logo
MUNKÁSSÁG

Keresztény, vagy kereszt(rejtv)ény műveltség?

péntek, október 18, 2013 Írások 0

 

 

László András tanítványa Dr. Horváth Róbert vallásfilozófus, a tradicionális iskola egyik legismertebb hazai képviselője Verőcén, 2011 augusztus másodikán „Hamvas Béla és a magyarság” című előadásán a következő kijelentést tette a szellemtörténet talán legkiválóbb elméjének tartott író magyarságképével kapcsolatban: „Tisztelte és becsülte a nemzetet, szépen írt róla.” Lássuk tehát a becsület és a tisztelet hangját Hamvas Béla tolmácsolása által – szépen megírva…: „Éppen ezért ezen a földön (értsd: Magyarországon) az igazi katasztrófákat nem az idegen hatalmak túlsúlya okozta (…), hanem kivétel nélkül mindig (…) az itt élő emberek árulása egymás ellen. Dühödt szembenállás nem elsősorban kiváltságokért, vagy életmentésből, vagy vagyonért, hanem merő testvérgyűlöletből. Ez a testvérharc nem hasonlít semmiféle ismert és leírt népharchoz, nemzetnek nemzet ellen érzett gyűlöletéhez, faji vagy osztály, vagy vallási harchoz. Olyasvalami ez, aminek semmiféle külső és történeti és társadalmi indoklása nincs, és már csak azért sincs, mert a magyar nép benső és külső története is csak ebből a gyűlölködésből érthető. Mintha a nép sorsa ennek a harcnak a realizálása lenne. Mindez a lélek elemei egymás ellen való dühöngésének, a rendezetlenségnek és a feldúltságnak a következménye, hogy gyűlöld felebarátod teljes erődből. Mert az itt élő ember legelső ösztönszerű mozdulata a magyarral szemben az elutasítás, és a negatívum és a nem. Mert főbenjáró bűncselekmény, hogy egyéni előnyökért saját népét kiadja, még ha az ilyen jelenség tömeges is, még ha nem is nyerhet bocsánatot, de a pokolkategóriákban mégis valahol szerepel, és mint végső abszurd aktus érthető. Viszont, hogy kiirtsa sajátját merő bőszült tehetetlenségből, hogy letépjen magáról minden testvért és az ínségbe és a börtönbe hajítsa minden haszon és előny nélkül, ez olyan határeset, amely csak mint az őrület valamely eddig nem ismert alakja érthető meg.” (H.B. Az öt géniusz)

Hamvas tehát hazájáról beszélve egy morális alacsonyrendűségbe elmerülő, nemzeti rangját veszetett országról vizionál, egy olyan országról, ahol minden tett, minden erkölcsi alapállás a testvérgyűlöletből táplálkozik, ahol a legfontosabb életvezetési tétel a felebaráttal szembeni gyűlöletben merül ki, és ahol a nép bőszült tehetetlenségében önmaga kiirtásába kezd, ezáltal süllyedve az őrület egy olyan szintű mélységébe, mely ez idáig az emberiség számára ismeretlen volt. Dr. Horváth Róbert vallásfilozófus ennek ellenére a nemzetét tisztelő és becsülő Hamvasról beszél, aki szépen ír hazájáról.

A negyvenkilenc éves Kong Duong, a vörös khmerek rádiójának egykori bemondója ma könyvet ír Pol Potról és rendszeréről. „Ő bebizonyította szeretetét az emberek és a nép iránt. Azt hiszem, jó vezető volt, mert szerette népét, hazáját.” – vélekedik a kambodzsai média egykori alkalmazottja. Lássuk tehát a vörös khmerek emberek és a nép iránti szeretetének megnyilvánulását: „A maoista ideológiai alapokon szerveződő vörös khmerek 1975-ben jutottak hatalomra, ezt követően egy osztálymentes agrártársadalmat akartak kialakítani. Betiltották a vallást és a bankokat, megszüntették a családokat, a pénzt, és mindennemű magántulajdont államosítottak. A városi lakosságot agrárkommunákba telepítették, ahol munkatáborokra emlékeztető körülmények között kényszerítették őket földművelésre. Miután az általuk vizionált agrárutópiában nem volt szükség intellektuális körökre, szinte a teljes értelmiséget legyilkolták, emellett a rendszer etnikai, politikai, kulturális alapokon meghatározott ellenségeit – köztük a szemüveget viselőket is (!) – letartóztatták, megkínozták, és az e célra kijelölt „halálmezőkön” lemészárolták. A mindössze négy éves vörös khmer uralom alatt különböző források szerint 1,4-2,2 millió embert gyilkoltak meg, az ország lakosságának közel egynegyedét irtották ki.”

Dr. Horváth Róbert vallásfilozófus és a vörös khmerek rádiójának egykori alkalmazottja egy nyelvet beszél. A gond csupán az, hogy Kong Duong egy leépült, végletekig korlátolt szellemi klímában szocializálódott, valódi tudás megszerzésének lehetőségétől maximálisan elreteszelve, Horváth Róbertről azonban mindez nem mondható el. Ennek ellenére mégis mindketten érzéketlenek a valóság iránt. Jól látható tehát, hogy a mellébeszélés a társadalom legalsó és legfelső spektrumát is átköti, átfogja. Az izgalmas kérdés ezek után mégiscsak az, hogy ez a két maximálisan eltérő szellemi gyökérzetből táplálkozó ember hogyan tud mégis közös nevezőre kerülni olyan esetekben, amikor a tények meghatározásának kérdéséről van szó. Hogyan jutnak el oda, hogy szándékoktól függően kiiktassák a realitásokat, és magukat a tényeket zárják ki a tények felírásának képletéből. És egyáltalán milyen következményei lehetnek az ilyetén gondolkodásmódbeli alapállásnak?

Hamvas idézett szövegrészlete három gondolati egységre bontható. Egyrészt arra, hogy a magyarokat tradicionálisan az egymással szembeni gyűlölet motiválja, ez végigkíséri életüket, történelmüket. A másik tétel, hogy az igazi katasztrófákat kivétel nélkül minden esetben az itt élő emberek árulása, nem pedig az idegen hatalmak túlsúlya okozta.  A harmadik pont szerint semmiféle leírt népharchoz, nemzetnek nemzet ellen érzett gyűlöletéhez nem hasonlítható az az abszurd aktus, ahogyan a magyar kiirtja a sajátját merő tehetetlenségből.

