia, másik oldalon pedig a lázadó – a bizonyos nevezetes rab –, aki szintén az atya Fia volt. De hogy még figyelemreméltóbb és elgondolkodtatóbb legyen a párhuzam, azt is világosan kell látnunk, hogy az első evangélium fordítások (legalább a háromszázas évekig) Barabbást még teljes nevén jelölik, vagyis Jesua bar Abbaszként, ami annyit jelent, hogy Jézus bar Abbász, vagyis Jézus az atya fia. Amikor tehát az imént azt említettük, hogy az ítéletre várva Pilátus oldalán mindkét pozícióban az Atya Fia állt, nem mondtuk el a teljes valóságot. Hiszen a teljes valóság az, hogy a Praetorimban, vagyis az ítélethozatal helyszínén, két pólus helyezkedett el egymással szemben: Jézus az Atya Fia, és Jézus az atya fia. Erről a teóriáról mostanában nem nagyon lehet hallani, s bevallom őszintén jómagam is szkeptikusan álltam a kérdéshez, mikor először olvastam erről az összefüggésről. Mikor azonban a keresztény egyház talán legnagyobb dogmatikusa, a mára már XVI. Benedek pápaként ismertté vált Joseph Ratzinger még bíborosi minőségében beszélt erről a rendkívüli jelentőségű tézisről1997-ben nagyböjt harmadik szerdáján a Lateráni bazilikában (tehát a dokumentáció minden érdeklődő számára hozzáférhető), ráadásul  arra az Órigenészre hivatkozva, ki az első evangéliumfordítások „kortársának” tekinthető, majd e tézist a Szent István társulat által 2007-ben  itthon is kiadott A Názáreti Jézus című két kötetes dolgozatának első részében megerősítette, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy nem súlytalan áltudományos képzelgésről, hanem komoly tényekről kell beszélnünk. A komoly tények pedig azt húzzák alá, hogy még egyszer megismételjük ezen alighanem döbbenetes tényt: a Pilátus oldalán elhelyezkedő nevezetes rab valódi neve, csakúgy, mint az Egyetemes Megváltóé, Jézus az atya fia volt.

Most már csak az a kérdés, hogy mit kezdjünk ezzel a rendkívüli erejű megállapítással. Milyen üzenetet tudunk kiolvasni e szimbolikából? Legalább négy olvasat lehetséges, és mind a négy azonos erővel működhet: az első az írásmód által válik érthetővé. Az egyik esetben ugyanis az atyát kicsi, míg a másikban nagy a betűvel írjuk. Vagyis az első olvasat lényeg abban áll, hogy egy teremtő Atyai minőség fia, és egy földi minőségű atya fia között választott az emberiség. Egy olyan ember között, ki alapvetően a földből eredezteti önmagát, és egy olyan ember között ki égi eredetét hangsúlyozza. Ez tehát a dolgok egyik oldala. A másik, hogy Barabbás tudvalévő, hogy az általános hiedelemmel ellentétben nem egy közönséges bűnöző, tehát rabló, vagy útonálló gyilkos, hanem a római birodalom ellen lázadó zelóta volt, tehát politikai felhangokkal is bírt tevékenysége. Ezzel szemben Krisztus az idézőjelbe vett csatáit spirituális úton vívta meg. A második olvasat érvényességi körén belül, tehát az emberiség szimbolikusan Pilátus előtt egy alapvetően politikai és egy gyökereiben spirituális messianizmus között választott. A harmadik olvasatban ismét az atya értelmezéséhez kell visszatérnünk, itt azonban nem az írásmód alkalmazása fog minket nyomra vezetni, hanem Krisztus János evangéliumában tett kijelentése, ahol a Megváltó a farizeusokkal való konfliktusa kapcsán jelzi, hogy ők bizony az ördög atyától származnak. Krisztus tehát ebben az esetben nem csupán a vele egylényegű Teremtő Atyai minőséget, de az ördögöt is atyának nevezi. Ebben az értelemben világossá válik, hogy az a barabbási embertípus, aki alapvetően evilági módszerek alkalmazásával próbálja meg céljait elérni, az valójában kitörli életéből az égi eredet és erőtér segítségül hívásának misztériumát, így viszont gyakran válik ördögi erők kiszolgálójává. A negyedik olvasat üzenete is egyértelmű, ha szembe állítjuk egymással a barabbási messianizmus (tehát lokalizált érvényű) és a Krisztusi egyetemesség (tehát mindenre és mindenkire kiterjedő) fogalomkörét. Ebben az összefüggésben tehát arról van szó, hogy az ember az Ó és Újszövetség szellemisége, erkölcsi útmutatásai és rendelkezései között is választott akkor, amikor hozzávetőleg kettőezer évvel ezelőtt a Gabbatán kimondta ítéletét.

Összefoglalva tehát megállapítható: Barabbás egy gyökereiben földi származást képviselő, a konfliktushelyzetek megoldását alapvetően politikai eszközökkel megvívó, ördögi erőktől sem visszariadó embertípust, míg Krisztus az égi eredetet hitelesítő, a konfliktusokat spirituális eszközökkel kezelő, Isteni erőket is segítségül hívó embertípust szimbolizálja. A két személy közül tudjuk, kit választott a felheccelt, értelmileg a végletekig lealacsonyodott tömeg. S ezek tükrében az sem lehet vita tárgya, hogy melyik út, melyik szellemi irányzat mellett tört pálcát. A kérdés most már csak az, hogy a továbbiakban is kételkedünk-e bizonyos események szimbolikus erejében, különösen egy olyan világ lakóiként, ahol azért elég világosan érzékelhető, hogy melyik erőtér hat sokkal intenzívebben: a barabbási, vagy a Krisztusi?

