logo
MUNKÁSSÁG

Ötödik Evangélium, A Beszélő Művészet – Avagy A Cserkúti Krisztus Üzenete

vasárnap, november 9, 2014 Írások 0

XXI. századi világunk az Isten megtagadásának és Paradicsomból való kiűzésének periódusát éli, függetlenül attól, hogy az emberiség hány százaléka tekinti magát Istenhívőnek, illetve vallásgyakorló kereszténynek. Értsük meg jól: az Istenhit igazolásánál nem az a döntő szempont, hogy hányan vallják magukénak az Evangélium, Sziddhárta, a Korán, vagy a Tóra tanítását, hanem az, hogy hogyan viszonyul az ember az önzetlenség és a feltétel nélküli szeretet kérdésköréhez. Mert nem az a lényeg, hogy a keresztlevelemet fel tudom-e mutatni, hanem az, hogy a keresztemet fel tudom-e vállalni. A kereszt felvállalása: az önzetlenség gyakorlása. Az önzetlenség ezért Istent igazoló kereszt, míg annak elutasítása Isten következetes tagadása. Hogy ez az alapjaiban érték-tagadó alapállású társadalom milyen veszélyeket rejt magában, hogy e veszélyeket a művészet milyen eszközökkel tudja érthetővé tenni, és hogyan tolmácsolja a csapdahelyzetbe került emberiség menekülésére tett Isteni javaslatokat, arra egy igencsak szemléletes példával szolgál bizonyítékul a Pécs melletti Cserkút 1270 és 1290 között épült román stílusú, fazsindelyes katolikus templomának „Ítélő Krisztus”- ábrázolása.

Jómagam szervezett kirándulás keretében látogattam el a fent nevezett helyre, ahol egy idősödő úriember vázolta néhány mondatban a templom és a falon látható freskók történetének főbb vonatkozásait. „Jól informált” vezetőnk – aki kedves ember volt – a hallottak tükrében méltán érdemelte ki a „kedves vezető” titulust. No, nem azért, mert egyszerre volt vezetőnk és kedves is, hanem azért, mert a „kedves vezetők” működésrendjéhez hasonlóan professzionális szinten művelte a mellébeszélés „tudományát”. Állítása szerint ugyanis az „Ítélő Krisztus” mestere, ábrázolásához „bizonyosan” külföldi (valószínűleg Itáliai) példát vett alapul, vagyis olyan tudásanyagot vetített a falra, amelyet „nyilvánvalóan” nem saját kútfőből merített. A magyar művészet önállótlanságát, a függetlenül gondolkodni képtelen „szellemiségét” hirdető retorikát szolgaian követő hang a „kétszerkettő négy” természetességével felmondott leckéjének hitelessége azonban már a helyszínen megdőlni látszott, ugyanis a művészet egyetemes története sem itáliai, sem semmilyen más „külföldi” előképet, analógiát nem tud arra szolgáltatni, hogy az Ítélő Krisztust a cserkúti ábrázoláshoz hasonlóan jelenítették volna meg bárhol is a történelem folyamán. Teljesen páratlan és egyedülálló az ábrázolás, ennek ellenére mégis „import-tudás” eredményéről, egyfajta önállótlan reproduktivitásról szól a hivatalos „szakvélemény”. Érthető, ugye? Olyan képjelet importált Itáliából a cserkúti Ítélő Krisztus mestere, mely képjelnek nyoma sincs Itália szerte… Ez a hang természetesen közel sem ismeretlen, hisz a művészet iránt érdeklődő emberfia lépten-nyomon szembetalálkozik azzal a hivatalos deklarációval, mely egy-egy hazai műkincs ismertetése kapcsán, annak vélt és feltételezett külföldi „származáselméletét” hitelesíti, illetve egyértelműen idegen mesterek keze munkájaként, vagy azok által behozott szellemiség félreértelmezett derivátumaként állít be minden olyan Magyarországon fellelhető kulturális kincset, melyek nemzetközi összevetés tekintetében is tagadhatatlanul komoly intellektuális értéket képviselnek. Teszi ezt úgy, hogy az olyan dokumentumokkal igazolható ellenpéldákról (Gerevich László: A Magyarországi művészet története, 1970, negyedik, átdolgozott kiadás) nagyvonalúan elfelejt beszámolni, mint amilyet a francia Villard d’ Honnecourt esete is képviselt, akit miután a gótikus építészet egyik legjelentősebb mestereként Magyarországra küldtek, a Pilisszentkereszti ciszterci apátságban olyan általa soha nem tapasztalt építészeti megoldásokkal találkozott az „önálló gondolkodásra képtelen”, fantáziátlannak beállított magyar mesterek által kivitelezve, amelyet nyilvánvalóan a tanulás egyértelmű szándékával híres jegyzetfüzetében is dokumentált.