Nos, vegyük hát sorra fenti tételeinket. Magyarság és gyűlölet. Hogy napjainkban valóban erős intenzitással alakítja a közélet eseményeit és a közhangulatot a gyűlölet, ezt nehéz lenne cáfolni, ami természetesen még mindig nem jelenti azt, hogy minden egyes esetben jellegadó hangsúllyal ez képezné a fő motivációt az emberi kapcsolatrendszerekben. Ez teljesen világos, hogy komolyan nem vehető triviális csúsztatás, elég, ha ellenpéldaként az idei év márciusi hóviharai, majd a több, mint száz éves rekordot döntő árvízhullámai kapcsán kialakult vészhelyzet lakosság általi reakcióira gondolunk. Mindkét esetben példásra vizsgázott az emberek önzetlen segítőkészsége, miközben az extrém élethelyzetektől mentes hétköznapokban a gyűlölet, mint az egyik legmarkánsabb emberi hajtóerő azért mégiscsak folyamatosan fejti ki hatásit. Ennek azonban oka van, és nem feltétlen kizárólag a belső, hanem legalább olyan mértékben a külső árulás is. Ahhoz, hogy az ember előbb fékezni, majd meghaladni is képes legyen gyűlöletét, viselkedési normákat kell tanulnia. E tanulás bázisa egyrészt a család, másrészt a megfelelő képzés kell, hogy legyen. Biztos ismereteket szerezni azonban csak olyan történelmi, vallási és művelődéstörténeti kérdésekben otthonosan mozgó, vagyis valódi tudással felvértezett erőtértől lehet, amely alkalmas arra, hogy egységben gondolkodjon, képes szintetizálni, és összefüggéseket látni, miközben nem fejt ki opponáló magatartásformát az egészséges családmodell szemben. Az elmúlt legalább hatvan évben azonban igencsak konzekvens kísérletek történtek előbb az istenközpontú világkép, majd az optimális családmodell szilánkokká zúzására, mely kísérletnek gyümölcse napjaink közéletére tekintve közvetlen a szüretelés előtti fázisba került. A szovjet fennhatóság alatt gyökeres szekularizálódásra kényszerített ország, a rendszerváltás (sok tekintetben 360 fokos) fordulatait követően a liberális demokrácia felségjele alatt a tradicionális családmodell megkérdőjelezésének vizeire hajózott. E megállapítással lehet ugyan vitázni, de azért az mégiscsak beszédes adalék, hogy a svéd királyi akadémia azt az egyébként nyíltan liberális eszméket valló Kertészt találta egyedüli magyarként méltónak az irodalmi Nobel-díj odaítélésére, aki miután (a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2013 szeptember 15.-ei számában) kijelentette, hogy a világot megélte és megértette, az emberi kapcsolatokat puszta illúzióként, a családot vagyon és öröklés kérdéseként, a barátságot langyos szavakként értelmezte, majd szenvtelen és közönyös flegmasággal deklarálta: „Ha Isten létezne, akkor én hívő lennék.” Nos az ilyen és ehhez hasonló, alapvetően istentelen, családban pedig gondolkodni képtelen szellemiség által trenírozott és vezetett társadalom immunrendszere viszont oly módon gyengült meg a hosszú évtizedek folyamán, hogy a fent már említett viselkedési normák befogadására és átadására képtelenné válva, meddő értetlenséggel állt szemben az őt ért provokáló hangokkal, amelyeknek aztán (védettsége nem lévén) felülve támadásnak indult testvére, önmaga, nemzete, Istene, műveltsége ellen. Önmagából való gyakori kivetkőzésén persze nem is nagyon lehet csodálkozni, hisz az imént említett provokáció eszközeivel voltaképpen valamennyi tradicionális értékét vagy áthangolták, vagy elvették tőle. A társadalom meg lett lopva. Elsikkasztották Istenét, Családját és értékítéletét, majd ráolvasták, hogy gyűlöli a másikat. Ami az ellentétek felállításával, sikerrel is járt. No, de milyen provokáló hangokról is beszélünk valójában? Természetesen azokról, amelyek nap, mint nap kitartó buzgalommal feszegetik az emberi tűrőképesség határait. A politikai megosztottság ócska közönségessége, gazdasági és üzleti érdekcsoportok egymásnak ugrasztása, interaktív rádió és tévéműsorok uszító témafelvetése, nemzetközi bizottságok érték relativizáló cinizmusa, aberrált színházi darabok média általi dicsőítése, képzőművészeti formanyelveken a nemzeti és vallási jelképek tudatos és tendenciózus gyalázása, ezek ma már a hétköznapi élet olyan természetes kísérőjelenségei, mint az elsőosztályos gyermek zöldbabfőzelékkel összemaszatolt indigókék iskolaköpenye. S miközben a politikai elit áporodott karakterei három műszakban kitartó buzgalommal és lelkesedéssel folytatták tovább egymás köpdösését, a fertő nem önmagukra, hanem sajnálatos módon a társadalom egyre ingerültebb rétegeire csapódott. Egy ilyen intellektuális, szellemi klímában került aztán bevezetésre az oktatás területén az ún. „Bolognai-módszer”, amelyről Lackovich Miklós tanszékvezető egyetemi tanár a következőket írja: „A hallgatók, akiket nyájként terelnek a felsőoktatásba, nem értik, hogy mi történik velük. Nem értik, hogy miért nem sikeresek, amikor az „esélyegyenlőség” nevében ezt ígérték nekik. Nem tudják, milyen az, szenvedélyesen érdeklődni valami iránt, mert senki nem nyitotta fel a szemüket, és a szükséges előismeretek nélkül az egyetem erre már nem képes.” A bolognai módszer tehát nem minőséget, hanem olyan felkészületlen tömeget „termel”, akik akár tíz évet is vegetálhatnak az egyetemen úgy, hogy valódi tudás megszerzése nélkül távoznak az oktatási intézmények falai közül. Mármost megnézheti magát az a nemzet, melynek diplomázott vezető értelmiségi rétege totálisan alkalmatlan arra a feladatra, hogy egy felnövekvő generációt hitelesen ismertessen meg saját országának tradícióival, kultúrájával, műveltségével. Az oktatást lefokozó „Bolognai-módszer” bevezetése mellett ugyanakkor nem csupán a tudás, de az imént már említett tradicionális családmodell zárójelbe tételére is történnek cáfolhatatlan kísérletek. A példa, amelyet most említeni fogok, első kézből, egy tanár ismerősömtől származik: Magyar Bálint oktatási miniszterként „szakembereket” küldött a nevelési intézményekbe, hogy a diákoknak „szexuális” felvilágosítást tartsanak. A pedagógusok döbbenten tapasztalták, hogy az ismereteket kiterjesztő előadás egyik vezérgondolata arra irányult, hogy a fiatalok, mielőtt szexuális kapcsolatba kerülnek az ellenkező nemmel, egyáltalán nem baj az – fogalmazzunk diszkréten –, ha a saját nemük háza táján is szétnéznek egy kicsit. Na, most azért azt nem nehéz elképzelni, hogy az a generáció, amely természetesnek tartja, hogy a szexus tárgyát a saját neme közül is bátran megválaszthatja, milyen mértékben lesz képes egészséges családmodellben gondolkodni a jövőben. Az pedig, hogy Magyar Bálint azóta úgy járt, mint József Atilla dinnyehéjat úsztató Dunája körül a világ: vagyis előbb fecsegett a felszínen, most pedig hallgat a mélyben, senkit ne tévesszen meg: az általa preferált szellemiségnek a hatása (még ha most hivatalosan parkoló pályára is lett állítva) egyáltalán nem lebecsülendő, nagyon is jelen van a közgondolkodásban.

Nos, egy ilyen szellemi és világnézeti klímában, a gyűlöletet kivédő (műveltségre és optimális családi háttérre alapozó), szocializációs folyamatokat irányítani képes réteg intellektuális felkészítésére radikálisan csökken az esély, ami természetesen azt is jelenti, hogy egy féken tartó erő hiányában a nemkívánatos emberi magatartásformák csak tovább generálódhatnak. Végtelenül egyszerű tehát egy alapokig lerombolt társadalomra ráolvasni azt a vádat, hogy gyűlöl, ha közben nem vizsgáljuk meg az okokat és az okok eredetét. Márpedig ha csöppet is konzekvensek akarunk maradni az igazsághoz, akkor azért azt mégiscsak illik belátnunk, hogy sem a „Bolognai-folyamat”, sem a magyarbálinti szexuális felvilágosítás programja, sem a nemzeti és vallási jelképek tendenciózus gyalázása nem tartozik a jellegzetes magyar termékek körébe… Tehát mind a provokáció, mind a gyűlölet vetőmagjainak egy jelentős része mégiscsak importterméknek minősül ezen a könnyekig hatóan toleráns globális piacon.

Hamvas Béla második felvetése, miszerint kivétel nélkül minden (!) esetben az itt élő emberek egymás elleni árulása okozta az igazi katasztrófákat, nem pedig az idegen hatalmak túlsúlya, finoman fogalmazva is vitatható. Bár a Habsburgok áldásosnak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető uralkodása mellett több példát is említhetnénk, most érjük be az időben legközelebbivel: a kommunizmus igazi katasztrófának minősül az ország történelmében, ez kevésbé vitatható alaptétel. Soroljunk fel néhány nevet, akik tevőlegesen vettek részt egy olyan ideológiai alapokon működő hatalmi struktúra kiépítésében, melynek regnálásához emberi sorsok és életek megnyomorítása, vagy fizikai likvidálása kapcsolható. Rákosi Mátyás (szül: Rosenfeld Mátyás), a magyar kommunista párt főtitkáraként a szovjet csapatok és a kommunista irányítás alatt álló szintén szovjet politikai rendőrség utasítására, és azok segítségével számolta fel a demokratikus pártokat Magyarországon. Gerő Ernő (szül: Singer Ernő), az MDP első titkára, a tömeggyilkosságokat elkövető szovjet államigazgatás belügyi ágának, az NKVD-nek volt tisztje, szovjet állampolgár. Révay József (szül: Léderer József), a Rákosi-korszak teljhatalmú kultúrpolitikusa Szovjetunióban a Kominternben dolgozott a végrehajtó bizottság tagjaként, majd azt a feladatot kapta, hogy Magyarországon sorvassza el a Tudományos Akadémiát. Eredményes munkájáért Kossuth-díjjal jutalmazták, miközben a könyörtelen megtorlásokért szállt síkra. Farkas Mihály (szül: Lőwy Hermann), honvédelmi miniszter, moszkovitaként Rákosi hívására érkezett negyven évesen Magyarországra, előtte Moszkvában a Komintern második titkára volt. Farkas Vladimir (szül: Lőwy Vladimir), az ÁVH vezetője Szovjetunióban végezte el a Komintern káderképző iskoláját, a Gondolat kiadó lektora lett. Péter Gábor (szül: Eisenberger Benjámin) a szovjet államvédelmi szervekkel közösen hozta létre az ÁVH-t, melynek vezetői feladatait látta el. Aczél György (szül: Appel Henrik) hat elemit végezve a kulturális élet általános ellenőre, legfőbb ideológusa lett. Kádár János (Szül: Czermanik János), a szovjet hatalom által kinevezett vezetője a kommunista diktatúrának, Kun Béla (szül: Kohn Béla) orosz utasításra próbálta meg exportálni a proletárdiktatúrát Magyarországra, a százharminchárom napig tartó vörös terror vezetőjeként bukása után elhagyta az országot és a Krími területeken vett részt etnikai tisztogatásokban, közel százezer ember halálát okozva. A Szovjetunióban a Kommunista Internacionálé végrehajtó bizottságának lett a tagja. Lukács György (szül: Löwinger György Bernát) marxista gondolkodó, a vörös hadsereg politikai biztosaként, több ember főbelövetése után, hatvan évesen érkezett Magyarországra, ahol a kulturális élet meghatározó szereplőjévé vált. A fenti életpályákat, valamint a tendenciózusan tetten érhető szovjet befolyást, vagyis az idegen hatalom által irányított magyarországi politikusok ténykedését ismerve azt állítani, hogy az igazi katasztrófákat soha nem az idegen hatalmak túlsúlya okozta, két dolgot jelenthet: Hamvas vagy tudatosan csúsztatott, vagy nem tartotta igazi katasztrófának a kommunizmust. Akkor viszont nincs miről beszélni.