No, de hogyan kerül Krisztus és Barabbás ügye napjaink történéseinek fókuszába, valamint a Brüsszeli törvénykezés elé? A válasz alighanem kézenfekvő. Úgy, hogy az evangéliumok kétezer éves eseményének „választási eredményét” ki önszorgalomból, ki a feladatra kijelölve, de konzekvensen képviseli. Akár művészként, akár politikusként, akár magánemberként, akár sajtómunkásként, de sajnálatos módon akár egyházi méltóságként is. Vagyis a döntés „átörökítése” voltaképpen a társadalom összes szektorát mozgósítja.  Mindez azt jelenti, hogy az üdítő kivételek ellenére túlnyomó többségben ma is a Gabbatán történt eredmény fénytörésében alakulnak a politikai, a gazdasági és a kulturális közélet aktuális eseményei. Na de mit is képviselnek egészen pontosan az imént említett erőterek, milyen szellemiséget hordanak pajzson, melynek következtében kialakul az imént már vázolt békés egymásellen-élés korántsem üdvös élettere? Hogy a kérdésre adekvát választ kapjunk, fel kell idéznünk Pál apostol Galátziabeliekhez írt levelének egy részletét. A következőt: „…A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalóak, melyek ezek: (…) tisztátalanság, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag (…) irigységek, gyilkosságok…” Pál apostol a testet abban az összefüggésben, ahogy az idézett szakaszban említi, egyértelműen az ószövetséggel azonosítja, hiszen a test megidézése Hágárral, Sára szolgálójával kapcsolatban következik be: „Mert meg van írva, hogy Ábrahámnak két fia volt; egyik a szolgától, és másik a szabadostól. De a szolgálótól való test szerint született (…) ez (a test szerint szülő) Hágár. Hágár viszont – szintén az idézett szakasz tanúsága szerint (Gal. 4, 24) – a két szövetség közül a Sinai hegyről valót, tehát teljesen egyértelmű utalással az ótestamentumot szimbolizálja. Ennek fényében, most már a test cselekedetei és az ótestamentum „cselekedetei” közé (tisztátalanság, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, irigységek, gyilkosságok) bátran egyenlőség jelet tehetünk. Mit jelent ez? Természetesen semmi mást, mint hogy az ószövetség működésrendjét az esetek döntő többségében a fent idézett rémisztő tettek energiája táplálja. Miért fontos ezt a törvényszerűséget kiemelnünk, és felhívni rá a figyelmet? Milyen megállapítással is kezdtük elmélkedésünket Krisztus és Barabbás történetének összefüggésében? A negyedik olvasat érvényességi körén belül Barabbást az ószövetséggel azonosítottuk, míg az Igazság Napját az Újtestamentummal. Kit is választott a felheccelt tömeg a két minőség közül? Közfelkiáltással Barabbást, tehát az ószövetséget, illetve Pál levelének értelmében az azt működtető negatív energiákat: többek között az ellenségeskedéseket, a haragot, az irigységet, a versengéseket és a gyűlölködéseket. Ha most kicsit is őszintén állunk a kérdéshez, és megpróbálunk elfogulatlanul állást foglalni e rendkívül súlyos konfliktushelyzetben, akkor arra a felvetésre, hogy napjaink történéseinek (legyen az gazdasági, politikai, vagy akár kulturális) melyek a legintenzívebb hajtóerői, aligha adhatunk mást választ, mint hogy a gyűlölködés, az ellenségeskedés, a megosztottság, a versengés, vagy akár az irigység, tehát a barabbási-ószövetségi (Pál fogalomkörében pedig a szolgálói), tehát a hágári erőterek. Ezen erőviszonyok (ó és Újtestamentumi) egymáshoz fűződő viszonya azonban (mint ahogyan azt fent már jeleztük), nem értékelhető sem időben, sem térben lokális jelenségként, hiszen megint csak maga Pál mondja: „De valamint akkor a test szerint született üldözte a Lélek szerint valót, úgy most is.” És a helyzet kétezer év távlatából megítélve (napjainkra vonatkoztatva) sem mutat generális változást. Pál azonban kimondja mindazt, amit ma a „náciügyi-bizottság” „rettegés szakon” diplomázott élharcosai személyiségjogokra, vallásszabadságra, egyenjogúságra és Európára hivatkozva levegőért kapkodva, alélt állapotban azonnal visszautasítanának, miközben az urak szíverősítő konyakért, az ájulás szélén tántorgó úrhölgyek pedig repülősóért kiáltanának a velejéig antidemokratikus „áttitűd” hallatán: „Űzd ki a szolgálót és az ő fiát(…)” – hirdeti meg programját Pál, nem másra, mint az Írásra hivatkozva. És a megoldás, bármennyire is radikálisnak tűnik, alighanem az egyetlen igazán célravezető alternatívának tűnik. De félreértés ne essék. Itt nem személyek, nem emberi életek, hanem programok, eszmék, világnézetek „kiűzéséről” van szó. A saját démonaink kiűzéséről, még akkor is, ha Brüsszel a toleranciára, az egyenjogúságra, illetve a kisebbségi ombudsman rendelkezéseire hivatkozva helyet követel az emberi minőségben a rontó démonok tevékenykedésének is.

Ki kell tehát űzni a „szolgálót”, – vélekedik Szent Pál, ehhez az alapálláshoz képest viszont igencsak tanulságos felidéznünk, hogy valójában milyen hangokkal is szembesülünk mindennapjaink életterében. Lássunk tehát a teljesség igénye nélkül három olyan példát (kettőt a képzőművészet, egyet pedig a tudomány világából), melyek alapján nagy bizonyossággal megválaszolhatjuk a kérdést: vajon munkálkodik-e jelenkorunk idősíkjában a „szolgáló” – a test szerint született, aki üldözi a lélek szerint valót? Ha tehát szeretnénk felhívni a figyelmet a bomlasztó erőterek jelenlétére, akkor olyan reakciókat, megnyilvánulásokat, nyilatkozatokat kell keresnünk (nem lesz nehéz), melyek alapjában véve az ellentéteket szítják, ezáltal gyűlölködést, ellenségeskedést és bizalmatlanságot – vagyis a hágári/ótestamentumi működésrenddel minőség-azonos érzelmeket keltve.