E rövid kitérő után azonban elérkezett az ideje, hogy visszatérjünk alapfelvetésünkhöz, és feltegyük a kérdést: miben is rejlik a cserkúti Krisztus egyedülállósága? Mindenekelőtt rögzítenünk kell a következő tényt: amennyire páratlan a formaképzés, ugyanannyira döbbenetes a hatás is. Az első és legfontosabb tétel a kép elemzésével kapcsolatban az a következő megállapítás: ennek az Ítélő Krisztusnak a teste csontváz! A másik ugyancsak lényeges felvetés: teljesen biztosra vehető, hogy nem a ma látható formájában készült el a kép, az ugyanis erősen lekopott állapotban fogadja a látogatókat. No, de akkor miért indokolt ezt a mindenki számára egyértelmű, valóban triviális tényt külön megemlíteni? Azért, mert meg kell értenünk: a mi szempontunkból most nem az a leglényegesebb feladat, hogy kizárólag feltételezésekhez vezető bonyolult elemzések segítségével megállapítsuk, hogy a születés pillanatában milyen formában volt látható a vizsgálat alá vont Krisztus-ábrázolás, hanem tudomásul kell vennünk, hogy a ma embere számára elsősorban a mai állapotában üzen a képjel, tehát valóban tökéletesen másodlagos szempont, hogy megfestésének időciklusában hogyan nézett ki az ábrázolt motívum, azt kell vizsgálni, hogy ebből, a ma látható állapotból kiolvasható-e olyan szimbolika, melynek segítségével felfejthető olyan üzenet, amely valóban segítséget jelenthet az ezredforduló emberisége számára? Ha kiolvasható, akkor sérülés ide, eredeti állapottól való eltérés oda, nincs mit tenni, az üzenetek jelen vannak, és ezen üzenetek jelenvalóságát nem írhatja felül a képjel eredeti állapotának megváltozása.

Lássuk hát a kép leírását, egyelőre csak vázlatosan: az erősen sérült állapotban látható Krisztus-ábrázolás minden bizonnyal ülő pozícióban lett megjelenítve, hisz a medence vonaláig felhúzott térd mindenképpen erre enged következtetni. Az alsó végtagok további „elemei”, vagyis az öv-vonal alatti testrészek az erős kopás hatására gyakorlatilag teljesen láthatatlanná váltak. A középső testrész alkotja a jellegzetes, sehol sem fellehető egyediséget: Krisztus teste ezen a ponton kizárólag a csontváz borda elemeivel van jelezve. A két felkar lefelé (de nem a testhez szorítva), míg a két alkar felfelé irányul, olyan pozíciót felvéve, mint amilyet az áldást osztó pap kéztartása jelenít meg. A kézfejek mindkét oldalon teljesen hiányoznak. A sérülés ugyanakkor a fej-részt sem kímélte: az Egyetemes Megváltó vonásait ezen a ponton már csupán egyetlen szem és az orr motívumai jelzik. Rendelkezünk tehát egy olyan testiségét „elvesztett” Üdvözítő-ábrázolással, akinek csak bordái, fel- és alkarjai, valamint egyetlen szeme és orra látható, a fejét körbeölelő glória kontúrjaival lezárva. Nos, ahhoz, hogy a rendelkezésünkre álló motívumokból a mának kódolt üzenetet megfejthessük, azt a középkori, de még a reneszánszban is jelenlévő alapállást kell figyelembe vennünk, miszerint az embert három alapvető minőség – a testiség, a lelkiség és a szellemiség – formálja valóban élő minőségű létezési formává. Ha ezen rendszer alá vonva vizsgáztatjuk képjelünket, akkor a következő megállapítássá alakíthatjuk át eddigi információinkat: a szellemiség „egyszemű”, a lelkiség „csontváz”, a testiség eltűnt. Vegyük hát sorra, az ebben a pillanatban még kissé elvontnak tűnő képjelek és fogalmak rendszerét, egyenként átgondolva és a lehetőségekhez képest érthetővé formálva.