Vizsgálat alá vont utolsó – harmadik – tétele a következőképpen hangzik: „…a magyarok közötti testvérharc nem hasonlít semmiféle  ismert és leírt népharchoz, nemzetnek nemzet ellen érzett gyűlöletéhez, faji, vagy osztály, vagy vallási harchoz…” Ezzel Hamvas azt állítja, hogy az általa vizionált specifikus magyar testvérharcnak sem előképe, sem analógiája nem ismerhető fel a történelem folyamán, azon egyszerű oknál fogva, mert ilyen nincs is. Nos, a mitológia síkjain mozogva a Tóra világából egy Káin, a római hagyomány világából pedig egy Romulus nevezetű fiatalembert illik ebben az esetben megemlítenünk. Mindketten egész egyszerűen lemészárolták testvéreiket puszta féltékenységből, illetve alantas érdekektől vezérelve. A mitológia színteréről átugorva a történelemi valóság porondjára már részletesebben dokumentált hagyományával találkozunk a kegyetlen bestiálissal átitatott testvérharcoknak. A vörös khmerekről már ejtettünk szót, akik kambodzsai állampolgárokként, teljesen ártatlan kambodzsai lakosok millióinak halálmezőkön való lemészárlásáért voltak felelősek. De hasonlóan kegyetlen módszereket alkalmazott az Egyesült Államok vezetése is az őslakos indiánokkal szemben. „…A brit uralom ellen fellázadt amerikai gyarmatok területén a sikeres függetlenségi háborút követően alakult meg 1776-ban az Amerikai Egyesült Államok. A demográfusok becslése szerint 1800-ban 600 ezer indián élt a mai USA területén, majd az indiánháborúk végén számuk 248.253-ra csökkent. A radikális népességfogyást többek között olyan – a kormány által jóváhagyott – alattomos lépések hatására regisztrálták, amilyet 1796-ban alkalmaztak az indiánokkal szemben. Pontosabban nem alkalmaztak. Arról van ugyanis szó, hogy a nevezett évben felfedezett viszonylag hatékony himlőellenes vakcinával a fehér lakosságot és a hasznot hozó néger rabszolgákat beoltották ugyan, de az indiánokat nem, mondván: a számuk csökkenése a közérdekre nézve áldásos. Az amerikai hatóságok ugyanakkor az esetek döntő többségében nem a természetre bízták az indiánok megtizedelésének feladatát, hanem ők maguk vállaltak tevőleges szerepet az írtóhadjáratokban. Amikor Kalifornia kormányzója értesült a jukik állítólagos teljes kiirtásáról, gratulált az önkénteseknek a hadjárat során alkalmazott módszerekhez. „…A „módszerek” alatt a tömegmészárlásokat, a nők megerőszakolását és azt a gyakorlatot értette, hogy az elrabolt juki gyermekeket rabszolgáknak adták el. A pénzügyi ellenőr jelentése szerint az egész indián történelemben a jukikkal bántak a legkegyetlenebbül: elűzték, halálra éheztették és néhány kivételtől eltekintve megölték őket. 1880-ra a jukik több, mint 90%-át kiirtották, mindössze négyszázan maradtak életben…” Ugyanakkor a szanti sziúkkal sem bántak kesztyűs kézzel. Ábrahám Lincoln jóváhagyásával az éheztetés ellen fellázadó törzsből harminckilenc dakotát végeztek ki, holttestüket meggyalázták, Kis Varjú főnök csontvázát pénzért mutogatták, a testekről lenyúzott bőrökből pedig ajándéktárgyakat készítettek…”  Történt mindez több, mint száz évvel a demokrácia etalonjának számító Függetlenségi Nyilatkozat aláírása után, mely Függetlenségi Nyilatkozatnak mindjárt a legelején a következő kijelentés olvasható: „…Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre…” Hogy a Függetlenségi Nyilatkozat eme sorai ott lógtak-e az indiánokat lenyúzó, és azok bőréből ajándéktárgyakat készítő amerikai demokraták „műhelyeinek” falain, azt nem tudni, az azonban egészen bizonyos, hogy sajátosan értelmezték a Teremtőtől kapott, Élethez való elidegeníthetetlen jogot honfitársaikkal szemben e pszichopata bőrdíszművesek. Néhány ezer kilométerrel arrébb és néhány évtizeddel korábban ugyanakkor, franciaföldön javában dúlt az ún. felvilágosodást hozó, nagynak mondott francia forradalom, ahol a francia Robespierre francia jakobinusai válogatott kegyetlenséggel mészárolták le az ellenségnek kikiáltott francia honpolgárok százezreit. A leltár: 40 000 levágott fej a nyaktiló alatti kosarakban és 200 000 agyonlőtt ember a falak előtt. S miközben hullahegyeken gázolt az őrület, ebben a velejéig romlott démoni sötétségben, az abnormalitás kaotikus szálláshelyén bevezették az ész kultuszát, valamit a Legfőbb Lény tiszteletét. A helyzet a cári Oroszország forradalmi időszakát követő periódusában még brutálisabbnak bizonyult a szovjet területeken. Az 1930. április 15.-én létrejött GULAG-rendszerben az 1960-as megszűnés idejéig hozzávetőleg húszmillió áldozatról lehet beszélni, kiknek nagy része szovjet állampolgár volt. Jóformán az orosz lakosság egésze rettegésben élhetett, hiszen akár koholt vádak alapján is bárkit, bármikor elhurcolhattak a kényszermunkatáborokba, ahol egyáltalán nem voltak ritkák az ok nélküli kivégzések sem. Árulás volt ez a javából egy nép ellen, mely árulást a saját a népe követte el önmagával szemben. De ha már az árulásnál tartunk, teljes jogalappal utalhatnánk Benjamin Freedman 1964-ben a washingtoni Willard Hotelben elhangzott beszédére is, ahol arról szólt a rendkívüli politikai és üzleti befolyással rendelkező zsidó származású képviselő, hogy a német zsidóság az I. világháború során hogyan és milyen eszközökkel árulta el azt a Németországot, amely az Oroszországból történt menekülésük után befogadta őket hazájukba, és tulajdon társadalmába integrálva teljes jogú állampolgárként tekintett rájuk. Nos, ez a zsidóság az első világháborúban győzelemre álló Németország állampolgáraként titokban felkereste a vesztésre álló ellenséges Anglia vezetését, akiknek felajánlották, hogy kapcsolataik révén el tudják érni az Egyesült Államok háborúba való bevonását az angolok oldalán, ha Anglia cserében vállalja, hogy a háború lezárását követően Palesztinát a zsidóság számára megszerzi. A Balfour-nyilatkozatban rögzített feltételek mellett az egyezség létrejött, a német zsidóság közbenjárására Németország elvesztette a háborút. Végezetül ejtsünk néhány szót egy nép önmagával szembeni árulása kapcsán az ún. zsidó háborúról is. Hamvas Béla arról beszélt, hogy sehol a történelemben nem volt tapasztalható, hogy egy nép úgy irtsa ki sajátját, mint ahogyan azt a magyar tette, ami voltaképpen csak az őrület egy eddig ismeretlen formájaként értelmezhető. Lássuk tehát a zsidó háború egyetlen (kiragadott) eseményét, amelyet Josephus Flavius zsidó történetíró leírásának köszönhetően ismer az utókor: Jeruzsálemet a támadó rómaiakkal szemben három fő csoport próbálta védeni. Az elsőt egy János, a másodikat egy Simon, a harmadikat pedig egy Elezáer nevű harcos vezette, akik egyébként egymás ellenségei is voltak a város falain belül. Amikor olyan döntéseket hoztak, amellyel a nép semmilyen formában nem értett egyet, hozzáfogtak a nép lemészárlásához, vagy kiéheztetéséhez. Innen adjuk át a szót egy szemtanúnak – Flaviusnak – aki a helyszínen élte át az eseményeket. „…Sem öreg, sem fiatal nem számíthatott irgalomra: apró gyermekeket is, akik valami ennivalót rágcsáltak, fölkaptak és a földhöz csaptak. Ha pedig valaki elnyelte azt, amit amúgy is elvettek volna tőle, akkor még irgalmatlanabbul bántak el vele (…) borsószemekkel tömték tele a nyomorultak szeméremtagjának nyílását, és aztán hegyes nyársakat szúrtak alfelükbe. (…) Egy Mária nevezetű anya pedig „… végső ínségében a düh szavára hallgatott, fellázadt a természet ellen, felkapta csecsemő gyermekét (…) megölte, megsütötte, és felét megette, a másik felét letakarta és félretette. (…) Közben „…a köznépet, mint valami tisztátalan állatok csordáját úton, útfélen mészárolták. Nem bírom egyenként felsorolni gaztetteiket, s ezért röviden csak annyit mondok, hogy véleményem szerint soha egy más város sem szenvedett annyi mindenfélét, és emberemlékezet óta nemzet nem volt még féktelenebb a gonoszlelkűségben.”