Lássuk hát első példánkat: manapság divattá vált, hogy bizonyos művészek internetes honlapjukon a munkásságukat bemutató oldalakon túl blogot (naplót) is vezetnek, ahol vagy a közéletben, vagy a magánéletükben történt eseményekre reagálnak. Egyesek a hozzászólás lehetőségét is biztosítják, így bárki elmondhatja véleményét a meglátásaikkal kapcsolatban. Történt egyszer, hogy egy vállaltan szociálliberális elkötelezettségű festőművész honlapjára tévedtem, ahol az egyik bejegyzésével kapcsolatban éltem is a felkínált reagálás lehetőségével. Apró pengeváltások után „beszállt” a menetbe a művész egy ismerőse is, aki a következő gondolattal rukkolt elő: „a Kertész Ákosra való kritikai élű hivatkozás semmi egyéb, mint a magyarság rongyos, szaros takarója a holocaust miatt érzett lelkiismeret-furdalásának leplezésére.” Világos, egyenes beszéd, gondoltam magamban, bár erősen logikátlannak és megalapozatlannak éreztem az érvelést, miszerint, ha egy magyar ember sértőnek érzi Kertész Ákos ama kijelentést, hogy a magyar genetikusan alattvaló, akkor szóvá tett nemtetszésének oka kizárólag a saját felelősségének leplezése lehet, amivel takargatni szándékozik szerepét a holocausttal kapcsolatban. Mivel azonban mások véleményével szemben igen toleráns alapállású embernek érzem magam, ezért úgy gondoltam, hogy a jó modor jegyében megadom az esélyét annak, hogy elfogadva és érvényesnek tartva a bejegyzést író hölgy gondolatmenetét (miszerint logikai törvényszerűség, hogy az egyén számára egy esetleges nem tetsző kijelentés, vagy egy esemény szóvá tétele, csakis a lelkiismeret-furdalásból, illetve annak leplezéséből indulhat ki), ezért hát viszont válaszomat már egy az egyben az ő gondolatmenetét átemelve jegyeztem be, amelyben visszakérdezve aziránt érdeklődtem, hogy akkor a holocaustra való hivatkozás sem más-e, mint a zsidó nép rongyos takarója a kánaánita népek nagyipari jellegű brutális lemészárlása miatt érzett lelkiismeret furdalásuk leplezésére? Mert azért ha konzekvensek akarunk maradni a történelmi tényekhez – folytattam soraimat –, akkor nem feledhetjük: csakúgy, mint a szerencsétlenül járt zsidóság egy jelentős része az elfogadhatatlan hitleri rémtettek következtében a megsemmisülés szélére sodródott, ugyanúgy a kánaánita népeknek is a teljes pusztulás rémisztő realitásával kellett szembenézniük a terjeszkedő zsidóság brutális leszámolásainak következtében, mely faji alapon történt kegyetlenségüket tekintve, mindenféle fenntartás nélkül tekinthetőek a holocaust több ezer éves előképének, hiszen emberek, köztük védtelen gyermekek és öregek vasborona általi felfűrészelése és válogatás nélküli mészkemencébe vetése semmivel sem elfogadhatóbb, mint a náci haláltáborok gázkamráinak és krematóriumainak aljas beüzemelése.

De hagy figyelmeztessek: ha most valaki a válaszommal kapcsolatban a hitleri holocaust és az ószövetségi héber terjeszkedés működési szisztémájának összeolvasása tükrében fölényes elégtételt érez a zsidósággal szemben, ki kell ábrándítsam. Nem elégtétel végett fogalmaztam meg kritikámat, hanem vallom, hogy amennyiben egy konfliktust civilizált eszközökkel szándékozunk kezelni, akkor szigorú, elfogulatlan tényekkel felvértezve kell érvelnünk, melyek alapja soha sem lehet indulat, vagy fékezhetetlen ellenszenv. Amit válaszomban írtam tényekre alapuló cáfolhatatlan megállapítások voltak, melyek forrása a zsidóság által kanonizált héber eredetmítosz – a Tóra volt, miközben aggályosan kerültem a múltbéli eseményekkel összefüggésben a jelenkor zsidóságának bármilyen rendű, vagy rangú felelősségét felvetni, ellentétben a bejegyzést író hölggyel, aki felelősség tekintetében meg sem próbált szelektálni, hanem a jelenkor magyarságát és a negyvenes évek esetleges felelőseit teljesen azonos minőségű mentális-erkölcsi „platformon” kezelte, ezáltal állítva fel egy ugyanolyan szerkezetrajzú kollektív felelősség-képet, mint amilyet egyébként a Benes-dektrétum is mind a mai napig hisztérikus öntudatlansággal megrajzol. A liberális hozzászóló szellemi alapállása tehát semmiben sem különbözött a velejéig antidemokratikus hivatalos szlovák állásponttól, ezáltal csúszva le a szlovák törvénykezés balkáni mélységeibe, ami mindenekelőtt azért tragikus, mert az önmagukat haladó szellemiségű intellektusként meghatározó embertársaink, a kultúra és a polgárság mérsékelt, irányt szabó képviselőinek tartják magukat. S miért tértünk ki ilyen részletesen a bejegyzést író hölgy gondolkodásmódjának bemutatására? A válasz világos: mert a felelősséget összemosó állásponttal tulajdonképpen teret enged egy egész nemzet megbélyegzésének, azt pedig úgy vélem nem nagyon kell senkinek sem elmagyarázni, hogy a megbélyegzés által milyen hatékonysággal van elültetve a gyűlöletkeltés minden talajban játszi könnyedséggel megfoganó magva. Ha pedig a legtisztább logikai törvényszerűség alapján eljutottunk a hozzászólással kapcsolatban a gyűlöletkeltésig, már semmi mást nem kell felidéznünk, mint Pál apostolnak a hágári (tehát ószövetségi) működésrendet beazonosító tételét, melynek egyik sarkalatos fenntartó ereje, pontosan a gyűlöletkeltés volt. Ebben az esetben máris sikerrel azonosítottuk be napjaink idősíkjában azt az egyik domináns hajtóerőt, melynek aktivizálása hozzávetőleg kettőezer évvel ezelőtt következett be az Antonius-erőd udvarán történt döntés értelmében, Pilátus előtt.

No, igen ám – szólhat a nagyon helyesen tárgyilagosságot és mértéktartást követelő olvasó – de ez egy magánember véleménye volt, nem pedig kollektív állásfoglalás. Lehet. De mindez egyáltalán nem menti a helyzetet, sőt bizonyos szinten annál tragikusabb a szituáció, hiszen mindez azt jelenti, hogy a politika, tehát a közösségi szinteken működő agresszív ellenségkép-felállítás logikája a magánszférába is átszűrődött és ott is kifejti romboló hatását. A történet felidézése azonban egy másik szempontból is igen tanulságos. A magánszemélynek már nem feltétlen nevezhető internetes weblap tulajdonosa, ugyanis növelve a helyzet abszurditását kitörölte a hozzászólásomat, nyilván számára annak elfogadhatatlan üzenete miatt. De miért pikáns ez a helyzet, amikor egy válasz elől menekülő ember, bár gyengeségre utaló, de valahol mégiscsak teljesen érthető reakciójáról beszélünk? Nos azért, mert emberünk nem csupán festőművész, hanem közszereplői státuszban is jelen van a magyar közéletben, és innentől kezdve fog a történet egyre izgalmasabb fordulatokat venni. Nevezett festőművész volt ugyanis egy szociálliberális oldal által szervezett, többek között a szólásszabadság mellett is demonstráló tüntetés vezérszónoka, ahol meggyőző hévvel ostorozta azokat a riasztó, antidemokratikus intézkedéseket, melyek véleménye szerint elfogadhatatlan módon korlátozták a véleménynyilvánítás szabadságát. Ahogy mondta: az ugyanis semmilyen szinten és semmilyen indokra hivatkozva nem tolerálható. Úgy látszik a pódiumon még működő nagyon is dicséretes demokratikus érzéke a nyilvános területeket hátrahagyva cserben hagyta, és a szónoki minőségben még demokrataként tündöklő közszereplő, eggyel hátrébb lépve már cenzori képességeit csillogtatta. Ellentmondásos viselkedése ugyanakkor más esetben is megnyilvánult, semmiféle fenntartását nem fejezte ugyanis ki a nyilvánosság előtt akkor, amikor a „kis magyar abszurd” részeként a Népszabadság hazugságon kapott főszerkesztőjét miután eltávolították lapjától néhány napon belül a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnökévé nevezték ki.