Kezdjük az „egyszemű” szellemiséggel: tény, hogy esetünkben egyetlen szem „áll rendelkezésünkre”, ezzel a szimbolikával kellene most hatékonyan sáfárkodnunk. Ha túlságosan gyakorlatias, vagyis a hírekből és egyéb híradásokból kölcsönzött tapasztalatok alapján választunk megoldást az értelmezéshez, akkor azt mondjuk, megjelenített „emberünknek” minden bizonnyal kiverték a szemét. Itt azonban templomról és Krisztusról lévén szó, nyilvánvalóan magasabb szinteken kell keresnünk a megoldás kulcsait. Lássuk hogyan. Amikor rögzítettük a tényt, hogy a cserkúti Ítélő Krisztusnak egyetlen szeme maradt meg viszonylagos épségben, míg a másik maradéktalanul törlődött, mindenképpen fel kell tennünk azt a kérdést, hogy melyik szem az, amelyik napjainkban is jelen van az arcon, és melyik az, amely megsemmisültnek tekinthető? Hogy miért annyira lényeges ez a kérdés, arra a választ az agyféltekék feladatkörének ismerete fogja megadni. Az emberi nagyagy két agyféltekéből, a jobb és a baloldaliból épül fel. Mindkét agyféltekének rendelt feladata van az emberi életben. A bal agyfélteke az analitikus látást képviseli, azt az emberi magatartásformát, mely racionálisan gondolkodik, a tudomány egzakt módszereivel érvel és bizonyít. A jobb agyfélteke ezzel szemben intuitív, vagyis a szabadabb, a szárnyalóbb, a magasztosabb, az emelkedettebb érzékelésére van hangolva. Fontos ugyanakkor megemlíteni azt a teljes hitelességgel bizonyított evidenciát is, melynek értelmében ameddig a bal agyfélteke a test jobb, addig a jobb agyfélteke a test bal oldalát irányítja. Ebből a törvényszerűségből az is világosan következik, hogy mivel a cserkúti „ítélő Krisztusnak” jelenlegi állapotában a jobb szeme maradt sértetlenül, ezért értelemszerűen a hozzá teljes jogalappal rendelendő bal agyfélteke funkciói kerülnek előtérbe, meghatározó pozícióba. Ha most ebből a szimbólumok által felrajzolt helyzetből korunk világlátására szándékoznánk következtetni, akkor legnagyobb hitelességgel a következő diagnózist írhatnánk fel: ez az állapot nagyon komoly, ha úgy tetszik, egzakt látleletet ad XXI. századi mindennapjaink gondolkodásmódjáról, és hangsúlyos kérdések megválaszolásához szükséges szellemi alapállásáról, ugyanis a bal agyfélteke a racionalitásra hangoltsága okán, nem hogy tagadja, hanem egész egyszerűen nem is érti mindazon lelki folyamatokat, amelyek az embert végső soron mégiscsak érző emberré teszik. Nem tud ráhangolódni az érzelmi frekvenciákra, nem érti a művészetet, a zenét, nem látja Istent, vagyis e „szem” funkciójának felerősödése  eredményezte a racionalitás győzelmét, a szekularizált világlátást, ez szülte a francia forradalmat, ez ünnepli diadalként a heliocentrikus világkép győzelmét a geocentrikus felett, miközben a Föld-központú tudományosság mellett az Isten-centrikus világképet is törölte, és ez az, amely nem látja, és így nem is érti a lelket. Ő az, aki a csodálatos kenyérszaporításnál kétkedik (lehetetlen ennyi embert jóllakatni – mondja), mert számol, mert racionális alapon zár ki hitbéli törvényszerűségeket, ellentétben a másik szem „világképével”, amely csak annyit mond: éhes a tömeg, Mester, és odébbáll, mert tudja, hogy működik az Isteni kegyelem. Mert a másik szem a lélek nyelvén beszél, ezért tudja azt is, hogy nincs lehetetlen, mert él az Isten. Számára a világ, és annak lehetősége nem véges, de leginkább nem matematikai egyenlet, hanem emberi és Isteni szövetség, ahol egymásba olvadnak a profanitás és szakralitás „komponensei”, és ebből a „vegyületből” építi fel az embert. A „jobb szem” azonban ennek belátására egész egyszerűen alkalmatlan és képtelen. Nos, mindezek tükrében bátran tehetjük fel a kérdést: napjaink szellemisége melyik szem működésrendjének tipizálható jegyeit viseli magán inkább? Innentől kezdve azt hiszem, érthetővé, és mindenféle megerőltetés nélkül megválaszolhatóvá is válik a kérdés: miért az Ítélő Krisztus jobb szeme maradt sértetlen és működésképes állapotában századunkra a cserkúti templom román-kori freskórészletén?