Nos, a fenti példák bemutatásával teljesen világossá vált, hogy a hamvasi terminológiában a gyűlölet forrásaként beazonosított magyarságkép víziója összedőlt, annak semmiféle igazolható előzménye nincs. No, de akkor mégis honnan ered ez az egyik legdémonibb emberi magatartásforma, illetve hol az a pont, ahonnan egyértelműen és hitelt érdemlő bizonyíthatósággal nyomon követhető jelenléte az emberi kapcsolatrendszerekben? A kérdés megválaszolásának reményében vallassuk magát az Ember Fiát: mit mond a Megváltó Máté evangéliuma által tolmácsolva az ószövetségre vonatkoztatva? A következőket: „Hallottátok, megmondatott, szeresd felebarátod, és gyűlöld ellenséged.” Mi volt a szovjet ideológia által végletekig befolyásolt Rákosi egyik legelhíresültebb, a bestialitás legmélyebb tartományaiból feltörő instrukciója, melyet a politikai elítéltek fogva tartóinak címzett? „Ne csak őrizd, hanem gyűlöld is!” Teljesen világos tehát a képlet. Az a gyökereiben ember- és civilizációellenes szellemiség, amely egy velejéig elkorcsosult diktátor zavart elméjéből, az ÁVH kegyetlenül brutális „módszertanából” és az imént felsorolt események kapcsán köszön vissza, még csak véletlenül sem magyar, hanem sokkal inkább ószövetségi eredetű.  A gyűlöletről tehát, mint a magyarság megjelenéséig ismeretlen erőtér felvetéséről értekezni mindezek tükrében nemcsak, hogy indokolatlan és téves, de mindenképpen félrevezető, tehát alapvetően rosszindulatú megközelítés. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a magyar ne beszélhetné, vagy ne használhatná a gyűlölet nyelvezetét. De azt biztosan jelenti, hogy az a hagyomány, amelyből a megrögzött gyűlölködők erőt és hivatkozási alapokat merítenek, valamint amellyel egész társadalmakat revolvereznek, az nem az a hagyomány, amelyet ránk örökített a műveltségünk. Az a hagyomány ugyanis, amely a gyűlöletre épít, ami kaotikus állapotokat idéz, amely azt hirdeti, hogy ne paráználkodj, miközben királyi szinten él a paráznaság legalattomosabb eszközeivel, amely azt mondja, hogy segítsd a szegényt, de csak jó kamat fejében, az teljesen világos, hogy nem Csontváry ecsetében és nem Kalotadámos mennyezetén fogant. Hogy ezt a törvényszerűséget ma egyre kevesebben ismerik fel, annak bizony komoly okai vannak. Ne feledjük, a század húszas éveiben országunk elveszette területének kétharmadát, majd három évtizeden belül nyakába szakadt egy újabb vesztes világháború, melyet negyven év kommunista megszállás követett, annak minden erkölcsi-szellemi üledékképződésével egyetemben, miközben a lakosság életszínvonala folyamatosan hanyatlott. Jóformán nem volt egyetlen olyan pillanat sem XX. századi történelmünkben, amikor emberhez méltó életet élhetett volna az egyén, mert hol szabad mozgásában, hol szabad gondolkodásában volt gátolva, vagyis sorozatosan érték olyan mélyütések, amelyekből úgy tűnik, a mai napig nem volt képes normális módon felállni. Egy ilyen padlóra küldött emberi tudatnak viszont nem az lesz a legelemibb reflexe, hogy alapvető morális kérdésekkel, hagyománnyal, sorskérdésekkel tisztában legyen, elegendő kihívás az számára, hogy egyszerűen a túlélését biztosító levegőhöz hozzájuthasson, ha úgy tetszik minden áron, sajnálatos módon akár még elveinek, vagy kötődéseinek feladásával is. Persze nyilván a társadalom is hibás: miért hagyta, hogy mindez megtörténjen vele? A kérdés természetesen jogos is lehet, de ennél azért bonyolultabb a helyzet, hisz a fenti körülményeket figyelembe véve már az is csodaszámba megy, hogy egyáltalán túlélte ez a nemzet az előző évszázadot. Ám jó lesz megérteni: ha e leépítési folyamat tovább tart, ha a megosztás és megosztottság labirintusába makacsul haladunk előre, ezzel a hozzáállásunkkal nagyobb pusztítást fogunk végezni, mint amilyet a tatárjárás tett az országgal, mert ahol az indulat felébred, ott a szellem álomba szenderül, aminek következtében kizárólag egy vegetáló, önvédelemre képtelen, a kihívásokra tökéletesen alkalmatlan társadalom épülhet, amely emberi közösségnek már aligha nevezhető a továbbiakban. Kiemelkedő koponyáink a mai napig vannak, de a középiskolai és felsőoktatás olvasztótégelyében egyre inkább egy olyan nemtörődöm, félművelt, karrierista massza születik, amely nem lesz képes arra, hogy a valódi tudás iránt felébressze a vágyat, hisz az egyre lazább feltételekkel megszerzett diploma birtokában ő maga sem rendelkezik hivatástudattal, csupán alapvetően meddő érvényesülési kényszerét éli ki. Ha pedig egy ilyen képzetlenségre kiképzett garnitúra veszi kezébe a művelődés irányítását, a szellem totális elsötétedése, a nemzeti értékek végzetes hanyatlása elkerülhetetlenné válik.

Dr. Horváth Róbert Hamvas magyarságképére vonatkozó reakciói egyértelműen jelzik ezt a leépülési folyamatot, világosan megmutatják ugyanis, hogy sajnálatos módon egy olyan világban élünk – és ezen már csak meglepődnünk sem illik – ahol a vágóhídra szállított marha a böllérben látja az igaz barátot. Vagyis képtelenek vagyunk felismerni mind az egyénre, mind a szellemi teljesítményünkre, mind az identitásunk megjelölésére akut veszélyt jelentő, az emberi intellektust alapjaiban romboló, vagy deformáló gócpontokat, erőtereket. Miért veszélyes ez? Mert manipulálhatóvá válásunkkal elveszítjük önmagunkat, kiüresedünk, és a kiüresedett emberi lélekbe legjobb esetben is az űr, rosszabb esetben pedig hamis ideológia, vagyis a mocsok, a szenny fog költözni. Ilyen feltételek mellett azonban már az igény csirája is ki fog pusztulni az emberből arra, hogy legalább minimális mértékben megismerje önmagát. Önmagát viszont csak úgy képes feltárni (és ezt nem lehet megspórolni), ha tisztában van eredetével, történelmével, azzal a kulturális hagyatékkel, melyet egyrészt nemzete, másrészt (és ez hasonlóan lényeges) az egész emberiség művelődéstörténete ráhagyományozott. Amikor a horváthróberti kritika megjelenik, akkor torzul a valóság-megítélés módszertana, hitelét veszíti az intellektus, vagyis pontosan az a brahman kaszt ássa alá magát erkölcsileg, melynek a szellem felébresztése és ébren tartása lenne a legfőbb feladata.