Hozzászólásommal kapcsolatos cenzori lépése tehát minimális mértékben akár meglepő is lehetett, az azonban már nem, hogy kormányellenes szerepvállalása után a baloldali média pajzsra emelte és azonnal interjúkat kért tőle.

Mint ahogyan azt írásom elején jeleztem, gyakran választom az önsanyargatásnak ama végletekig brutális formáját, hogy televíziót nézek. Egy ilyen alkalommal lettem figyelmes arra a riportra, amelyben már a politikai díszletek megváltozása előtti történelmi ciklusban is megbízható káderként nyilvántartott riporter faggatta festőművész barátunkat az élet nagy kérdéseiről, mígnem hozzávetőleg a diskurzus félidejében Melocco Miklós „Isten áldd meg a magyart” című kompozíciójára terelődött a szó. A párbeszéd eme szakaszának témájául szolgáló fehér márványból készült szobor a Teremtő Istent ábrázolja, amint két kezét az előttük térdeplő, magyar népviseletbe öltözött pár feje felé terjeszti ki, áldásosztást sugallva. Liberális festőművész barátunknak az ominózus interjúban e szoborra vonatkozóan egy tréfásnak szánt, epés megjegyzés hagyta el a száját, mely tulajdonképpen nem saját gondolata volt, ám ennek ellenére fontosnak tartotta a „gondolatot” feleleveníteni. (Szó szerinti idézet következik, amiért elnézést kell kérnem, de az érthetőség kedvéért muszáj idecitálni.) „E szoborról nekem egy internetes „komment” jutott eszembe – szólt a festőművész – tételesen az, hogy itt ma este valaki szopni fog.” Mindez elhangzott egy országos tévécsatorna esti főműsoridejében… E mélyen szakmai reflexiót követően infantilizmussal ötvözött kéjes mosoly ült ki arcára, majd diszkrét derű kíséretében a riporter egy következő téma irányába terelte a diskurzus menetét.

Na, most a helyzet a következő: értem én, hogy nem mindenkinek sikerült egyforma képességekkel és erkölcsi ítélőképességgel lemásznia a fáról, és azt is megértem, hogy egyeseknek pedig bizsergető nosztalgiával vegyített komoly honvágyuk van egykor uralt territóriumukkal kapcsolatban, ezért olyan szinten kommunikálnak, ahogyan azt a fa tetején tették az egyedfejlődés egy korai szakaszában. Ezért Isten látja a lelkem, nem kárhoztatom ezt az embert az önmagát minősítő megjegyzéséért, és a riportert sem ez elhatárolódás hiányáért, hiszen maximálisan megértem, hogy ha a média alkalmazottjaként valakinek egy egész életet hivatásszerűen kell végig hazudni, rezzenéstelen arccal kell tudni uszítania, árkokat ásnia és a közvéleményt alattomosan hangolnia, akkor mindezen feladatkör szolgai művelése idővel valóban olyan drasztikus személyiségtorzulást eredményezhet, melynek következtében az adott illető minden szempontból elveszíti a kontrollt a normalitás felett, és egész egyszerűen nem érzékeli, hogy hol az a pont, melyen túllépve már menthetetlenül belefullad a saját piszkába.

Ami viszont mégiscsak elgondolkodtató, hogy ez a papíron „vezető értelmiséginek” számító közszereplő, ilyen erkölcsi és szellemi kondícióval éveken keresztül gimnáziumi tanárként tevékenykedhetett. Hogy milyen formában, és milyen felkészültséggel, annak megítélésére ismét szó szerint idézem az interjú vonatkozó szakaszát:

Riporter: Te is tanítottál?

Művész: Pár évet a József Attilában.

Riporter: És a Te diákjaid ezt, hogy fogadták?

Művész: Ööö, hát annyira műveletlen voltam művészettörténetből, ugye én nem, nem a kisképzőbe jártam, tehát én nagyon későn értem, mint képzőművész, és ebben ööö, nagyon komoly hiátusaim voltak a műveltségemben, és ööö ezt nem is sikerült részben bepótolni, ebből ööö következik, hogy én tételes művészettörténetet eszembe nem jutott tanítani, hiszen nem tudtam.

Riporter: (…) Szóval onnan indultunk, hogy a Te diákjaid ezt, hogy tolerálták, hogy fogadták?

Művész: Én ilyen világnézeti kurzusokat tartottam.

Nem tudom érthető-e? Adva van tehát egy közéleti szerepet vállaló elkötelezett demokrata festőművész, aki a szólásszabadság emblematikus figurájaként cenzorként is működik, kinek az áldást osztó Teremtővel kapcsolatban a végletekig aberrált logika alapján orális aktus jut eszébe, miközben az önmaga által biztosított nyilvános fórumokon teret ad a magyarság holocausttal kapcsolatos kollektív felelősségét tényként kezelő hangoknak és úgy tanít művészettörténetet, hogy saját bevallása szerint műveletlenségéből kifolyólag semmit nem tud a művészet történetéből, ezért aztán inkább „ilyen világnézeti kurzusokat” tart. Gondolom nem okoz különösebb nehézséget egyetlen ember számára sem elképzelni, hogy vajon milyen ideológiával vegyített világnézeti kurzusok lehettek ezek az ominózus „szimpóziumok”, mint ahogyan annak a helyzetnek az abszurditása sem kíván magyarázatot, hogy egy ilyen felkészültséget és szellemiséget képviselő ember kezébe volt letéve a felnövekvő generáció egy részének intellektuális képzése.