E felvetésünk megfontolását követően az „egyszeműség” állapota után kutatva a szimbólum egy másik (hangsúlyosan nem utolsó) olvasati lehetősége is kézzelfogható közelségbe kerül. A görög hagyományt segítségül hívva ugyanis biztosak lehetünk abban, hogy az egyszemű képjel motívumára olyan jól „kamatoztatható” analógiát fogunk találni, amelynek beazonosítása bizonyosan tovább fogja pontosítani a képjel valódi üzenetének megértését szolgáló kísérletek tartalmi vonatkozásit. A görög hagyományban az „egyszeműség” egyértelműen a legismertebb mitológiai szereplőkhöz, a Küklópszokhoz kapcsolható. Ugyanakkor a hitelesség kedvéért mindenképpen alá kell húznunk, hogy a nevezett mitológiai lények egyetlen szeme homlokuk közepén helyezkedett el, ellentétben a cserkúti Ítélő Krisztus épen maradt szemével, mely az arc jobb oldalán látható. E törvényszerűséget figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a „küklopszság” (bár tökéletes pozícióazonosság nem lelhető fel, de) a látószervek számosságának megegyezése okán nyomaiban mindenképpen jelen van a cserkúti Megváltó-ábrázoláson, ezért ezen rímelés hiteles jogalapot szolgáltat arra, hogy az elemzés kapcsán ha nem is jellegadó hangsúllyal, de mindenképpen számításba vegyük szimbolikájának az ítélő Krisztusság ábrázolásával kapcsolatos összefüggéseit. E bevezető néhány gondolat után a további konzekvenciák leszűrésének reményében tegyük is fel a következő kérdést: kik voltak valójában ezek a furcsa, mitológia által jelölt lények? Nos, a Küklopszoknak két generációjuk ismert. Az első generáció három tagja Kronosz által a Tartaroszba, vagyis az Alvilág legmélyebb szakadékába vetett óriások voltak, akiket Zeusz kiszabadított. Bosszútól fűtve megmentőjük mellé szegődtek, hogy segítségükkel Kronoszt legyőzhessék. A második generáció tagjai pedig, olyan – az isteneknek sem engedelmeskedő – óriások voltak, akik felfalták az embereket. A Küklópszok jellemrajza által tehát két alapvető, az emberi mentalitásban is jelenlévő magatartásformát tudunk bemérni: a bosszúvágyat és az embertelen pusztítás ösztönét, vagyis a gátlástalanságot. Amennyiben pedig képesek vagyunk arra, hogy ha csupán minimális mértékben is, de elvonatkoztassunk a konkrét szereplőktől, és azokat ne mint „testi” (illetve legyünk pontosak: mint mitológiai „valóságot”), hanem sokkal inkább, mint szimbólumot értékeljük, akkor csakhamar egy másik olvasati lehetőség is a felszínre emelkedik az új, és legújabb kor haladónak mondott vívmányaival és nem utolsó sorban szellemiségével összefüggésben: a felvilágosodás, az ateizmus és egyáltalán nem mellékesen a globalizáció is a Küklopszokhoz hasonlóan olyan Istennek sem engedelmeskedő féktelen „óriások”, akik egész egyszerűen – ha nem is testi valójukban, de a lelkiség szintjén mindenképpen – felfalják az embert. Mivel azonban nem felejthetjük, hogy fenti tételeinket egy szakrális hajlékban megjelenő spirituális szimbólumból bontottuk ki, ezért nem spórolhatjuk meg azt a feladatot sem, hogy az imént vázolt szellemiség pozícióját vallási összefüggésekben is megvizsgáljuk. Ekkor viszont azt fogjuk tapasztalni, hogy a mindennapi életre kivetíthető, bosszúra és gátlástalanságra épülő gondolkodásmód, bizony vallási dimenzióban is egészen konkrét formában fog megjelenni. Ebben az esetben pedig nem másról, mint arról az ószövetségi értékrendről van szó, amely már a Sixtus-kápolna képrendje által is világosan bizonyította, hogy a bosszúra és a gátlástalanságra építette világlátásának alaptételeit. Mindez tehát azt jelenti, hogy a cserkúti „Ítélő” Krisztus portréábrázolásából az egyszemű küklopszság szimbolikájával megidézve, voltaképpen az ószövetségi törvény korának mai korszakra kivetíthető szellemisége idéződik meg, amely az Egyetemes Megváltó eljövetele által egyértelműen felülíratott. Ennek ellenére az emberiség mégis visszazuhant egy olyan állapotba, amely a kegyelem korát megelőző „erkölcsi” alapvetések – a bosszú és a gátlástalanság – diktátumaira építi társadalmának kollektív értékítéletét.
Hogy az általam valósnak vélt veszélyek (és egyáltalán a következtetések) a fent tárgyalt képjelből hitelt érdemlően lettek-e kiolvasva, annak megítélését tizenegy éves kisfiamra bíztam, ezért hát megmutattam Neki a vizsgálat alá vont freskórészletet, és kikértem véleményét: mit lát rajta, és a látottak milyen érzéseket keltenek benne? Az első reakciója az volt, hogy furcsa ez a kép ezzel a csontvázzal. Megkérdezte, kit ábrázol? „Hogy most kit, az egy külön kérdés, de közel ezer éve még Krisztus vonásait tükrözte” – válaszoltam. Láthatóan kissé értetlenül fogadta a „hírt”, nem is nagyon mondott a továbbiakban semmit. „Ennyivel nem érhetem be” – gondoltam – kell, hogy legyen még a gyerekben valami, ezért sajnos kissé befolyásolva Őt, irányítottan vetettem fel a „szentély” kérdéskörét. „Tényleg apa, ez pont olyan” – válaszolta fellelkesülve, majd hozzátette, hogy „ez de izgalmas”! Próbáltam a befolyásoltságot kissé helyrebillenteni, ezért elbizonytalanítása céljából a következőket mondtam: ezt csak én gondolom így, de egyáltalán nem biztos, hogy jó úton járok. Erre Ő a következőket válaszolta: „De apa, ahová járunk az iskolával templomba, ott is ilyen formája van a szentélynek. Pont ilyen!” Rendben – gondoltam, de akkor mi célt szolgálhat ez a „szentély” egy csontvázban – tettem fel a teljesen logikusan adódó kérdést. Meglepően gyorsan és magabiztosan jött a válasz: „Ez a szentély út a Mennyországba Krisztusban. Csakhogy…” – és itt elgondolkodott egy kicsit, mire én kissé türelmetlenül közbevágtam: „csakhogy…csakhogy, mi?”, majd rövid szünet után így folytatta:  „az arcán csak egy szem látható és az rémisztő. Aki ezt festette – mondta – biztos nem nagyon szerette Krisztust, mert a tekintete inkább egy ördögére hasonlít. És akkor viszont – itt ismét elhalkult, de csakhamar  folytatta –, akkor viszont nem is a Mennyországba, hanem a pokolba vezet az a szentély.” Nos, ezek azok a pillanatok, amikor az emberen átfut a hidegrázás. De legalább is rajtam biztosan. Ugyanis megint csak arról volt szó, hogy a gyerek három mondatban mondta el azt, amit én már többször egész kötetekben próbáltam megfogalmazni, ki tudja, milyen sikerrel? Rendkívül súlyos kijelentést hallottam ugyanis: POKOLBA VEZETŐ SZENTÉLY. Erről van szó: a lelkiség és a Jászol kiüresítése ugyanis valóban a pokolba vezet. Így működik, erről szól XXI. századi „szentélyünk”, Krisztust vesztett lelkiségünk. És nem tudtam szabadulni kisfiam másik mondatától sem: „aki ezt a képet festette, nem nagyon szerethette Krisztust.” A kijelentés azért volt rendkívül szíven ütő, mert a képet Krisztusról már mi, az ezredforduló emberei „festjük” tovább nap, nap után. És bizony, „ecseteink” által ördögi erő vette át a hatalmat a Megváltói minőség felett.

De mi a helyzet a lelkiség felségterületén? Nos, ezzel a kérdéskörrel összefüggésben a következő megállapítás tehető: a két oldalsó bordasor által határolt középső terület (vagyis a gerincoszlop helye), a csigolyák ábrázolásának látványos elhagyásával egy szabályos boltív-formát rajzol körül, egy olyan boltív-formát, amely felépítését tekintve tökéletesen rímel a korabeli egyhajós templomok– így egészen pontosan a szóban forgó képjelnek is otthont biztosító cserkúti templom szentélyének szerkezetére. Teljes hitelességgel állapíthatjuk tehát meg a következő tényt: a bordák a vizualitás nyelvén legnagyobb érvénytartammal egy precízen megrajzolt szentély kontúrjait formázzák. No, de miért szentélyét, és miért nem csupán egy közönséges boltívét? – teheti fel kérdését az alapos indoklást igénylő hang. A válasz a következő: Ne feledjük: e „boltív” hordozóközegét azért mégiscsak az Egyetemes Megváltó „teste” alkotja, így a kétségtelenül spiritualitással töltődő geometriai forma sokkal nagyobb jogalappal jelenhet meg szakrális szentély, mint közönséges boltív szerepkörben. És hogy miért fontos egyáltalán a szentély-motívum felvetése? Kérdésünkre a választ annak minősége fogja megadni. Ha ugyanis a bordák által közrezárt formát valóban szentélyként értékeljük (a vizuális megjelenítés erre egyértelmű felhatalmazást ad!), akkor megállapítható, hogy a lelkiség felségterületén megjelenő szentély jól láthatóan üres. Teljesen üres! De mit jelent ez az üresség? Válaszképpen két olvasat is lehetséges. Az egyik jelentésréteg tulajdonképpen mindenféle asszociációs készség nélkül, bárki számára azonnal felfejthető: ha ugyanis hangsúlyozottan a lelkiség pozíciójában megidézett szentély üres, akkor teljesen világos, hogy maga a lelkiség is üres, vagyis kiüresedett. A másik jelentésréteg megértéséért (a gerinc ábrázolásának látványos hiányából kiindulva) a biológia törvényszerűségeinek felszínes ismeretéhez is elegendő fordulnunk. Tisztáznunk kell ugyanis a gerinc funkcióját. Ez pedig nem más, mint a tartás. Az emberi test megtartása. Nos, ezen alapvető ismeretek birtokában a következő megállapítást tehetjük: az üresen maradt – tehát „gerinctelenített” – lelkiségnek nincs tartása. Ez az egyszerű meglátás azonban már korunk lelkiségére is következtetni enged: ha a lélek kiüresedik, az ember elveszíti tartását. Beszélhetünk-e az élet minden területén megjelenő, kiüresedett lelkületű, emberi tartással nem rendelkező magatartásformák „hatalomátvételéről” most, a XXI. századunk hajnalán? A nyilvánvaló költői kérdésre ne is válaszoljunk, a helyzet olyannyira egyértelmű… E két olvasat felvázolása azonban a lelkiség kérdéskörének csupán egyik oldala. Az ugyanis, hogy lelkiségünk üres, mindössze egy állapot rögzítése. Csakhogy az üres szentély kérdésköre a lélek kiüresedésének okaira is válasszal fog szolgálni, méghozzá olyan páratlanul gyönyörű „eszközökkel”, melyeket minden bizonnyal csak mi, magyarok érthetünk meg teljes valóságukban. Ebben az esetben ugyanis már nyelvünk csodálatos jelentésrétegeit is segítségül kell hívnunk. A következőről van szó. A lélek kiüresedésének állapotára szimbolikusan ugyan, de egy valódi szentélyt formáló képlet – ha úgy tetszik, geometriai forma – bemérése, illetve azonosítása segítségével hívtuk fel a figyelmet. A szentély tehát ebben az esetben, mint épületszerkezeti egység is megjelent. Csakhogy a szentélynek létezik egy másik jelentésrétege is. Ebben az esetben a szó utolsó „ly” betűje „pontos j”-vel, a két szó pedig külön írandó. Így: szent éj!  Ha pedig már nem csak a szentély, de a szent éj is „lakatlanná válik”, akkor pillanatokon belül megkapjuk válaszunkat a lélek kiüresedésének okaira is. Szent Éj ugyanis a keresztény hagyományban teljesen egyértelmű, hogy kizárólag ama nevezetes Betlehemi Szent Éjre vonatkoztatható, arra a Szent Éjre, amikor az Egyetemes Megváltó testet öltve egy ócska kis jászolban megkezdte földi küldetésének beteljesítését. Ha azonban mi, a szellemiség témakörében tárgyalt bosszúnak és gátlástalanságnak engedve éljük mindennapjainkat, akkor valójában nem teszünk mást, mint lelkiségünk tulajdonképpeni megtagadásával egész egyszerűen kiüresítjük a Szent Éjt, vagyis nem adunk lehetőséget arra, hogy pontosan a bosszú és a gátlástalanság ellen a szeretet hirdetésének eszközével fellépő Egyetemes Megváltó leszülethessen mindennapjaink életterébe. Önzésre és gátlástalanságra épülő magatartásformánkkal tehát ugarrá aljasítjuk a mindenkori jelen betlehemi jászolját, ezzel küldve halálba az üressé vált jászol Szent Fiát. Az Egyetemes Megváltó ilyen értelemben vett halálba küldésével pedig nem történik más, mint egész egyszerűen elhallgattatásra kerül az emberiség túlélését biztosító és garantáló szeretet ősképe – a Krisztusi Ige.

De mi az ördögivé válás lényege? Egy magatartásforma. Egy olyan magatartásforma, mely a megtévesztésre alapozódik, s ezáltal elterel Istentől. Hogyan éri el ezt az eltávolítást? A következőképpen: őszinteséget színlel, de hazudik. Szembe néz, de hátba támad. Hűséget fogad, de megcsal. Gyereket vállal, de felelősséget érte nem. Jobbra indexel, de balra fordul. Demokráciát épít, de hitet rombol. Jogot követ, de nem értéket. Méltányosságot prédikál, de alattomosan prejudikál. Tisztálkodik, de sarat dobál. Felfelé mutat, de lefelé kutat. Csillagokról beszél, de csak a csillogás érdekli, vagyis tendenciózusan mást mutat, mint ami, tehát vizet prédikál, de mérget itat, és ezzel az álarcot húzó mentalitással, ezzel a hamisságra építkező életszemlélettel mind az embert, mind a társadalmat nagyon komolyan megvezeti, mely társadalomnak ezek után teljesen érthető módon rendül meg az Igazságba vetett hite, ezért életét már nem köti valódi értékekhez. Egy elértéktelenedett, igazságérzetében kiüresedett társadalom pedig egész egyszerűen nem fogja igényelni Istent sem, mert nem csak hogy annak léttörténetét, de az emberi minőségben elfoglalt helyét és szerepét sem ismeri. A kérdés ezek után most már csak az, hogy találunk-e a cserkúti Krisztus-ábrázoláson olyan utalást, mely jelezné azt az állapotot, mely szerint az emberiség tulajdon arcára álarcot húzott, és ezen álarccal építi fel szentélyét, mely szentély (lelkiség) ilyen keretek között tökéletesen alkalmatlanná válik a Krisztusi érték befogadására?

Nos, ha jobban megfigyeljük a freskó Krisztusának „szentélyt” határoló és tulajdonképpen azt felépítő bordáinak „szerkezetrajzát”, akkor azok gyűrűs felépítésükből, valamint szélesség-hossz arányukból következtetve mindenképpen indokoltan hozhatóak összefüggésbe (bármennyire is merésznek hat a párhuzam) egy átmeneti létezési forma képviselőivel – a lárvákkal. A megközelítés első pillanatban valóban riasztónak, illetve visszataszítónak is tűnhet, de hangsúlyozom, ebben az esetben a látvány szintjén megidéződő szimbólumokról beszélünk, ezért ha a képi párhuzam felvethető a Krisztusi borda és a lárvák megjelenítési képlete között, akkor a tagadhatatlanul megjelenő azonosságok vizsgálatát egész egyszerűen nem seperhetjük ízlésbeli kifogásokra hivatkozva a szőnyeg alá. A bordázat és a lárva bizonyos szintű azonosságáig tehát eljutottunk. No, de hogyan lesz ebből a párhuzamból az emberi mentalitást átszövő, mást mutató és mást cselekvő „álarc”? A válasz világos: sehogyan sem, hiszen ezen átmeneti létformát megjelenítő életminőség már maga az álarc. A lárva ugyanis (larva, larua) latin eredetű szó, jelentése: álarc. És pontosan ez a „maszk” lesz az a „mentalitás”, amely a bordák képében közrezárja, felépíti azt a hazugságból emelt szentélyt, mely a fent leírtak tükrében már tökéletesen alkalmatlan arra a feladatra, hogy otthont biztosítson az Egyetemes Megváltó szellemiségének. Azt azonban mindenképpen érzékelnünk kell, hogy a lárva nem csak nevének jelentésében, de működésrendjének tekintetében is hasonló a megvezetésre programozott emberi mentalitáshoz. Mert mit csinál a lárva? Élete első szakaszában mást mutat, mint ami. Önemésztő, önmagából táplálkozó létezési forma jegyeit mutatja a kezdetekben. Ám ez az önemésztő, önmagát feláldozó életminősége csupán egyetlen célt szolgál: elérve egy magasabb szintű fejlettségi állapotot, fék nélkül elkezdhesse környezete felélését, vagyis egy ragadozó-parazita életmód fokozatára eljutva, önmaga életfeltételeit biztosítandó, más életminőségeket egész egyszerűen elpusztítson. Szükségeltetik egyáltalán erre a magatartásformára bizonyítékokat citálni a történelmünk lapjairól? Alig hiszem, hogy ebben az esetben indokolt lenne megnevezett konkrétumokkal szolgálnom, a helyzet túlságosan egyértelmű ahhoz, hogy bármiféle igazolást igényelne.

Ugyanakkor tisztában vagyok azzal a helyzettel is, hogy a két képjel azonossága nem 100%-osan egyértelmű, de, hogy lehetőségként jelen van, az nehezen cáfolható. Ennek a nem tökéletes „lefedettségi  állapotnak” is megvan ugyanakkor az üzenet értékű jelentése: az emberiség még nem teljesen lárvásodott el, vagyis az álarc még nem teljesen fedi le valódi tekintetét. Útban vagyunk, de az átalakulás talán még nem ért el egy visszafordíthatatlan, végzetes pusztítást előidéző szintet.

És valóban kijelenthetjük, hogy még a vészterhes XX.-XXI. századunkban is van remény. Méghozzá nem is elenyésző. Hogy tisztán átláthassuk az ébredés lehetőségének realitását, vissza kell térnünk a kiüresedett-kiüresített szentély szimbolikájához. A szentély üressége ugyanis nem kizárólag egy állapotot (a lélek kiüresedését), de egy igen komoly lehetőséget is vázol. Miért? Mert az üres szentély jelentéstartalma legalább kétirányú: egyrészt jelöl kiüresedést, de ugyanilyen hitelességgel „feltöltésre várást” is. Arról van tehát szó, hogy ami üres, ebbéli állapotából adódóan befogadásra is kész. Kizárólag az emberen múlik tehát, hogy ismét betölti-e szakralitással, értékkel, lélekkel életterét. És erre a lehetőségre – bármilyen meglepően is hat – de ismét a „borda-lárva” képi azonosságának szimbolikája fogja felhívni a figyelmünket. Hogyan és milyen formában? Tudnunk kell, hogy a lárvák – bár az esetek döntő többségében kártékony életminőségeket szülnek, ez az általánosság nem jelent kizárólagosságot. Amennyiben a méhek lárváira gondolunk, kénytelenek vagyunk belátni, hogy a Földünk egyik leghasznosabb kis élőlénye életének kezdeti fázisában még lárva formájában jelenik meg a teremtett világ színterén. Mindez azt is jelenti, hogy a cserkúti Krisztus „lárva-bordái” által közrefogott üres szentélyt a lehetőség szintjén valójában egy életet szolgáló minőség is körbefonja, vagyis az is tartóelemének minősül. A lehetőség tehát adott az ember számára: választhatja ugyan a pusztító lárvák útját is, kiüresítve, meddővé és halottá téve tulajdon lelkiségét, ám ezzel ellentétben a méhek működésrendjét felvállalva az élet szolgálatába is állhat, és ebben az esetben az évszázadok óta üresen tátongó szentély ismét lélekkel, vagyis élettel fog töltődni, aminek következtében, a cserkúti fazsindelyes kis kőkápolna falát vizsgálva már nem az ítélő, hanem egy új életre ébredt, feltámadt Krisztusról és a Vele sorsközösséget vállaló emberről kell majd értekeznünk.

E reményt adó gondolattal zárva elemzésünket, összegezve a tanulságokat, a következő üzenetet olvashatjuk le a cserkúti „ítélő” Krisztus-ábrázolás szimbolikájából: ha egy bosszúállásra és gátlástalanságra programozott, valamint kizárólag az analitikus látásra és a törvény diktátumaira hangolt szellemiség (egyszemű fej) válik jellegadó magatartásformává, akkor a Krisztusság szentélyből – tehát szakralitást felismerő mindennapi életünkből – való kiűzése hatására a lélek kiüresedése (bordák által határolt üres felület) elkerülhetetlenné válik, a lelketlenné vált életminőség elveszíti tartását (gerinc hiánya), elnémítja a Krisztusi tanítást (száj törlődése), mely elnémítás, kiüresedés és gerinctelenné válás sajnálatos következményeként az ember képtelen lesz kiszolgáltatni azt az önzetlenséget és szeretetet képviselő áldást (kézfejek törlődése), melynek megélése elengedhetetlen feltétele lenne a testiség szintjén is megnyilvánuló létezési forma evilágra való megszületésének (alsó végtagok hiánya). Ugyanakkor, ha a cserkúti ítélő Krisztust, „keresztségéhez” hűen nem egy jelenkori, spiritualitásától megfosztott szimbolikus társadalomképként, hanem Egyetemes Megváltóként értelmezzük, akkor viszont az ószövetségi és újszövetségi Isten-kép működésrendje között feszülő kardinális különbségre kaphatunk teljesen világos, tökéletesen olvasható magyarázatot. Ahogy azt a fentiekben már tárgyaltuk, ez az ítélő Krisztus a kezét egyértelműen áldásra emeli. Visszaidézve a Sixtus-kápolna ítélő Krisztusát viszont azt látjuk, hogy az a „Megváltó” karját lesújtásra lendíti, tehát nyilvánvalóan nem meg, hanem elítélni szándékozik az embert. Mindez pedig a következőket jelenti: míg az újszövetség Istene az ítéletet is megáldja, addig az ószövetség istene az áldást is ítéletként és nem kegyelemként fogja fel. A különbség döntő.