Kétféle történetírás létezik: a horizontális, amely az időtengelyen vizsgálódik és a vertikális, amely az üdvtörténeti szempontokat veszi figyelembe. Hamvas a magyarság üdvtörténeti eseményeiről és sajátosságairól említést sem tesz, ezáltal azonban rendkívül súlyos vétséget követ el. Azzal ugyanis, hogy a magyarság „szakrális vérvonalának” bizonyítható jelenlétét letagadja, egy olyan művelődésnek a gerincét próbálja megroppantani, amely a legfajsúlyosabb igazsághoz, a Krisztusi eszmerendszerhez vezethetne el. A magyarságnak ugyanis mindenféle jogalapja megvan arra, hogy esendősége és gyarlósága ellenére is hitelesen képviselje az egyetlen komolyságot – a Jézusi tanítást. Mert indulási pozíciója egylényegű a Krisztusi szellemiséggel. Itt nem a testvér kiirtása, hanem annak megemelése motivál, és a végső életcél is egylényegű e motivációval. Ma az európai társadalom az egymás mellett élés minimumának egy kétpólusú működtető rendszert hitelesít. A jog terén a római jog az alap, az erkölcsiség terén a zsidó-keresztény hagyomány. Csakhogy mindkettő forrása gyilkos. A jog alapját adó Rómáé Romulus, míg az erkölcs alapját rögzítő zsidó-keresztény hagyomány Káin által bestiális. Az örökséget egyébként a mai napig szorgalmasan kamatoztatják is (Romulus = „rendben van, hogy nem etikus, de jogszerű”, zsidó-keresztény, tehát ószövetségi alapú erkölcs = önzés és gátlástalanság a közélet minden területén.) A magyar mitológia és eredetmítosz azonban Hunortól és Magyartól származtatja erkölcsi alapvetéseit, akik a görög hitvilág Kasztorjához és Polluxához hasonlóan nem az önzést és a gátlástalanságot, nem egymás lemészárlását, hanem a másik felemelését tekintették üdvözítő alternatívának. Ez tehát az indulási pozíciója. És ezen indulási pozíció minősége mellett az is tény kérdése, hogy a magyarság művészet- és szellemtörténetében a nem túl jelentős,  a felejthető, a középszerű, vagy tipikus kismesteri lenyomatok erdeje mellett,  legalább ezerötszáz éve a folytonosság megszakadása nélkül a lehető legmagasabb művészi színvonalon és a legmagasabb szinteken – tehát nem a periférián, hanem a hatalom és a művelődés centrumában – egyértelműen és bizonyíthatóan kimutatható az evangéliumi kereszténység, a Krisztusi szeretetvallás szellemisége. Ezt bátran felvállalhatjuk, hisz erre történelmi és művészettörténeti bizonyítékok tucatjai sorakoznak: Atilla Róma alatti kegyelme, a Szent Korona Krisztus-központúsága, a hódítók helyett a gyógyító szentek megjelenése, a ma már Árpád-házinak nevezett dinasztia a világ összes uralkodó-háza előtt a világnak legtöbb szentet adó történelme, Boldog Özséb szolgálata, Szent László és Krisztus egylényegűsége a középkori egyházművészetben,  Árpád-házi Szent Margit, Erzsébet és Kinga életpéldája, Velemér Fénnyel írt üdvtörténelme, Hunyadi László Mátyást segítő áldozata, az ország Szűz Máriának való felajánlása, a kazettás mennyezetek kozmikus igazsága, II. Rákóczi Ferenc ellenségeiért Istenhez könyörgő végrendelete, Csontváry fohászkodó cédrusai és magányos Üdvözítője, a népművészet fegyvereket templommá szelídítő „betyárjai”, a Székesfehérváron őrzött két – a torinói lepelhez hasonló – szarkofág-lenyomat mind azt jelzik, hogy nagyon erősen dolgozik a kegyelem spirituális ereje a műveltségünkben, vagyis a magyarság nem csupán a destruktívizmus, az örök problémaforrások kiindulópontja, ahogyan azt sokan látják, vagy láttatni szeretnék, hanem az Egyetemes Érték olyan hiteles képviselője is, amely teljes jogalappal és hitelességgel válhat tolmácsolójává a Krisztusi tanításnak, ezáltal emelve a műveltségünk ezen vonalát az egyetemes emberi történelem csúcsára. Éppen ezért, ha maradéktalanul elfogadom Hamvas a magyarságot totálisan leminősítő tételeit, akkor voltaképpen nem teszek mást, mint egy Káini világban folyamatosan hátráltatom egy olyan erkölcsiség ébredését, mely voltaképpen az emberiség legfontosabb és legégetőbb kérdéseire egyértelmű, és egészen koherens válaszokat kínál bolygónk átmeneti bérlői számára. Ezért veszélyes hallatlanul a kicsinység, és az alávaló-tudat sulykolása, mert egy ilyen közegben szocializálódott ember, ha ebben a légkörben fejlődik és alakítja ki identitását, ezzel az identitással már nem fog kötődni a mozdíthatatlan értékekhez, aminek következtében labilissá válik, szétcsúszik, majd kiejti kezéből azt a kulturális örökséget, mely meggyőződésem, hogy az emberi túlélés egyetlen komolyan vehető záloga. Márpedig erre a túlélést biztosító örökségre talán soha nem volt akkora szükség, mint napjainkban. Az emberiség puszta létét fenyegető veszélyek ugyanis ma hatványozottabban jelenvalóak, mint bármikor az írott történelmünk folyamán. Mert bár eddig is voltak népirtások, brutális kegyetlenséggel megvívott háborúk, de több mint fél évszázada az atom képében olyan fegyver került az emberiség kezébe, melynek bevetése nem csupán egyes népcsoportok, vagy népek, hanem az egész emberiség megsemmisülésével fenyegethet. Ha pedig ezen tömegpusztító fegyverek feletti hatalom egy képzetlen, öntudatlan vezetői réteg kezébe kerül, akkor bátran elmondhatjuk, hogy nagy valószínűséggel ütött az emberiség utolsó órája. És hiába is próbáljuk tagadni, hiába próbáljuk a fejünket a homokba dugni, ez az új emberiség most van születőben. Azok a számítógépes programok virtuális valóságában felnövekvő tizenévesek, akik szinte önkívületi állapotban láncolják magukat az internetről letölthető játékok torzult világához, ezáltal totálisan elveszítve a kapcsolatot a valódi élettér szolgáltatta keretrendszerekkel, tizenöt-húsz év múlva fogják elérni azt az életkort, amikor vezető pozícióba kerülvén, kezükbe lesz adva a döntések meghozatalának felelőssége.  Csakhogy egy olyan generáció, amely a világháló segítségével már tizenévesen egyetlen gombnyomással a pornó, a horror, a nyilvános kivégzések, a kegyetlenkedések, a válogatott brutalitások világába kirándulhatott akár a nap huszonnégy órájának bármelyikében, és egész addigi életében ezeket a totálisan beteg információkat szívta magába, félő, hogy az idők folyamán olyan radikális, és talán visszafordíthatatlan személyiségtorzuláson megy keresztül, mely torzulás gyakorlatilag alkalmatlanná teszi arra a feladatra, hogy tárgyilagosan, felelősségteljesen és empatikusan legyen képes megítélni bizonyos élethelyzeteket, és az élethelyzetek szolgáltatta konfliktusokat. Ez pedig egyenlő a katasztrófával, hisz így nem csak egy adott személyiségre, de e személyiség értékítéletére is sötétség borul.