A kérdés persze ismét indokoltan adódhat: mi dolgunk nekünk egy olyan sokak számára nevesincs festőművésszel, aki módszeres következetességgel piszkítgatja ugyan környezetét, de végső soron szellemiségének túl nagy hatása a társadalom egészére azért még sincs. Nos, a helyzet ennyire nem egyszerű. E gondolkodásmód képviselete ugyanis túlmutat az ő személyén, amivel természetesen nem azt akarom állítani, hogy kizárólag komoly mentális és pszichés defektusokkal átszőtt hangok léteznek a művészeti közéletben, de hogy a kanonizált alkotók döntő többsége ezt a „vonalat” képviseli, nos az bizony tényként kezelendő. Ez azonban két okból is veszélyes: egyrészt azért, mert az a társadalom, amelynek tendenciózusan az ilyen tónusú hangokat adagolják, az értelem szavában előbb-utóbb meg fog rendülni, ezért az igaz és tiszta szó hiányának következtében reakcióit tekintve automatikusan fog áttolódni az értelemmel ellentétes pólus, vagyis az ösztönelvű konfliktus-megoldások irányába, másrészt azok a tudatosan provokatív hangok, melyek a befogadó közeg ingerküszöbének határait megállás nélkül feszegetik, megint csak konfliktusokat és ellentéteket gerjesztenek, ezáltal ébresztve fel a gyűlölet erejét. Ha pedig e felébresztés bekövetkezik, a világra ismét rászabadul a hágári-ószövetségi működésrendet tápláló negatív energiák halmaza.

Mindezek tükrében azt kellene már végre felismernie a lehetőségekhez mérten minél több embernek, hogy az ordasnak vélt ún. vállalhatatlan hangok felerősödéséhez nem ritkán pontosan azon személyek megnyilatkozásai járulnak hozzá tevőlegesen, akik bár „papíron”  és hitvallásként megfogalmazva élen járnak ugyan a demokratikus alapjogok védelmében, mégis ahelyett hogy rendelt tevékenységi körükön belül valóban a kölcsönös tisztelet ethoszát szem előtt tartva nyilvánulnának meg, gyakran inkább a provokáció beteg eszközeihez nyúlva öntenek újra és újra olajat a tűzre, ezáltal még csak véletlenül sem temetve, hanem sokkal inkább felszínre emelve azokat a kétségkívül torz erőtereket, melyek jelenléte ellen a felszínen folyamatosan propagálják héroszi küzdelmüket. Itt tehát egészen pontosan arról van szó, hogy azon erők elszabadulásának okai, amelyek ellen rendszeresen tiltakoznak, nem ritkán Ők maguk. Ha ugyanis egy demokráciáért és alapvető emberi értékekért kiálló Nemzeti Színház igazgató nem rendezne olyan darabot, amelyben magyar katonák maszturbálnak a történelmi Magyarország térképére, ha européer illetékesek nem adnának teret államilag dotált kiállítóhelyeken olyan tárlatnak (és itt térnék rá a beígért második képzőművészeti példára), ahol Advent időpontjára időzítve az Utolsó Vacsora tányérjaiba egy levágott felső végtag társaságában emberi ürüléket helyeznek, ha a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkersztjével kitüntetett, nemzetközileg is elismert írónk nem értekezne a kan és szukamagyar-tartás fortélyairól, ha Nobel-díjas művészünk nem nyilatkozna úgy, hogy alapvető hibának tartja, hogy nem egy nagy európai kultúra nyelvét használja, hanem annak a népnek a nyelvét, amelyhez sem szolidaritás, sem szeretet nem köti, s ha nem selejtes bohózatként állítanák be a magyarságot egy szintén állami finanszírozású kulturális közintézményben, nos akkor még az is elképzelhető, hogy nem is nagyon lenne mi ellen tiltakozni a szociálliberális értelmiség színe-javának, hisz okafogyottá válna a radikálisnak esetleg szélsőségesnek ítélt hangok felerősödése.