Nos, a fent tárgyalt képjel elemzéséből jól látható tehát, hogy a lelkiségből táplálkozó, a szakralitást felvállaló művészet valóságos konfliktusokra, nagyon is létező problémákra ad teljesen világosan értelmezhető, egyenes, mindenki számára befogadható válaszokat. És nem csak felismeri a rendkívüli jelentőséggel bíró sorskérdések mibenlétét, de képes arra is, hogy azokat az ember elé tárja úgy, hogy közben megoldási alternatívákat is kínáljon. Ha ugyanis (a tárgynál maradva) megmutatja a lélek kiüresedésének okait, és ezen okokat a Krisztusi tanítás elhagyásában jelöli meg, akkor ezzel a diagnózissal voltaképpen azt is elmondja, hogy napjainkban már ténylegesen az számít a legkardinálisabb kérdésnek, hogy feleszmél-e az utolsó pillanatban a Földet benépesítő emberi faj, mely ébredés hatására rádöbben az elűzött Isten okozta lelki sérülések kezelésének szükségszerűségére, és visszatalálva Istenéhez – a Világ Világosságának szellemiségéhez – rendezni kezdi végre közös dolgait.

A cserkúti Ítélő-Krisztust megidéző freskórészlet jelenkori állapotából kiolvasható lehetséges jelentésrétegek egyikének vizsgálatát ezen a ponton befejezettnek tekinthetjük. Egyetlen megtárgyalandó tétel azonban még kibontásra vár. Nem ejtettünk ugyanis ez idáig egyetlen szót sem arról a kérdésről, hogy kopásoktól és sérülésektől mentesen – vagyis az eredeti állapot és szándék szerint – a csontváz-testűnek megfestett Krisztus-ábrázolás milyen tanulságokat vet fel.

Nos, a kérdést tisztázandó egyvalamit egészen nagy bizonyossággal megállapíthatunk mindjárt az első pillanatokban: egy olyan csonttá „aszott” egykor volt életminőség, amilyen napjaink emberét megszólítva visszaköszön a cserkúti templom faláról, nyilvánvalóan nem három napja „adta fel” életfunkcióit, hanem annál sokkal régebben. Éppen ezért ebben az esetben már közel sem arról van szó, hogy a Megváltó teste oszlásnak indult, hanem teljesen jól láthatóan maradéktalanul törlődött, hiszen kizárólag csontváza emlékezteti letűnt emberi mivoltára. Krisztus vetületében tehát mindez azt jelenti – mert esetünkben végső soron mégiscsak a Világ Világosságának testéről van szó –, hogy nem támadt fel harmadnapra, vagyis ez a világ (eredeti olvasatot kutatva már az akkori, 1200-as évek világa is) egész egyszerűen képtelen (és képtelen volt) megteremteni a feltámadás esélyét. Ez tehát az egyik – a freskó születésének pillanatában is minden bizonnyal teljes jogalappal olvasható – üzenete a csontváz-Megváltó szimbolikának. De létezik egy másik – ugyanilyen érvénytartamú, ám messze nem ilyen jelentésrétegű – „megfejtés” is. A tovább bontás lehetőségének megoldási kulcsát Krisztus keresztútja, annak is a tízedik /Krisztust megfosztják ruháitól/ stációja fogja szolgáltatni. Hogyan vethető fel a párhuzam a „Csontváz-Krisztus” és a ruháktól való megfosztás keresztúti állomás jelentéstartama között? A válasz nevezett stáció szöveg-értelmezésében rejlik. A Passió-történetben Krisztus ruháktól való megfosztásáról értesülhettünk, míg a cserkúti Krisztus-ábrázolás esetében az Egyetemes Megváltó „bőrruhájától” – vagyis hús-vér mivoltától – való megfosztottságának állapotával szembesülhetünk. Amikor az emberi keresztút (vagyis élettörténet) végén Isten hasonlatosságát megfosztják „ruháitól”, akkor voltaképpen nem történik más, mint hogy az élet folyamán rárakódott negatív hatásoktól megszabadítják, hogy aztán elérve egy megtisztult állapotot már felkészült lelkiséggel hangolódhasson rá e világból történő eltávozására. Ruháktól megfosztani annyit jelent, mint visszakerülni egy tiszta, eredet-közeli állapotba. Krisztus „bőrruháitól” való megfosztása kapcsán pedig nem arról van szó, hogy az Egyetemes Megváltó kerülne vissza egy teremtés-közeli állapotba (Neki erre semmi szüksége, hisz Ő maga a Forrás), hanem mivel „lebomló” emberi jelmeze alatt ott a csont, ezért a legplasztikusabban e megjelenítés által lehet megérttetni, hogy földi minőségű tartóvázának megidéződésével ténylegesen valóságos emberként volt és van jelen mindennapjaink életterében, vagyis a Megváltói eszmerendszer a leganyagibb valóság szintjén is szerves része életünknek.

A csontvázban tehát nem a feltámadni képtelen elbomlott holttestet, hanem az Istenfiú valóságos emberi minőségét kell felfedeznünk, tudatosítva, hogy hús-vér valóságában ott van az emberben az Isten, és Krisztus által már az Istenben is nyilvánvalóvá vált mindannyiunk számára: az ember. Vallomás ez a javából, – felismerése annak az igazságnak, hogy míg a test „megállását” a csontváz, addig a lélek helytállását a csontváz Krisztusi-Isteni eredete biztosítja számunkra. Ez a felismerés pedig egyértelműen jelzi, hogy a Világ Világossága annyi elhiteltelenítési akció, annyi mocskolódás és gyalázás ellenére ismét elindult irányunkba.

Csak legyünk elég érettek a fogadásához! Csak legyünk eléggé felkészültek a találkozáshoz!

Hozzászólás