Hogy mivel összefüggésben lelhető fel az a sötét pont, ahol a történelmi és művelődéstörténeti események optimálisnak éppenséggel nem nagyon nevezhető fordulatot vettek, arra egyetlen válasz adható: az ember elhagyta az evangéliumok tanítását, vagyis mind a gyakorlati, mind a lelki élet színteréről eltűnt a Krisztusi szellemiség megélése, ezáltal állítva le a profanitás és szakralitás természetes pulzálását az emberi gondolkodásban. Éppen ezért rendkívüli jelentőséggel bír azon hagyományok felszínre emelése, amelyek ezekben a tagadó periódusokban is képesek voltak ellentmondani a korszellem ilyen irányú diktátumainak. Hogy a magyar műveltségnek létezik egy olyan vonulata, ahol minden kétséget kizáróan átöröklődött a Megváltói szellemiség életben maradása, arra az imént már tettünk utalásokat. Műveltségünk azonban kizárólag abban az esetben lehet hiteles a mindenkori jelenben, és kizárólag akkor virágozhat tovább, ha feladatát a szolgálatban jelöli meg. Nem lehet öncélú, önmagáért való. Mindig arra kell hajolnia, amerre az éppen keresztutat járó egyén, vagy nemzet Krisztus első, második, vagy harmadik esését éli át, tapasztalja meg önmaga Kálváriáján, lett légyen az szerb, román, vagy a Benes-család sarja. Műveltségünk nem tetszeleghet, nem díszeleghet, hanem szent alázattal létezhet csupán Isten tenyerén eggyé válva bátyánk urunkkal, a Nappal, asszony nénénkkel, a Holddal, öcsénkkel a Széllel, húgunkkal a Vízzel és testvérünkkel a Tűzzel. Értsük meg tehát jól: ha nem élünk, vagy visszaélünk tudásunkkal: elbukunk. De ebben az esetben velünk bukik Atilla, Csontváry és Velemér, ha mi eltévedünk festett templomi mennyezetink kazettái urnatemetőkké válnak, a Szent Koronáról pedig visszafordíthatatlanul ledől a kereszt, és a zománc nem megidézőjévé, hanem börtönévé válik a Világ Világosságának. Ám ha győzünk, vagyis megértjük, hogy uralkodni (tehát szerves műveltséget átörökíteni) csak az tud, ki megtanult szolgálni, és belátjuk, hogy uralkodni, csak szolgálva lehet, nos abban a pillanatban velünk győznek királyaink, velünk diadalmaskodnak elvesztett hőseink, miközben Csontváry ecsete átnyúlva az idők tengelyén otthonainkba varázsolja Mária kútját, ahol aztán az angyali üdvözlet részesévé válva egy szekularizált történelmi ciklusban ismét világra segíthetjük a Megváltó mítoszát.

A magyar műveltség Krisztus bástyája, ezer éve bevehetetlen vég és mentsvár. Ám a tendenciózus elhiteltelenítési kísérletek következtében falain már jó ideje repedések keletkeztek. Ha nem erősítjük meg szerkezetét, akkor az omladozó falak nem csupán a krisztusságot, de az emberiséget is romba döntik, maga alá temetik. Most tehát rajtunk a sor. Mint ahogyan a tatárjárás után IV. Béla királyra, úgy most ránk, az ezredforduló embereire hárul a feladat, hogy újjáépítsük az országot. A feladat és a kihívás embert próbáló, az újjáépítés jellege ugyanis teljesen más irányú, mint hozzávetőleg nyolcszáz évvel ezelőtt volt. Akkor ugyanis az ország fizikailag tengődött a megsemmisülés határán, ma azonban szellemiségében és nemzettudatában rendült meg. A totalitárius rendszer bő négy évtizede alatt keletkezett sebek (az intellektuális és erkölcsi hanyatlás) az elmúlt bő húsz év alatt nem hegedésnek, hanem fekélyesedésnek indultak. Az oktatás leépítése, a követelmények felhígítása és relativizálása, az emberi hivatástudat elgyengítése, nemzetünk eredetmítoszának következetes elhiteltelenítése, az internet és a média világából áradó hordalék következtében soha nem volt nagyobb veszélye annak, hogy ha kinyitjuk a szemünket, bezáródjon a világ, mert csak pusztítást, rombolást és elértéktelenedést látunk. Gyilkos illúziót, mely a valóságba döfi a folyamatos fenés alatt álló szikéjét. Ha viszont a szívünket akarnánk kinyitni, ami a valódi látáshoz elengedhetetlen, akkor azonnal fedezetlennek, támadhatónak érezzük magunkat. Gyengének. Harcolunk, hogy erősnek tűnjünk, holott az erő nem a harcban, hanem a harc elhagyásában rejlik. Nem abban, hogy hány embert győztünk le, hanem abban, hogy hányat győztünk meg, és hogy hányszor győztük le önmagunk gyengeségét.  

Mit kell tehát tennünk egy olyan világban, ahol valóban nemtelen támadások és elhiteltelenítési akciók rombolják az önbecsülést, az Isten iránti elkötelezettséget és a nemzettudatot? A válasz talán kissé meglepő lesz: segítségül kell hívnunk Trianont. Trianon kétségtelenül a nemzet legnagyobb tragédiáinak egyike, ha nem a legnagyobb. Hogy e kegyetlen büntetés alapjául szolgáló indokok a legközönségesebb hazugságokra épültek, nos ez ma már nem vita, hanem tény kérdése. Tény kérdése, hogy miközben, a döntés indokaként Magyarország első világháborúban betöltött szerepét, valamint a nemzetiségpolitikájának elfogadhatatlanságát jelölte meg az ítélethozó testület, már jóval a háború kitörése előtt, egészen pontosan 1890-ben az angol The Truth folyóirat karácsonyi számának 89. oldalán Európa jövőbeni térképét közölte annak kiadója, amelyen Magyarország meg sem található, felosztották szomszédjai között. Vagyis nem tévedés: a Magyar Királyság térképről való letörlésének szándéka már az I. világháború kitörése előtt huszonnégy évvel készre volt fogalmazva. Minden jel szerint tehát már ekkor nagyvonalúan megelőlegezik bűnösségünket, miközben az is egészen nyilvánvaló (és ezt a bécsi levéltár adatai is bizonyítják), hogy a korabeli korona- és minisztertanácsokon egyedül Tisza István ellenezte a Szerbia elleni fegyveres megoldást, miközben Dr . W. W. Gottlieb brit történész az első világháborút feldolgozó munkájában (Studies in Secret Diplomacy I. World War / London, 1957) a közvélemény tudomására hozza, hogy Szentpétervárott már 1913. december 17-én eldöntötték a világháború kirobbantását, megtervezve Jugoszláviát és a románoknak szánva Erdélyt. A Magyar Királyság elfogadhatatlan nemzetiségpolitikájához pedig csak egyetlen adalék: „…a csehek nagy francia barátja, Tardieu is nyíltan megmondta: választanunk kellett Cseh-szlovákia megteremtése, vagy a népszavazás között.” Mindez azt jelenti, hogy az elcsatolandó területek lakosságát egész egyszerűen nem merték megkérdezni azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy el akarnak-e szakadni a Magyar királyságtól, vagy sem, mert annyira biztosak voltak a maradásukat deklaráló álláspontjuk kinyilvánításában. Sopron kivételével (ahol az eredmény mindenki számára jól ismert) nem is következhetett be  népakarat megszondáztatása. Ezek után tragikus nemzetiségpolitikáról beszélni erősen indokolatlannak tűnik. Ennek ellenére a kisebbségekkel szembeni minősíthetetlen bánásmódra hivatkozó trianoni döntést egyetértő támogatással az a francia diplomácia is ellátta kézjegyével, amelynek hazája az adminisztratikus oktatáspolitika eszközeivel nem csupán nyelvét, de nemzeti tudatát és sikeresen rátestálta kisebbségeire, ezzel számolva fel végérvényesen azok nemzetiségi létét is identitását. Franciaország egyébként egészen napjainkig zárva maradt az etnikai kisebbségek kulturális jogainak védelme előtt, hiszen ez a tradicionálisan liberális hagyományokkal és szabadságjogokkal rendelkező ország az egyetlen állama Nyugat-Európának, amely nem írta alá a kisebbségi nyelvek védelméről szóló nemzetközi okmányt, a Regionális és Kisebbségi nyelvek Chartáját.

Ilyen körülmények között és ilyen országok hathatós együttműködésével született tehát meg az a trianoni diktátum, amelyet most segítségül kell hívni lelki és szellemi értelemben vett ébredésünk elérése céljából. No, de hogyan használhatjuk gyógyító szérumként egyik legnagyobb sorstragédiánkat? Mindenekelőtt meg kell értenünk – és ez szent meggyőződésem: valamennyi nemzet Krisztus keresztútján indul el történelmének nyitányán, s ebben nincs különbség ország és ország között. Megszületik, vállára veszi keresztjét, vagyis leendő történelmét, elbukik, majd feláll, találkozik „anyjával” vagyis felismeri eredetét, optimális esetben megfoszttatik ruháitól, tehát levetkőzi ráaggatott kártékony tulajdonságait, míg végül a halál után a feltámadással is számolhat, ha méltó volt az üdvözülésre mindaz, mit képes volt útja során letenni az emberiség asztalára. Persze olyanok is vannak, kik elbuknak és nem méltóak arra, hagy az Üdvözítő lábnyomaiban haladjanak. A leigázó birodalmak hatalomgyakorlási szokásai egyet jelentenek a Krisztusi útról való letéréssel, vagyis a keresztútjárás feladásával, annak negligálásával – a visszafordíthatatlan bukással. Más népek lehet, hogy nem térnek le, de haboznak, vagy maguk sem tudják, hol tartanak, ezért bizonytalanok. Ami azonban egészen bizonyos: a mi kultúránk, a mi történelmünk Trianonnal a keresztút végéhez ért. Miért? A válasz fölöttébb logikus, ha egyetlen kérdésre helyes feleletet adunk: mit csináltak a Megváltó testével a Koponyák hegyére vezető úton? Nos, kétség sem férhet hozzá: gyakorlatilag szétszaggatták. Előbb láncos ostorral, majd töviskoszorúval, végül a keresztfán dárdával. És mit csináltak a történelmi Magyarország „testével” a nagy Trianon-palota hetven méter hosszú folyosóján? Ehhez sem férhet kétség: csakúgy, mint Krisztus testét, gyakorlatilag szétszaggatták.