Addig azonban, míg a tendenciózus provokáció és kettősbeszéd uralja a közéletet, megoldás és feloldozás aligha várható. Ha pedig egész nemzetek vélt intellektuális képességének rangsorolása válik jellegadó mércévé, akkor mindenféle túlzás nélkül kijelenthetjük: már nem a szakadék szélén tántorog a világ, hanem szabadesésben zuhan a feneketlen mélységbe. Mert a rangsorba állítás győzteseket és veszteseket hirdet, így törvényszerűen hívja életre csakúgy a kisebbségi komplexust, mint ahogyan a magasabb rendű tudatot, melyek egyike sem embert formáló, hanem sokkal inkább démonokat életre hívó „fekete energia”, vagyis olyan gyilkos vírus, mely ellen a gyógyító szérumot sokkal nehezebb előállítani, mint bármely más konfliktushelyzetben a történelem folyamán. Ezért is halottam megdöbbenéssel Czeizel Endre azon kijelentését szintén egy országos lefedettségű televízió csatornának adott interjújában,  (és akkor követezzék a tudományból vett példa), ahol ha áttételesen is, de mégiscsak faji szempontok szerint tett különbséget emberek és emberek, valamint nemzetek és nemzetek között, és mindezt tetézve pontosan az imént említett intellektuális képességek alapján is szelektált. De mielőtt rátérnénk az inkriminált kijelentésre, lássuk az előzményeket: Jeszenszky Géza egykori külügyminiszter a cigányság szellemi állapotának okait vizsgáló tanulmányával kapcsolatban hívták meg a stúdióba a genetikus professzort, aki annak ellenére, hogy felháborítónak tartotta a volt külügyminiszter témafelvetését nem cáfolta, sőt alátámasztotta Jeszenszky azon állítását, miszerint a cigányság körében azért nagyobb az értelmileg visszamaradott emberek száma, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek, illetve unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül éljenek szexuális életet egymással. Czeizel tehát genetikai vizsgálatokon alapuló statisztikai adatokkal támasztotta alá az egykori külügyminiszter tanulmányának bizonyos körökben komoly felzúdulást keltő szavait, sőt azt is hozzáfűzte, hogy a zsidóság körében még nagyobb a rokonházasságok aránya, amit (figyelem, nem tévedés) elsősorban I. Szent László 1092-ben a szabolcsi zsinaton hozott rendeletével magyarázott, amely megtiltotta a zsidók és magyarok között esetlegesen létesülő házasságot. A hallgatóság tehát arról mindenképpen értesülhetett, hogy a zsidók egymás közötti házasságáért (és az ebből esetlegesen adódó szellemi fogyatékosságaiért) leginkább a magyarság, pontosabban egy Szent Magyar Király tehető felelőssé, miközben a genetikus professzor nagyvonalúan megfeledkezett arról a talán nem elhanyagolható tényről, hogy 1092, és a zsidóság házassági szokásait elemző felmérésük elkészítése között hozzávetőleg szűk ezredév azért mégiscsak eltelt, mely szűk ezredév folyamán a szabolcsi zsinat tiltó rendelete réges-régen hatályát vesztette, miközben a zsidók saját törvénykezésük által megszabott egymás közötti házasságkötésük tradíciója mind a mai napig elevenen továbbél. Az egészen döbbenetes érvelést azonban egy újabb követte, és igazság szerint ez minősült a veszélyesebbnek. „Nem tudom illik-e ilyet kimondani – folytatta a Czeizel – de a zsidók azért okosabbak. A kérdés tehát ez volt: illik-e ilyet kimondani? A válaszom: nem, nem illik ilyet kimondani! És miért nem? Két okból sem. Egyrészt azért nem, mert azzal, ha valakiről azt állítom, hogy okosabb, mint a másik, automatikusan az ún. okosabbal szemben elhelyezkedő felet is minősítem. Ebben az értelemben lefokozom, hiszen akkor a másik fél nyilvánvalóan kevésbé okos, tehát értelemszerűen gyengébb képességű. Ha tehát annak a meggyőződésemnek adok hangot, hogy zsidók okosabbak, mint mások, voltaképpen azt is deklarálom, hogy minden a zsidóságon kívül létező emberi faj gyengébb képességű, amiből logikusan az is következik, hogy az élet által támasztott kihívások kezelésére pedig kevésbé alkalmas.  Egy ilyen rendkívül súlyosan általánosító hipotézis azonban tudományos módszerekkel egész egyszerűen nem bizonyítható, arról pedig nem is beszélve, hogy fordított esetben (a zsidóság más népekkel szembeni gyengébb képességeit hangsúlyozva), a kritikus hangnak nyilvánvalóan a nácizmus eszméit propagáló vádakat kellene elviselnie. Annak a célnak viszont maximálisan megfelel a czeizeli különbségtevés, hogy alá és fölérendeltségi viszonyt állítson fel emberek és népcsoportok között, vagyis ezáltal konfliktusokat gerjesszen és ellentéteket szítson, így nyitva utat, az előzőekben már oly sokszor említett hágári-ószövetségi működésrendet tápláló energiáknak. Ugyanakkor Czeizel, a fenti kijelentésének igazolására előcitált hivatkozási alapja is rendkívül labilis, tehát aggályos. „…Nézzük, csak meg – érvelt a genetikus professzor – tizenhat magyar Nobel-díjasból, tizenegy zsidó származású…” Nos, a helyzet a következő:

Először is: ezen érvrendszerrel apelláló hangok azért laza eleganciával tendenciózusan megfeledkeznek arról az el nem vitatható tényről, hogy a hivatkozási alapul idézett zsidó Nobel-díjasok ereiben (ha eltérő mértékben is) de azért mégiscsak csörgedezett magyar vér. Ezek tükrében, ha én felteszem azt a logikai érvelés keretén belül aligha támadható kérdést, hogy akkor most a zsidó, vagy éppenséggel a magyar gén a „felelős-e” inkább azon képességek kialakulásáért, mely az adott személyeket a Nobel-díjig vezette, akkor ugyan melyik genetikus, vagy kutató szakember fog nekem hitelt érdemlő, cáfolhatatlan bizonyítékkal előrukkolni a kérdést eldöntendő? Mindenesetre, ha a czeizeli kijelentés hatására bárkiben is a szkepszis érzése villant volna fel a magyar talentummal összefüggésben, azok számára tanulságos lehet annak a szemléltető ábrának az analizálása, mely a Nobel-díjasok számarányát mutatja a Föld összes országát megjelenítő térképen. A vizuális hatás ugyanis igencsak beszédes: Magyarország egy olyan színskálába került, amelynél csak az Egyesült Államok, Franciaország, Svájc, Németország, és az Egyesült-királyság büszkélkedhet mélyebb árnyalattal (azaz több Nobel-díjassal), Izrael viszont jóformán észre sem vehető a térképen.

Másodszor pedig: a lehető legnagyobb tisztelet mellett, nem lebecsülve a Nobel-díj értékét és súlyát, de a tárgyilagosság kedvéért mégiscsak kötelességünk megjegyezni, hogy addig, amíg a Svéd királyi akadémia elismerését olyan kolosszális zsenik, mint József Atilla, Ady Endre, Rilke, vagy Tolsztoj nem kaphatták meg, addig velük szemben Kertész Imre mégiscsak részesülhetett a világ hivatalosan talán legrangosabb kitüntetésében. És itt most természetesen nem az Akadémiát és nem is Kertész képességeit szeretném minősíteni, hisz főműve kétségtelenül tanulságosabb, mint egy telefonkönyv, mindössze egy sajátos paradoxonra szándékoztam felhívni a figyelmet, a konzekvenciák leszűrése azonban legyen mindenki számára önálló feladat. (Segédanyagként ajánlott a szintén Nobel-díjas Hermann Hesse bármelyik, és Kertész „Sorstalanság” című kötetének összevetése.) S, hogy a Nobel-díjak odaítélésének szempontjai között szerepel-e a jelöltek esetleges zsidó identitása azt nem lehet tudni, de az alapító Alfred Bernhard Nobel zsidó származása megint csak nem vita, hanem tény kérdése, még akkor is, ha ezen gondolattal kapcsolatban egyesek a felvetés diszkriminatív és elfogadhatatlan jellegére utalnak számonkérő hangsúllyal, mondván: mélységesen antidemokratikus bármely embertársunkkal kapcsolatban származására vonatkozólag utalásokat tenni. Nos, az efféle kritikai megnyilvánulások tükrében azért lehetőségeinkhez mérten ne feledjük el visszaidézni azt a tényt, hogy valamilyen úton-módon még maga Czeizel professzor is tisztában volt a díjazottak zsidó származásával, és valamiért Ő is fontosnak tartotta megemlíteni a vérségi kötelék minőségét. Azt pedig már tényleg csak egy utolsó utáni adalékként rögzítem, hogy a szintén zsidó származású amerikai filmszínész, Woody Allen – igaz, hogy nem a Nobel, hanem az Oscar díjjal kapcsolatban (bár az Oscart fenntartás nélkül nevezhetjük a filmipar Nobel-díjának) a következő kijelentést tette: „ A hanuka után az Oscar-díj átadás a második legnagyobb zsidó ünnep.”

E sokat sejttető, és aligha félreérthető utalásokat követően, visszatérve eredeti témánkhoz el kell ismernünk: Czeizel professzornak a fent idézett ellentmondásos érvelésein túl, mégiscsak voltak respektálható megnyilatkozásai is. Fontosnak tartotta ugyanis megjegyezni (és azt hiszem e kijelentésével maradéktalanul egyet is érthetünk), hogy kinek-kinek nemzeti hovatartozása nem feltétlen genetika, hanem (Illyés Gyulára hivatkozva) sokkal inkább vállalás kérdése. S, mint ahogyan leszögezte: szeretné, ha ezt mindenki megértené. Szép, tiszta gondolat, azzal az apró szépséghibával, hogy mindjárt a következő levegővétel után közölte, hogy Petőfi szlovák, Mátyás román, és az általa legnagyobbnak tartott magyar zeneszerző – Liszt pedig „nagyon” német volt. E kijelentés tükrében tehát a legjobb szándékkal sem lehet másképp fogalmazni, mint hogy egy olyan sajátosan paranoid helyzet állt elő, melynek következtében Czeizel professzor pontosan azt nem értette meg, amit Czeizel professzor néhány másodperccel a románozó, szlovákozó, németező kijelentése előtt szeretett volna mindenkivel megérttetni, tételesen azt, hogy végső soron egy nemzeti hovatartozás megállapításánál elsősorban mégiscsak az számít a legdöntőbb szempontnak, hogy ki milyen nemzetiségűnek vallja magát. Nos, Petőfi, Mátyás és Liszt esetében a magyarság vállalásának kérdése aligha lehet vita tárgya, aminek tükrében románságukra, szlávságukra, adott esetben pedig németségükre hivatkozni vagy súlyos tévedés, vagy rosszindulatú lejáratás. De, hogy milyen szinten és mértékben indokolatlan, valamint megalapozatlan a genetikus professzor nemzetiséget meghatározó álláspontja, azt a helyzet plasztikus érzékeltetése céljából egy Liszt idézettel fogjuk alátámasztani. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk ugyanis, hogy Czeizel Liszt németségére vonatkozó „tételével” szemben rendelkezésünkre áll, magának a zeneszerző-óriásnak e kérdéskörbe illeszthető önvallomása, vagyis évszázadok távlatából Ő maga fog reagálni a professzor német identitását firtató felvetésére, egészen pontosan Lamennais abbénak írt levele által. Hallgassuk hát a „német” muzsikust: „…Mivel az én gyermekeim apjuk állampolgárságát követik, tehát akár akarják, akár nem, magyarok.”

Ezzel a „nagyon német” ember rövid, de csattanós válaszával be is rekesztjük a Czeizel-kérdést taglaló gondolatmenetünk tovább bontását, azzal a tanulsággal, hogy bizony a tudomány képviselete részéről is határozott nyíltsággal jelennek meg azok a hangok, amelyek sokkal inkább aláássák, mintsem megemelnék az emberi kapcsolatrendszerek minőségét.

Visszatekintve pedig az eddig felvázolt eseményeket és jelenségeket alakító szereplőkre, vagyis elnézve ezt a hatalmas kavalkádot, ezt az ezer színben vibráló cirkuszt (Czeizelestől és közszereplő művészestől, Imre Kertészestől és Nemzeti igazgatóstól) olyan érzése támad az embernek, mintha csak egy homályos és abszurd illúzióvilág nézőtéren ülne, ahol egy cinikus, ám láthatatlan idomár a színes állatseregletté varázsolt kellemetlenkedő jószágok mutatványaival próbálná „elkápráztatni” őt. Csakhogy ez az „elkápráztatás” (ami voltaképpen figyelemelterelés) fölöttébb veszélyes játék, hiszen az gyakran fajul hipnotizálássá, melynek elsődleges célja azért az esetek döntő hányadában mégiscsak az, hogy a nézőtér publikumát a porond díszes jószágainak seregletével hozzák közös nevezőre. S, ha ez megtörténik, akkor egyszer csak bekövetkezik a  démoni varázslat is: a cirkusz túlnövi önmaga kereteit és rátelepszik a világra, így alakítván előbb csak a nézőteret, majd az egész emberi életteret is poronddá, egy olyan ócska színpaddá, ahol az emberi minőség harsány papagájokká, köpdöső tevékké, nemtörődöm lajhárokká, önző varacskos-disznókká, perlekedő baromfiudvarrá, felfuvalkodott pávákká, igavonó szamarakká, vagy éppen röhejes majmokká hanyatlik, olyan öntudatlan élőlényekké, akik néhány kiló banánért, vagy ugyanennyi vödör moslékért mindenre képesek, csak eredetük, múltjuk és küldetésük megértésére, vagyis a gondolkodásra nem. Ebben a leszedált állapotban pedig nyilvánvalóan azt sem veszik már észre, hogy a szerepek felcserélődtek, mely felcserélődésnek következtében a porond egykori lakói váltak nézőkké, olyan szemlélőkké, akik felülve a kényelmes padsorokba jót mulatnak a nézőkből mutatvánnyá hanyatlott emberi kellékeken, akik ilyen minőségükben azt sem értik már meg, hogy voltaképpen mégiscsak emberségüket lopta meg az az ördöggel szövetkező, titokzatosan vonzó fekete cilinderes varázsló, aki a cirkusz bejáratánál trombitaszó mellet lufikat és vattacukrokat osztogatva csalogatta be a csillogó tekintettel érkező nagyérdeműt a színes „álmok” tündöklő világába.

E felismerni és mérlegelni képtelen alapállás térnyerése azonban teljesen világos, hogy az egymás elleni hangolás, uszítás és ellenségképzés, tehát a lelkiség kiiktatásának az eredménye, hisz a túlmaterializálás meglopja, vagyis eredetmítoszától fosztja meg az embert, amitől aztán egy idő után pokolian rosszul kezdi magát érezni, mert hiszen reménytelenül magányossá válik. Feszült lesz és ingerült, a felelősséget folyamatosan csak hárítani képes, ahelyett, hogy venné a fáradságot és felismerné, hogy az igazán veszélyes tolvaj nem aranyat és gyémánt nyakéket, hanem eszmét lop, majd az eszmét programmá alakítva receptként felkínálja, amivel pedig felépíti a „sikeres”, de alapvetően boldogtalan emberek retardált társadalmát, mely életprogramként folyamatosan csak az egyről a kettőre jutás hazug tanítását képes sugallni, így kezdve meg az eltávolodás oktatását az Egységtől, vagyis a leszakadást Istenről. Az ördögi alkímia neve: „versenyszellem”. Egy versenyszellemre épülő, de folyamatos nyomás alatt tartott „meglopott” társadalom pedig nem ismerve fel, hogy néha bizony a kettőről az egyre jutás – vagyis az Egységhez, az Istenhez közelítő alapállás lenne az üdvözítő megoldás, oldandó szűnni nem akaró stressz-érzetét, ahelyett, hogy fülön csípné a tolvajt, a relatív örömök világában keres nyomorúságos menedéket, ahol aztán az egyszerűbb utat választva, nagyon könnyen eljut Isten felelősségre vonásáig is. Ekkor pedig gondolkodás nélkül, számonkérően förmed Teremtőjére, mondván: „míg szép, sima volt a tengerpart fövenye, Te és én két pár lábnyomot hagytunk magunk mögött, de mikor akadályok jöttek, már csak egyet. Miért hagytál hát magamra a nehézségek útján?” De Isten, mint mindig, ebben az esetben is válaszol: „persze, hogy csupán egyetlen pár lábnyomot láttál magad mögött a nehézségek útján, hiszen a vállamon hordoztalak.”

A fent idézett jól ismert történettel egyenértékű annak az építésznek a kesergése is, aki azért panaszkodott folyamatosan, mert kizárólag épületeket volt képes megformálni, de embert – annak ellenére hogy nagy vágya lett volna – sohasem. Mint ahogyan a tengerparton sétáló szereplőnk sem ismerte fel Istent a konfliktusokkal teli élethelyzetekben, ugyanúgy építészünk sem értette meg, hogy aki egy jó épületet megtervez, az valójában már embert is képes megformálni, hisz minden ember épület – egy szakrális szentély – vagyis Isten temploma, ilyen értelemben pedig az összes épületével mégiscsak Isten templomát, tehát az embert teremtette újjá, még ha azt nem is volt képes megérteni. Ezzel a felismerni képtelen alapállással azonban nagyon úgy néz ki a helyzet, hogy számtalan gondunk fog még adódni az életben. Teljességgel esélytelen ugyanis, hogy sokan, talán túlságosan sokan is megértsék a lényeget: azt, hogy amikor világnézeti kurzusokat tart egy sajtószabadságért harcoló cenzor, amikor értékről és toleranciáról beszél a média nyilvánossága előtt Isten orális aktusáról fantáziáló „demokrata”, amikor egy hazugságon kapott főszerkesztőt az Újságíró Szövetség elnökévé neveznek ki, amikor ordibálva kérdőjelezzük meg a néhány százezres, vagy adott esetben milliós képviselői fizetések jogosságát, nem véve észre, hogy a nagy hangzavar leplező fedezékében viszont jóformán a teljes nemzeti vagyon több tízezermilliárdos nagyságrendben magánkézbe vándorolva szőrén-szálán eltűnik, amikor a berlini iskolákban betiltják az ingyenes bibliaosztást, amikor a brüsszeli városháza úgy dönt, hogy a főtéren „elektronikus télfát” állítanak a karácsonyfa helyére, vagy amikor a katolikus egyház II. vatikáni zsinatának dogmatikus konstitúciója rögzít a”tényt”, hogy az ószövetségben rejlik üdvösségünk misztériuma, – ha tehát mindezen torz megnyilvánulások felett szemet hunyunk, azoknak hitelt adunk, vagy követendő példaként állítjuk az utókor elé, nos akkor jó lesz ha tudjuk: nem csak a jeruzsálemi, de a brüsszeli praetoriumban is ismét Barabbást választotta az ember. Ez utóbbi választásért azonban a kettőezer évvel ezelőttitől eltérően, már kizárólag csak minket fog terhelni a felelősség.

Mi tehát a teendő? El kell odáig jutnunk, hogy megértsük: a választási helyzet ma is fennáll, ma is döntenünk kell Krisztus és Barabbás ügyében, de úgy érzem, kétezer év óta bizonyosan tévúton jár az ember e megkerülhetetlen kérdés tekintetében. Tévúton jár, hisz vannak akik Barabbást és vélhetőleg olyanok is vannak, akik Jézust választanák. A helyzet azonban napjainkban már nem ennyire egyszerű, mert a konfliktust nem lehet „vagy-vagy” alapon eldönteni, hiszen látnunk kell: amennyiben Krisztussal szemben Barabbást küldjük a keresztre, máris elbuktunk, és zsákutcába jutottunk. Mert bár nem is lehet kérdés az Egyetemes Megváltó „megmentésének” irányába tett lépésünk szükségszerűsége, de meg kell értenünk – és talán ezért az egyetlen mondatért jegyeztem le több oldalas írásomat – jelenkorunk világában, az ítélet XXI. századi Gabbatáján, nevezzük azt Brüsszelnek, New Yorknak, vagy saját mérgezett lelkünknek, Krisztust választani csak úgy lehet, ha közben Barabbást is megmentjük. (Figyelem, nem felmentjük, hanem megmentjük!) Nincs más lehetőség, nincs más megoldás és nincs kompromisszum sem. Amennyiben ezt nem vagyunk hajlandóak elfogadni, vagy elmulasztjuk e lépést megtenni, akkor jó, ha tudjuk: legyen bár szándékunk bármennyire is tiszta, Krisztust sem tudjuk megmenteni az újbóli kereszthaláltól, mert nem fogadtuk be az Egyetemes Megváltó mindenki megmentésének szándékára kiterjedő tanítását. Ha pedig az ember nem fogadja be Krisztust, akkor elvész az az élettér, ahol újjászülethetne az Ember Fia, mert ahogyan a krisztusi szeretet az ember oltalmat adó temploma, ugyanúgy az emberi szeretet Krisztus mindenkori hajléka. De ha a kapukat bezárjuk, a Názáretit ugyanúgy kereszthalálra ítéljük most, mint kétezer évvel ezelőtt, vagy szélsőségesen szerencsétlen esetben kétezer év múlva. Hogy ez ne így legyen, jegyezzük hát meg jól: Krisztust választani csak úgy lehet, ha közben Barabbást is megmentjük.

 

Minden más csak ezután következhet.

Hozzászólás