E nyilvánvaló párhuzam tükrében már talán a nemzettragédiában rejlő örömhír-üzenetet sem lesz nehéz felismernünk: ha ugyanazt a szakadást éljük át, mint Krisztus a kivégzésének eszközén, akkor mindez azt is jelenti, hogy már mi magunk is a keresztfán vagyunk. Ami fájdalmas és keserves ugyan mindaddig, míg meg nem értjük, hogy ha képesek voltunk feljutni a keresztfára, akkor mindez azt is jelenti, hogy képesek voltunk eljutni a tövéig is, vagyis letérés és feladás nélkül végigjárni azt az utat, melyet az Egyetemes Megváltó is kitaposott előttünk a Golgota felé haladva. Mindvégig Krisztus nyomdokaiban jártunk hát, mindvégig a Megváltó lépéseit követtük, vállalva annak küzdelmeit, bukásait és felemelő megigazulási folyamatait. Trianon tehát a bennünk élő Krisztusság véresre verése és megalázása a személyes Golgotánk felé vezető utunkon, s mint ilyen, bestialitása mellett az egyik legnagyobb kiváltság is, melyet egy nemzet adományként megkaphat a Gondviseléstől. Miért? Mert minőség-azonos utat járhattunk a Megváltóval, megalázást és szenvedést élhetett át a nemzet, akárcsak Jézus, felkerülhettünk a keresztre, ugyanazon lándzsa által megszaggatva, mint a Világ Világossága, hisz a kéz, mely egykor az Üdvözítő oldalába fúródó fegyvert irányította, Trianonban már a tollakat ragadta magához, hogy azokkal „hitelesítse” az ország feldarabolását szentesítő döntés okmányait.  Sorsunk tehát közös a Názáretivel, és ez többek között azért is kiváltság, mert nem feledhetjük: a kereszthalált nem egészen három nap választotta el a feltámadástól, vagyis a keresztre szegezett pozíciónkban, már kézzel fogható közelségbe kerültünk az üdvözüléshez. Ha e felismerés sem ad erőt nekünk, akkor semmi sem menthet meg minket az önemésztő, önpusztító erők elhatalmasodásától.

De figyelem: a feltámadás kézzelfogható közelsége mást is jelent, nem csak örömüzenetet. Hanem feladatot is. Feladatot, mert ebbéli pozíciónkból kifolyólag fel kell ismernünk, hogy küszöbön állunk. Ezért való igaz ugyan, hogy karnyújtásnyi közelségbe került a feltámadás, de ha most hibázunk, ha most gyengeséget mutatunk, ha most az egyszerűbb utat választjuk, a pokolra jutás is hasonló realitással válhat sorsunkká. Óriási lehetőség adatott számunkra, egészen katartikus végkifejlet lehetőségével, miközben azért a pokolra jutás dermesztő víziója is farkasként kopog az ajtónkon. Meg kell tehát értenünk, hogy nem elég csupán a keresztre feljutni, még ott is Krisztust kell követni. Hogyan, milyen formában?

Illúzióink ne nagyon legyenek. A trianoni döntés egészen sötét démonitása nem csupán abba merült ki, hogy egy országot szétszakított. Ennél sokkal többről is szó volt. Ebbe az ítéletbe ugyanis már időzített bombaként automatikusan volt kódolva a döntéshozók iránti gyűlölet magvának elhintése. Ha pedig egy alapvetően kegyelemre építő kultúrának talajába elültetik a gyűlölet bármilyen formáját, akkor az azt is jelenti, hogy az a kultúra, mely eddig a szeretetre épített, riasztó közelségbe kerül a gyűlölet realitásához, s, ha nem elég erős az ellenálló képessége ahhoz, hogy a kiprovokált indulatainak gátat szabjon, akkor elsodródva a megbocsátás ethoszának ösvényéről, gyakorlatilag a feltámadás esélyét játszhatja el végérvényesen. Amikor tehát Trianonban egy ország szétszakítását megtervezték, nem csupán a halál állapotába küldtek egy nemzetet, de a feltámadásának lehetőségét is megpróbálták a legminimálisabb szintre csökkenteni, vagyis egy olyan pályára állították át a váltót, ahol a sínek egyenesen a szakadékba vezetnek. Mindezt felismerve azonban bátran állíthatjuk, s talán ez nem túlzás: világtörténeti jelentőségű esemény lehetősége nyílt meg előttünk, hogy megmutassuk a világnak, sem a befelé, sem a kifelé irányuló gyűlöletnek nem engedünk teret, hanem továbblépünk a Krisztusi nyomvonalon, és hozzá hasonlóan, aki az őt halálba küldőkért imádkozott és bűneiknek bocsánatát kérte még a keresztfán is, nekünk szintén ezt a lépést kell megtennünk. Ezért van világtörténeti jelentősége annak, hogy most a magyarság, és annak kultúrája, műveltsége hogyan reagál? Most megmutathatjuk, hogy ellenségeinken nem bosszút állni szándékozunk, hanem azok gyengeségein, vagy bűnein felülemelkedve a megbocsátás hangját erősítjük. Most igazán megmutathatjuk, hogy létezik egy nép, mely ugyan most gyakran hivatásszerűen képes még önmagát is a mélybe rántani, ám ennek ellenére még ilyen előzmények után sem enged a gyűlöletnek, hanem tántoríthatatlanul jelenti ki: nem lépünk a Habsburg család Károly nevezetű királyának nyomdokaiba, aki tízmillió aztékot irtott ki, nem követjük Julius Caesart a kelták lemészárlása útján, és nem akarunk önmagunk Kánaánjába úgy eljutni, hogy Isten akaratára hivatkozva egész nemzetek bestiális kegyetlenséggel végrehajtott likvidálását céloznánk meg. Nem, mi nem ezt az utat választjuk. Mi töretlen kitartással és elszántsággal a Krisztusi nyomvonalon haladunk tovább, és csak egyet mondunk Trianon kigondolóinak és végrehajtóinak, gyűlölőinknek és ellenségeinknek: Uram bocsáss meg nekik, mert jól tudták és tudják, hogy mit cselekszenek. És akkor Trianon leggyilkosabb veszélyforrása, a Krisztusi pályáról való letérítés kódolt következménye (szándéka?), egész egyszerűen hatástalanná válik.

Léteznek azonban élethelyzetek, amikor a kegyelem kérése szükséges ugyan, de messze nem elegendő. Amikor nincs mese, a tettek mezejére kell lépni. A trianoni diktátum hatásainál is jelentősebb veszélyforrás, ha egy nemzetet kultúrájában és hagyományában rendítenek meg. Éppen ezért műveltségünk azon irányából, mely a Krisztusi életmodell nyomaiban halad, egész egyszerűen nem engedhetünk. Ahhoz azonban, hogy kellő hatásfokkal legyünk képesek ellátni a védelmi feladatokat, be kell tudnunk mérni azon bomlasztó erőterek irányát, melyek valóban akut veszélyt jelentenek az imént vázolt szellemiségre. Az Istenkép és a Családmodell zárójelbe tételénél és relativizálásánál már ejtettünk szót a liberalizmusról. Talán nem véletlen, hogy ilyen előzmények után első számú gyanúsítottunkká a liberalizmus szellemisége fog előlépni. Hogy magát a fogalmat az értelmező kéziszótárok és a lexikonok jólfésült definíciói hogyan határozzák meg, tökéletesen lényegtelen. Még csak az sem igazán mérvadó – komolyan pedig egyáltalán nem veendő –, hogy politikai irányzattá hanyatlott derivátumai, a magukat liberálisnak nevező pártok „(er)ősemberei” miképpen vélekednek e szellemi „frontvonalról”. Nem lényeges tehát, hogy egy Kóka, egy Kuncze, vagy régi-új csörgősapkájuk egy Fodor mit ért liberalizmus alatt, hisz az állatkertben sem elsősorban a kacagójancsi, vagy a butabogár életvitele érdekli a látogatók túlnyomó többségét, hanem a nagyvadaké: a tigrisé, az elefánté, a jegesmedvéé, vagy az oroszláné. Lefordítva ez annyit jelent, hogy a liberális filozófia velejéről a liberális értelmiséget kell vallatnunk, hisz a szellemi hátországot mégiscsak ők biztosítják, ők a tettekké fordított ideológia értelmi szerzői. Lássuk tehát, hogyan látja a világot az európai, fejlettnek mondott liberális demokráciákat átható szellemiség talán legjelentősebb hazai képviselője – Konrád György, aki Az újjászületés melankóliája című kötetében a következő megállapításokat teszi, ez esetben a rendszerváltozás körülményeivel kapcsolatban: „Engem a játékszabályok tisztázása érdekel, nem a játékosok lecserélése.” No, igen. Ha valakit a játékszabályok tisztázása, és nem a tisztasága érdekel, akkor azon nem is nagyon lehet mit csodálkozni, hogy a tisztátalan játékszabályok világában szocializálódott személyek lecserélése lényegtelen kérdéssé szürkül. Szintén a rendszerváltással kapcsolatban olvasható a következő gondolata is: „A tegnapi reform kommunisták és a mai szocialisták, a hatalomról való lemondással törvényesítették magukat.” Kik a tegnapi reform kommunisták, akik napjainkra mai szocialistákká vedlettek? Azok, akik azt mondták, hogy hazudtunk reggel, este és éjjel. Vagyis aki lemond a hatalomról, miközben ismét megszerezve azt végighazudja kormányzását, az törvényesíti magát.  Konrád itt nem tesz mást, mint egész egyszerűen hitelesíti az erkölcstelent és az etikátlant. A liberalizmusról a következőt mondja: „Miért vagyok liberális? Mert számomra nincsenek bírálhatatlan szent személyek és fogalmak.” Erről van szó! Semmi sem szent! A maszkok valóban lehullanak. Egy gondolat a honfoglaló magyarságról: „Napimádó lovasoknak nem volt könnyű megtanulniuk a keresztre feszített héber táltos imádatát.” Ide a szavak kevésnek bizonyulnak… És egy utolsó idézet: „ A zsidó nem emel maga fölé emberré vált Istent.” Világos, tiszta beszéd, de hogyan kerül e mondat a liberalizmus meghatározásának szótárába? A válasz logikus: Konrád tiszteletre méltóan vállalja zsidóságát, mint ahogyan liberalizmusát is. Konrád esetében tehát a liberalizmus és a héber identitás fedi egymást. Ebből viszont logikusan az következik (mert nem következhet más), hogy a magyar liberalizmus meghatározó, talán legbefolyásosabb szürkeállománya nem hajlandó maga fölé emelni a Krisztusi szellemiséget. Mármost a magyar műveltség a Szent Koronával induló és Csontváryval záródó tengelyen viszont vele ellentétben pontosan ezt teszi. Nos, ezzel az alapállásbeli markáns különbséggel a két erőtér között létre is jön egy olyan kibékíthetetlennek tűnő ütközőzóna, melynek feloldása a XXI. század emberiségének egyik legkomolyabb kihívását jelenti.

Teljesen világos ugyanakkor, hogy e „feloldásnak” egy megkerülhetetlen intellektuális küzdelem  keretei között kell megtörténnie. Hogyan lehet hatékonyan megvívni ezt a szellemi síkon lezajló ütközetet? Kizárólag úgy, hogy az egyetemes művelődés értékei mellett a saját kincseinket is hirdetjük, s ameddig az oktatásban mindez nem köztelező tananyag, addig otthon tesszük azzá. Nem hagyhatjuk, hogy a keresztény műveltséget deresedő kvíz professzorok kereszt(rejtv)ény műveltséggé alacsonyítsák, mint ahogy nem hagyhatjuk azt sem, hogy eluralkodjon az a szemlélet, amit a szintén liberális Nádas Péter képviselt Friderikusz Sándor „Egy este Nádas Péterrel” című portréműsorában, ahol az elismert író a következő kijelentést tette: „Tiltakoztam az ellen, hogy az erkölcs fölülírja a politikát.” Tudjuk jól, hogy a politika fő kritériuma a törvényesség, de nem az erkölcs, nem az etika, nem a morál. Tisztában vagyunk ugyanakkor azzal a ténnyel is, hogy a mai törvénykezésnek alapot biztosító jogot az a Róma adta, amelyet Romulus, tehát egy gyilkos minőség alapított. Romulus, mint ahogyan Káin is, könnyen elképzelhető, hogy tulajdon testvéreik lemészárlásánál saját szempontjuk szerint jogszerűen jártak el, de mindez semmiképpen sem jelenti azt, hogy erkölcsi kritériumokat akár a legminimálisabb mértékben is mérlegeltek volna. Amikor Nádas azt mondja, hogy az erkölcs nem írhatja felül a római jogra viszonyítási alapként tekintő politikát, akkor az emberiség egyik legősibb nyelvét – a Romulus-nyelvet beszéli. Amikor Konrád azt mondja, hogy a zsidó nem emel maga felé emberré vált Istent, akkor szintén az emberiség egyik legősibb nyelvét – a Káin-nyelvet beszéli, mert nem képes felfelé tekinteni, vagyis áldozati füstje a föld, az anyag irányába száll. Romulus illetve Káin-nyelvről beszéltünk az imént, ezért tehát világosan kell látnunk azt is, hogy a harcot valójában nem személyek, hanem sokkal inkább ideológiák ellen kell megvívnunk. Mindazok pedig, akik ezen ideológiák tolmácsolására hajlandónak mutatkoztak, nem csupán képviselői, de egyben szenvedő alanyai is egy romboló eszmének. Éppen ezért kizárólag a kegyelem és a szeretet fegyverével lehet velük szemben megnyilvánulni, s rájuk nem, mint gyűlölendőre, hanem mint meghaladandóra és felemelendőre kell tekinteni. Minden más „harcmodor” tökéletesen elfogadhatatlan és elvetendő. Tökéletesen elfogadhatatlan és elvetendő ugyanakkor kultúránk és műveltségünk totálisan bizonyíthatatlan gyökerekből való eredeztetése is. Azok az egészen lehetetlen alapvetések, melyek ha kissé sarkítva is, de a gibraltári ősembert már a Szent Korona törvényes örökösének tekintik, és meggyőző hittel vallják, hogy az óbirodalmi piramisépítők, elérve a temetkezési helyükként azonosított épületeik végleges magasságát, a bokrétafa mellé a magyar trikolórt tűzték ki, legalább annyira veszélyes és kártékony szellemiséget képviselnek, mint azok, amelyek azt állítják, hogy amennyiben a magyar kultúrából kivonnánk a zsidó elemeket, akkor nem maradna más, mint a bő gatya és a fütyülős barack. Mert támadási felületet biztosítanak, mert elhiteltelenítenek. Éppen ezért nekünk pontosan elegendő abból a műveltségből gazdálkodnunk, amely rendelkezésünkre áll, pontosan elegendő azok emberiségre is kivetíthető üdvtörténeti jelentőségét hangsúlyozni, amelyek bizonyíthatóan a mi szellemi tulajdonunkat képezik a Szent Korona képrendjétől Csontváry kozmikus igazságáig. Ha ezt megértjük és megérttetjük, vagyis műveltségünket teljes mellszélességgel felvállaljuk és megvédjük, bátran állhatunk az elszámolás elé, azon elszámolás elé, ahol azonban már nem csak azt fogják megmérni, hogy mennyit tettünk szerves kultúránk fennmaradásáért, de azt is, hogy mennyit tettünk a Krisztusságért, és így az emberiségért. Ezért feladatunk végrehajtása közben kizárólag az Ember Fiának lábnyomaiban haladhatunk lépésről-lépésre előre, mert éreznünk kell, hogy Krisztus egyetlen hátrahagyott lábnyomában is mélyebb és igazabb tanítás rejlik, mint az alexandriai könyvtár valamennyi kötetében együttvéve.

Hogy életünk menetét e felismerés tükrében irányíthassuk tovább, fel kell számolnunk végre a politikatörténet kódolt veszélyeit, be kell látnunk, hogy a mások letaposása által kikönyökölt relatív győzelmek csupán a végső bukás előszobái, meg kell értenünk, hogy nem Machiavelli a fejedelem, vagyis le kell mosnunk az ember homlokáról a gyűlölet káini pecsétét, művelődésünket és életünket pedig Atilla kardjával, Csontváry ecsetével és a Fohászkodó Üdvözítő kegyelmével kell továbbírnunk. S ha ez sikerül, nem felállunk, hanem csonkolt állapotunkban is megemelkedünk. Aki viszont megemelkedik, mindig magasabbra jut, mint aki feláll.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólás