logo
MUNKÁSSÁG

A Fakitépő “Sámson” Passiójárása

vasárnap, március 8, 2015 Írások 0

A helyzet első ránézésre nem tűnik egyszerűnek és problémamentesnek. A pécsi székesegyház altemplomának lejáratát két oldalon az eredeti állapot szerint egy dombormű-együttes díszítette. Mindkét oldalon (az északin és a délin) a hivatalos „deklaráció” szerint az ószövetségi bíra, Sámson élettörténetéből láthatunk négy-négy meghatározó, emblematikus jelenetet. S bár az idők folyamán erősen rongálódott (néhol pedig teljesen megsemmisült) képrend nehezen, vagy talán egyáltalán nem reprodukálható hitelesen, az óriási fejtörést a kutatók számára mégsem a leletanyag állapota, hanem a kompozíció-sorozat egy szinte tökéletesen fennmaradt képjele, az ún. „fanyüvő”- Sámson szimbolikája okozza. Ennek a motívumnak ugyanis egész egyszerűen nem létezik ószövetségi előképe, semmilyen elven és alapon nem illeszthető a héber hagyomány kánonjába. No, de akkor mégis milyen összefüggésben beszélhetünk egyáltalán a pécsi székesegyház domborműjével kapcsolatban ószövetségi tétel-együttesről, ha annak pontosan az egyik központi faragványa tökéletesen felülírja az ótestamentumi „származáselmélet” létjogosultságát?

Mielőtt további – hasonló irányú – kérdéseinket feltennénk, lássunk néhány adalékot. A pécsi székesegyház altemplomi lejárójának a falát napjainkban a neobarokk emlékműszobrászat meghatározó mesterének – Zala Györgynek a domborműve díszíti. Nevezett rekonstrukció teljesen egyértelműen az ószövetségi tételek menetrendje szerint pótolta az eredeti kőfaragványok hiányzó részleteit. Joggal adódik a kérdés, hogy megfelelő körültekintéssel járt-e el az alkotó – és persze nem utolsó sorban megrendelője –, amikor olyan gyökerekhez próbálta kötni a pótolandó relief-elemek tartalmi vonatkozásait, amelyek egyértelműen nem bizonyíthatóak? Volt-e jogosultsága az egyházi vezetésnek egy olyan lépés megtételéhez, melynek értelmében esetleg „belenyúlva” az eredeti koncepcióba nem kizárhatóan áthangolta az autentikus üzenet szellemiségét, vagy sokkal inkább önkényes beavatkozásról kell beszélnünk az esettel kapcsolatban? Ha konzekvensek akarunk maradni a tényekhez, ki kell mondanunk: mindenféle jogalap rendelkezésre állt az ilyen irányú döntés meghozatalához mind az egyházi megrendelőnek, mind a kivitelezőnek, hisz három olyan motívum is egyértelműen beazonosítható az eredeti domborművön, amelyek témái alapján szervesen köthetőek a Bírák könyvének Sámson élettörténetét bemutató eseménysoraihoz. Ezek sorrendben a következők: az oroszlánnal küzdő ember, a vak-és vakot vezető kapcsolata és az oszlopdöntés jelenetei kétséget kizáróan megjelennek csakúgy az altemplomi lejáró XII. században megalkotott faragványain, mint az ószövetségi Szentírás forrásában is. Egy ilyen súlyú paralelizmus megléte pedig egyértelmű indokot szolgáltathat arra, hogy a Bírák könyvének eseménysorait követve olvastassanak tovább a hiányzó elemek lehetséges történései. Ez a módszertani eljárás tehát mindenképpen tolerálható, még ha fenntartásokkal is, hiszen az említett három jelenet – annak ellenére, hogy létezik megfelelője az ószövetségi hagyományban –, egyértelműen értelmezhető más „nyelven” is, tehát a részleges képi azonosság még nem feltétlen jelent egyértelmű igazolást a héber eredetmítosszal való cáfolhatatlan azonosságra. No, de erről majd később.

Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a szigorú tényt sem, hogy miközben a fent jelölt három esemény egyértelműen a Bírák könyvének történéssoraihoz is kötheti a dombormű képrendjének szimbolikáját, eközben a déli lejáró központi motívumát a fentiekben már jelzett „fanyüvő” képjel uralja, melynek analógiája nem az ószövetségi hagyományban, hanem egy manicheista zsoltárban lelhető fel perdöntő bizonyítékként szolgáló hiteles forrásanyagokkal alátámasztva. Lássuk hát a manicheizmushoz rendelés alapjául szolgáló bizonyítékokat: Cs. Tompos Erzsébet az „Archeológiai értesítő” 1963-as 90. számában írja a következőket: „ A pécsi székesegyház fakitépő Sámsonjának ikonográfiai tematikáját illetően azonban konkrétabb, az általános tartalmi vonatkozásokon túl, formai kapcsolat is mutatkozik egy kora keresztény, kopt zsoltároskönyv szövegével, amelyet a történeti kutatás a legutóbbi évtizedekben fedezett fel:

„…Megismertem és megértettem, hogy mi van, és hogy mi lesz:

mi a halandó és a másik oldalon mi a halhatatlan?

és mi a Fény Királya, aki az élet fája,

és mi a sötétség, ami a halál fája…”

(A Manichean Psalm-Book. Contribution by H. Ibscher, edited by C. R. C. Alberry. Stuttgart, 1938)

Egy másik zsoltárból megtudjuk azt is, hogy a „Sötétség”, a „Tévedés fiai” ki akarták tépni „a megrendíthetetlen fát”, kísérletük azonban nem sikerült, kudarcot vallottak. Ezzel szemben a „Megváltó” győzedelmeskedett a gonoszokon, a szöveg szó szerinti fordításában: „a bűn fáját gyökerestől kitépte”. Ez utóbbi zsoltáridézet irodalmi, és a pécsi dombormű képzőművészeti megfogalmazása között még részletében is figyelemre méltó párhuzam mutatkozik: miként a zsoltároskönyv „Megváltója”, úgy a relief Sámson-Krisztusa is gyökerestől tépi ki a „bűn fáját”. (…) További kérdés, hogy a hálószerűen összefonódó faágakról felröppenő madarak részmotívuma a relief alapvető mondanivalójába illesztve miképpen értelmezhető? (…) Az előző kopt szövegkönyvben a fakitépés gondolata mellett ugyancsak többször szerepel a madár és a háló kapcsolt motívuma. A zsoltárok megfogalmazása szerint Krisztus széttépte a lelkek – a lélekmadarak – hálóját, amely a „halottak Hadese”. Majd a szövegíró saját magáról, bűnös emberről úgy ír, mint akit a „Halál”, a „Sötétség” csapdájába csalt, „hálójába vont és elzárt a szép madarak szabadságának egétől”. Avagy: „miként a madár a kelepcében, úgy vagyok én is, mert a halál testében vagyok”. Könyörög, hogy mielőbb szabadulhasson a test hálójából. A „Megszabadultakról”, az üdvözült lelkekről szólva dicsőíti a madarakat, amelyek felszállnak, s a lélek szülőhazájába térnek.

A „fanyüvő Sámson pécsi domborművének ikonográfiai viszonylatában egyértelműen meghatározható tehát a hálószerűen összefonódó faágakról felröppenő madarak szimbolikus jelentéstartalma: a „Megváltó” a „Halál” fáját kitépve, diadalt arat a „Gonoszon”, s ugyanakkor a „Halál testéből-hálójából” kiszabadítja a lelket.”

A fent nevezett manicheista zsoltárban tehát egészen egyértelmű, részletekbe menő analógiáját látjuk a pécsi dombormű fakitépő „Sámson” motívumának, ami viszont azt is jelenti, hogy a manicheista zsoltárral összefüggésbe hozva a képjelet (amely egyértelműen a Világ Világosságának szerepvállalásáról beszél) nem feltétlen Sámson, hanem legalább akkora jogalappal az Egyetemes Megváltó, Jézus Krisztus is szerepelhet a dombormű képrendje által megfogalmazott történetben. A Sámsontól Megváltóhoz való „áttérés” felvetésének lehetősége előtt (ezen elképzelés létjogosultságát alátámasztandó), azonban még meg kell említeni, hogy nem kizárólag Cs. Tompos Erzsébet volt az egyetlen kutató, aki foglalkozott a témával. Scheibert Sándor irodalomtörténésznek, a pesti Rabbiképző Intézet igazgatójának is kutatási területét jelentette a kérdéses szimbólum eredetének analizálása. Cs. Tompos Erzsébethez hasonlóan ő is előképek után kutatott, és a következő megállapításra jutott. Lássuk hát Scheibert kísérletét: „…A pécsi székesegyház XII. századi domborművei között ikonográfiai szempontból a fakitépő Sámson az egyik nagyon problematikus (…) A Biblia Sámson ilyen erőmutatványáról nem tud, párhuzamait és forrását ezért a kutatók máig keresik. (…) Gerecze Péter szerint „itt bizonyosan önkényes symbolismussal van dolgunk, melyet még nem tudunk megfejteni” (…) Az eddig ismert adatok alapján elég szűkre vonható a földrajzi kör és kor, amelyben a fakitépő Sámson ábrázolása megjelenik. Limburg, Alspach és Remagen a Rajna vidékén fekszik, Maienfeld közel a német határhoz. A kor a XII-XIII. század. Aligha tévedünk, ha a pécsi művész mintáját – bár ez idő szerint a pécsi látszik a legrégebbineka Rajna-vidékén kell keresnünk. A „Sámson mester” olasz tanultsága mellé talán német művészeti ismereteket is feltételezhetünk. Honnan vehette az öt művész – vagy a közös minta készítője – az indítékokat a Bibliában nem szereplő e jelenet megábrázolására? A legenda látszanék kézenfekvőnek, de ilyen zsidó, vagy keresztény legenda nincs. A zsidó legenda – az aggáda – arról tud csupán, hogy Sámson két hegyet szakít ki és azokat dörzsöli egymáshoz. Mégis – úgy gondoljuk – rá tudunk mutatni forrására. A keresztény szimbolikában Sámson Jézus egyik ótestamentumi előképe. Elég, ha utalunk a XIII. század végén keletkezett Biblia Pauperum felfogására, amelynek nyilvánvalóan előzményei voltak. Venerabilis Godefridus, admonti apát, a XII. században – tehát a pécsi székesegyház kőreliefjeinek megalkotásakor – a filiszteusok templomának két oszlopát a keresztfa két ágához hasonlítja. (…) Innen vehette a művész – vagy a megrendelő – hogy Sámsont fanyüvőnek ábrázolja.” (Archeológiai értesítő 89. szám (1962)

Hogy a két eredeztetési javaslat közül melyik a tárgyilagosabb, hogy melyik az, amelyik egyértelműbb analógiákkal dolgozik, nem lehet vita tárgya. Míg a manicheista zsoltár teljesen világos képekre hivatkozik (a bűn fáját gyökerestől kitépő Megváltó, Krisztus széttépte a lélekmadarak hálóját), addig Scheibert oldaláról döntően feltételes módban megfogalmazott, homályos utalásokkal találkozunk (talán, vehette, stb.) A gond azonban nem csupán a feltételes mód alkalmazásából adódik. Sőt, elsősorban nem abból. Sokkal inkább aggályos tanulmányában az olyan egyértelmű írásbeli utalások, vagy képi jelek feltűnő hiánya, melyek egyébként meggyőzően köthették volna a kérdéses „fakitépő Sámson” motívumot az ószövetségi bíra személyéhez. De vessük vizsgálat alá Scheibert bizonyítási metódusát, valamint a belőlük levonható tanulságokat:

Első tétel: „A Biblia nem ismer ilyen (fakitépő) cselekedetet” – írja Scheiber. Vagyis egész egyszerűen nem tudja Sámsonhoz kötni a kérdéses mozzanatot.

Második tétel: „Sem a keresztény, sem a zsidó legenda (az aggáda) nem tud Sámson ilyen típusú erőmutatványáról” – olvashatjuk az irodalomtörténész tényszerű megállapítását. Ennek ellenére „…mégis úgy gondoljuk, rá tudunk mutatni ilyen forrásra.” Érthető? Sem a Biblia, sem a legenda, sem a hagyomány nem szolgáltat analógiát, mégis rá tudunk mutatni a Sámsonnal való azonosság forrására… Izgalmas felvetés, lássuk, hogyan történik az igazolás. A bizonyítás első fázisa:

1.) „A keresztény szimbolikában Sámson Jézus egyik ótestamentumi előképe” – hangzik a nyitó-gondolat. Ezen egyszerű ténymegállapítás nem több, mint aminek látszik: a ténymegállapítás azon típusa, mely által egyáltalán nem kerültünk közelebb a megoldáshoz, a gyökerestől kitépet lomkoronás fából felreppenő madarak képjelének eredet-megállapításához. Következzen a bizonyítás második fázisa:

2.) Egy admonti apát szerint a filiszteusok templomának két oszlopa beazonosítható a keresztfa két ágával.

Nos, bármilyen meglepő is, de a bizonyítékok felsorolása ezzel befejezettnek tekinthető. Harmadik tételt ne várjunk. Scheibert Sándor e két a”komponensből” olvassa ki a „fakitépő” Sámson azonosításához szükséges összefüggéseket, miközben jól látható, hogy sem a gyökérrel és lombkoronával megjelenített fa, sem az abból felreppenő madarak képi világának egész egyszerűen nyoma sincs az általa felvetett gondolati párhuzamokban. Kizárólag oszlopokról hallunk, és ezek kereszttel történő azonosításáról. De még mindig nem világos, hogy milyen alapon von párhuzamot egy filiszteus templom oszlopai és a keresztfa közé? Nem világos, hisz egyrészt az oszlopok pozíciójukból adódóan függőleges irányúak, metszeni egymást a keresztfához hasonlóan ezért soha nem fogják (tehát ebben a közelítésben a legtipikusabb képzavarral állunk szemben), másrészt a katolikus, vagy más Krisztus-alapú felekezetek templomoszlopaival összefüggésben (ahol a hitbéli alapot az evangéliumi kereszténység értékrendje szolgáltatja) még talán elfogadható lenne az ilyetén párhuzam felvetése azzal az indokkal, hogy az egyház tartóoszlopa végső soron nem más, mint a kereszt, ám egy olyan filiszteus templommal kapcsolatban, ahol a legfőbb istenként nem a jóság kivetülésének egy Krisztust megelőző mitológiai Isten-formáját, hanem egyrészt az Alvilág istenét Dagónt és a gonosz egyik megtestesítőjét Baál-zebubot (Belzebub) tisztelték, nos keresztről beszélni már csak azért is fölöttébb problematikus, mert teljesen világos, hogy egy sötét erők által uralt épületben az oszlopok az alvilág hitének az építményét tartják és nem a krisztusi szeretetvallásét. Ilyen értelemben pedig az ott megjelenő tartóelemek semmiféle magyarázat, érvelés, vagy spekuláció ellenére sem lehetnek szimbólumai a Krisztusi minőséggel szerves kapcsolatban álló keresztnek. Ez a dolgok egyik oldala. Ha viszont indokolatlanul és felelőtlenül figyelmen kívül hagynánk a fenti érvelést, akkor egy másik szempont felvetése is képes döntő csapást mérni az admonti apát (és így Scheiber) koncepciójának a megalapozottságára. Egyik legfőbb érvünk az oszlop-keresztfa azonosság megidézésével – mint „fanyüvő” motívum igazolását szolgáló „bizonyítékkal” szemben – az volt, hogy ha a szimbólumok szintjén el is juthatnánk az oszloptól a keresztfáig, az a keresztfa a képi világ dimenziójában még mindig nagyon messze esne a domborművön szereplő, Sámson által kitépet, gyökerekkel és lomkoronával ábrázolt fa motívumától. Éppen ezért az ezen párhuzamot felvető hang részéről a minimálisan elvárható feladat mégiscsak az kellene, hogy legyen, hogy valamilyen úton-módon megpróbálja bizonyítani a keresztfa és lomkoronás fa azonosságát, hogy e szinkronitás igazolásával már megfelelő jogalappal bonthassa tovább teóriájának további részleteit.

Scheiber azonban látványosan kerüli a szimbolika tovább bontását, tehát jól láthatóan nem gondol a két minőség azonosságának felvetésére, pedig azon a vonalon még lehetne „keresnivalója” érvelése hiteleségének igazolására. A helyzet ugyanis az, hogy a még középkorban is élő hagyományon túl, melynek értelmében Krisztus keresztjét a paradicsomi bűnbeesés fájából ácsolták, létezik még olyan összefüggésrendszer, melynek segítségével eljuthatunk a kereszt és a fanyüvő által kiszakított lomkoronás fa motívumának azonosságáig. Hogyan és milyen módon? Nos, két esetben (természetesen a szimbólumok szintjén) valóban „lejátszódhat” e metamorfózis, amennyiben a keresztfa poláris természetéből indulunk ki. Ennek értelmében a kereszt-motívum megjelenhet, mint Életfa – Krisztus feltámadásának talajaként –, de lehet a halál fája is, amennyiben a Megváltó halálának eszközeként értékeljük. Ez utóbbi esetben egészen konkrét képi párhuzam is felvethető a fakitépés aktusával, hiszen Krisztus feltámadásával voltaképpen nem tett mást, mint a halál fáját gyökerestől kitépte. De akár élet, akár halál fájaként tekintek a keresztfára, mindkét értelmezéssel összefüggésbe hozható cselekménysor (kereszthalál, illetve feltámadás által a halál fájának kitépése) kizárólag Krisztusi szerepkört takar, ami azt jelenti, hogy a keresztfával összefüggésben Sámson személye gyakorlatilag semmiféle hivatkozással nem vethető fel, vagyis a fanyüvés motívumának ószövetségi bírához való rendelése ezen érvelés felvetésének fényében sem tekinthető többnek, mint puszta fikciónak.

Ugyanakkor, mint ahogyan a kereszt filiszteus templomoszloppal való azonosítása, úgy Sámson Krisztus-előképként való értelmezése is rendkívül aggályos képzettársításnak tűnik. Az előkép ugyanis azt jelenti: forrás. Az rendben van, hogy Sámson jelentése: „A Nap Fia”, Krisztus pedig a „Világ Világossága”, vagy más néven az „Igazság Napja”. Még azt is tényként kell rögzítenünk, hogy a középkori tipológia Sámson tetteit Krisztus élete előképének tekintette, és az is tagadhatatlan, hogy elevenen él a zsidó-keresztény hagyományban az az elgondolás, miszerint Sámson úgy szabadította meg a népét az elnyomástól, mint ahogyan Krisztus is megszabadította az emberiséget az „eredendő bűntől”. (Emlékeztetőül: az ószövetségi bíra több ezer ember lemészárlásával hajtotta végre az ún. „szabadítást”… És Krisztus?) Nem is azzal van tehát a gond, hogy léteznek-e a fentiekben lejegyzett szempontok, mert természetesen azok jelenvalósága egész egyszerűen cáfolhatatlan. Itt már a puszta párhuzamvonás megalapozottságával kapcsolatban adódnak igen súlyos problémák még akkor is, ha azokat adott esetben a legelőkelőbb egyházi méltóság is próbálja megvonni. Egy ilyen eredeztetési kísérlet (Sámson Krisztus-előkép szerepének hitelesítése) ugyanis rendkívül komoly következményekkel jár: mindez ugyanis azt jelenti, hogy az Emberré lett Isten szeretetet hirdető etikai alapvetésének a forrása nem más, mint az ószövetségi bíra által képviselt bosszú és leszámolás mészárlással kivitelezett világképe kell, hogy legyen. Ez a tökéletes abszurditás azonban a legalapvetőbb erkölcsi normákat, valamint a keresztény tanítás súlyponti tételeit figyelembe véve természetesen semmilyen szinten nem tolerálható, amiből az is egyenesen következik, hogy a fanyüvő „Sámson” képjel a Sámson-Krisztus előkép rendszerből (csakúgy, mint az oszlop-keresztfa kísérlet esetében) semmiféle hivatkozási alappal nem vezethető le, hiszen a párhuzam felvetése – függetlenül attól, hogy az egyházi gyakorlatban, illetve a zsidó-keresztény hagyományban milyen nyomatékkal és súllyal jelenik meg – alapvetően téves premisszából indul ki.

A fent leírtak tükrében jól érzékelhető tehát, hogy ameddig a Scheiberi bizonyítási eljárás kapcsán folyamatosan ütközünk áthidalhatatlan ellentmondások sorába, addig a manicheista zsoltár mindenféle homályos utalások és zavaros összefüggésrendszerek felvetését nélkülözve tökéletes tisztasággal beszél és mutat rá a fakitépő Sámson képjelének hiteles forrására.

Akkor hát ószövetségi megalapozás nélküli ószövetséginek mondott jelenetsor tárul a XXI. századi műélvező elé a pécsi székesegyház domborművén? A kérdés egyre izgalmasabbá kezd válni, ezért a felvetés megválaszolása és tisztázása érdekében most már nem elégedhetünk mag annyival, hogy egyetlen képjelnek (a fanyüvőének) megtaláljuk a forrását, illetve tisztázzuk tartalmi vonatkozásait, hanem meg kell értenünk: csak abban az esetben kaphatunk megnyugtató válaszokat, ha megpróbáljuk összefüggésében, minden egyes jelenetre kiterjesztve leolvasni a hivatalosan nyolc (véleményem szerint azonban kilenc) egységből álló dombormű-ciklus üzeneteit, vagyis  az egész jelenetsornak meg kell próbálnunk felfejteni az egységben feltáruló értelmét.

Lássuk a részleteket! Jómagam meggyőződéssel vallom, hogy a  Sámson-történet bizonyos epizódjai mindössze keretet szolgáltatnak egy beavatás leírásához, illetve képi elemekkel történő megidézéséhez. No, de mi szükség lehet egy beavatással kapcsolatban Sámson személyét megidézni, akinek gyilkosságokkal terhelt életpályája nyilvánvalóan nem vezethet üdvösségre. A válasz logikusnak mondható: mert Sámson ószövetségi „hős”. Márpedig az egészen nyilvánvaló, hogy minden út kezdete ószövetségi abban az értelemben, hogy nem letisztult, hogy esetleges, hogy tele van a bűn és a bukás lehetőségével. Éppen ezért egy beavatási útvonal kezdeti fázisait, az esendő ember indulási pozícióját nem is nagyon lehetne más összefüggésben hitelesebben ábrázolni, mint az ószövetségi szimbolika beemelésével. Az emberi életút kezdetén is jelen van ugyanis az „ószövetségi” norma, az az életfelfogás, amely elsősorban a másik rovására próbálja önmagát pozícionálni, és e cél elérése érdekében akár a gátlástalanságtól sem riad vissza. Erősnek és legyőzhetetlennek érzi magát az ember, amely alapállás értelemszerűen vezet bukáshoz. Ebből az esésből való felállást segítő látásmód térnyerése fog aztán kinőni újszövetségi szellemiséggé, tehát Krisztusivá. Az értelmezhetetlennek tartott, gyökerestől való fakitépés szimbolikájában pontosan ez a megrendítő – az emberi gondolkodást gyökereiben átalakító spirituális felismerés – járatódik csúcsra. Itt válik az ember Sámsoniból végérvényesen Krisztusivá. Nem is csoda, hogy az ószövetségi logika alapján működő XX.-XXI. század jeles gondolkodói megzavarodnak ezen a neuralgikus ponton. Felborul ugyanis az a rendszer, amelyet addig biztosnak, megrendíthetetlennek hittek. „Bezavar” a képbe egy addig nem ismert, jelen nem lévő szellemiség – az önzésen felülemelkedő szereteté, önfeláldozásé, a gonoszt gyökereiben kitépő megtisztult emberi alapállásé. A zavar pedig csak fokozódik, amikor el kellene fogadni, hogy a megtisztuláshoz, a feltámadás esélyéhez végleg le kell számolni a sámsoni úttal és a Krisztusi ösvényre kell térni. Ezt a szintet, aki képtelen megugrani, az a következőket fogja állítani, vagy idézni a „fakitépő” motívummal összefüggésben: „Itt bizonyosan önkényes symbolismussal van dolgunk, melyet még nem tudunk megfejteni”. (Gerecze Péter, Scheiber Sándor)

Mondhatnánk akár azt is: jellemző, ha úgy tetszik tipizálható XXI. századi látásmód. Képtelen érzékelni a gyökeres fordulatot, amely az emberi lélekben a megtisztulás, a megemelkedés reményében végbe kell, hogy menjen annak érdekében, hogy az ember emberként legyen képes folytatni élete beavatási útvonalát – tulajdon keresztútját. Éppen ezért megfejthetetlen, önkényes (!) szimbolizmussal magyarázza a megtisztulást. Egészen elképesztő hang, egészen döbbenetes látlelet. Talán pontosan ugyanezen világszemlélet vezette az egyház megrendelői szándékát akkor, amikor eldöntötte, hogy a XII. századi, erősen sérült állapotban lévő domborműről a hiányzó részleteket kipótolva egy rekonstrukciós kompozíciót készíttet. A kipótolt részletek egyértelműen ószövetségi programot követtek, annak ellenére, hogy az előzőekben már idézett „fakitépő” motívumból kiindulva mindenféle jogalap rendelkezésre állt volna ahhoz, hogy más irányból közelítsék meg az altemplomi lejárót díszítő dombormű szellemiségének megidézését. Amikor hozzákezdünk a faragott képrend elemzéséhez, mégis úgy kell döntenünk, hogy mivel az ószövetségi etikához való orientálódás korunk tipizálható jelensége, mindennapi életünkre vonatkoztatva akkor kaphatunk igazán hiteles képet a dombormű üzenetéről, ha az eredeti faragvány megsemmisült részein a rekonstrukciós elképzelés képrendjét használjuk alapul.

Ennek értelmében a következő ritmusra és témákra épül a vizsgálat alá vonandó XII. századi relief-rendszer képi programja:

–        Sámson küzdelme az oroszlánnal (eredeti)

–        Sámson ezer Filiszteust öl meg egy szamárállkapoccsal (feltételezett-rekonstruált)

–        Sámson haját levágják (rekonstruált)

–        Sámson szemeit kiszúrják (rekonstruált)

–        A vak Sámsont egy ember vezeti (eredeti)

–        Sámson gyökerestől tép ki egy fát, melyről madarak szállnak fel (eredeti)

–        Sámson egy oszlopba kapaszkodik (eredeti)

–        Sámson ledönti az oszlopokat (eredeti)

–        Sámson az égre tekint (eredeti) Ez utóbbi szereplő egyetlen elemzés kapcsán sem szerepel külön motívumként, hanem személyét annak ellenére az oszlopdöntés filiszteus áldozataként határozzák meg, hogy teljesen sértetlenül, az oszlopdöntő ószövetségi bírától független egységként jelenik meg a dombormű-együttes utolsó „szelvényén”, miközben az oszlopok jól láthatóan (és ez nem szubjektív megítélés kérdése) kizárólag az azt ledöntő Sámsonra, nem pedig őrá omlanak. Hogyan lehetne tehát egy sértetlen szereplő az oszlopdöntés filiszteus áldozata? Pontosan ezen ellentmondás okán tartottam indokoltnak kilencedik egységként külön értelmezni e motívumot

No, de lássuk, hogy az ószövetségi értelmezés és újrafogalmazási kísérlet ellenére mégis hogyan ragyog át a hivatalosan „Sámson-történetként” deklarált, ha úgy tetszik „eladott” képrenden egy üdvözülés felé elinduló ember élettörténete, annak küzdelmei, tapasztalásai, botlásai, majd megigazulási folyamata, vagyis a Krisztusi szellemiség Tórát meghaladó világképe.

Az első – az oroszlán száját széttépő Sámson képjele nem feltétlen az ószövetségi Bírák könyvének vonatkozó részét idézi, hanem egy történet elmesélésének kezdetét: az oroszlán szájának megnyitása tulajdonképpen nem más, mint szóra bírás. Szóra bírás, hogy „mesélj el egy történetet”, egy olyan történetet, amely egyetemes nagyságrendű és érvényű tanulságokkal szolgálhat az emberiség számára. „Ne ragadozói énedet használd, hanem a beszéd, a tanítás, vagyis a Teremtő Ige erejét”. Ez tehát a képjelekkel leírt események kiindulópontja. A történet pedig a következő: amikor az ember meg van győződve arról, hogy eredményeket az életben kizárólag oly módon képes elérni, és hatékonyan magáévá tenni, ha annak mások legyőzése, súlyosabb esetben pedig mások letaposása az ára, nos akkor ezen szemléletmódjáért komoly árat kell fizetnie. Ez a XXI. században mindenféle ellenvetés nélkül tipizálható magatartásforma a dombormű-rendszer második képmezejét uralja, ahol Sámson egyetlen szamárállkapoccsal veri agyon ellenfeleit. Kizárólag a fizikai síkon való gondolkodás uralja és irányítja tehát az ószövetségi bíró tetteit, még csak nyomokban sem fedezhető fel egy emelkedettebb, egy humánusabb gondolkodásmód alapja. A képjel Irak, Ukrajna, Szaúd-Arábia jelenkori, embertelenséget a legkegyetlenebb valóságában felszínre emelő politikai eseményeinek tükrében hihetetlenül aktuális. A mentalitás és a stratégia nem, csupán a fegyver megválasztása változott. De, hogy mi lesz az ellenséggel szembeni ilyetén hozzáállásnak az eredménye, arra a harmadik képmező igencsak beszédes válasszal szolgál. A támadó fél, az agresszor nyilvánvaló bukása. „Egy háborúban ugyanis nincsenek győztesek…” A dombormű rendelt helyén szereplő áldozatok pontosan e törvényszerűség értelmében kerekednek felül, és Sámsont – hajának levágásával – megfosztják erejétől, azaz hatástalanítják. Az üzenet világos és egyértelmű: semmilyen konfliktusban nem lehet alternatíva a másik fél eltaposása, hisz a bestiális cselekmények visszaütnek, a megaláztatás egykori előidézője maga fog szenvedő alannyá válni, vagyis mindazok a rémtettek, melyeket ellenfeleivel szemben elkövetett őrá fognak visszahullani. Az egykor volt „hódító” tehát erejétől megfosztva, térdre kényszerítve a padlóra került. Ez így történik a történelem folyamán valamennyi konfliktushelyzet végkifejletében.

A következő – sorrendben a negyedik – jelenetnél azonban vizsgahelyzet áll elő: hogyan fog megnyilvánulni és reagálni az agresszort legyőző ellenfél? Milyen sorsot szán támadójának, vérei gyilkosának? Ha bosszút áll, vagyis az ószövetségi instrukciót követi, elbukik, és nincs megbékélés: a brutalitás és a gyűlölet örvényébe kerülve végeláthatatlan leszámolási hadjárat veheti kezdetét, vagyis felébred egy alapvetően emberellenes, démoni erő. Ha viszont képes arra, hogy kegyelmet gyakoroljon, reális esély mutatkozik a pusztítás megfékezésére, majd a megbékélésre. Mit üzen ilyen választási dilemma alkalmával a Tóra szellemisége? Az utasítás kegyetlen és hideg: szemet szemért, fogat fogért. És mit üzen az evangéliumok Krisztusa, az Egyetemes Megváltó? Szeresd ellenséged! A negyedik képmező tehát egyértelműen ki fogja jelölni az irányt: a kegyelem, vagy a törvény szava érvényesül-e a továbbiakban, a kegyelem, vagy a törvény irányába halad-e tovább a főszereplők sorsa? Nos, a helyzet az, hogy minden jóérzésű ember fellélegezhet: a bukásra ítélt Sámson nincs megcsonkítva, nincsenek rajta külsérelmi nyomok, nincs elpusztítván a porba „szántva”, hanem jól láthatóan sértetlen mivoltában áll, vagyis felemeltetett. Az egykori legyőzött „filiszteus”, aki immár győzedelmes szerepkörben jelenik meg, nem lemészárolja, hanem felemeli sajátjai egykori gyilkosát. A két fej tulajdonképpen egy magasságban helyezkedik el, ami azt jelenti, hogy azonos szinten kezeli önmagával a legyőzöttet, vagyis jól érzékelhetően nem hagyja méltatlan helyzetbe kényszerülni ellenségét, tehát egykorvolt áldozatként képessé vált a legnemesebb magatartásformák egyikének gyakorlására, az ellenséggel szembeni kegyelem kiszolgáltatására. Fontos azonban megjegyeznünk egy figyelmen kívül nem hagyható tényt: a legyőzött „Sámson” kezei jól láthatóan meg vannak kötözve. Ez a kötözés azonban nem történik, mert nem történhet véletlenül. Mozgásképtelenségbe kényszerített állapota ugyanis jelzés értékű. Egyrészt jelzi, hogy legyőzője nem megsemmisíteni, hanem csupán hatástalanítani kívánja, másrészt jelzi megkötözöttségét is. Vagyis azt, hogy a nemrég még pusztító ösztöneinek gátat szabni képtelen, földről felemelt életminőség egyelőre nem lát tisztán az élet igazán fajsúlyos kérdéseiben, nem érti ugyanis még a lélek és a szellem szavát. Talán azt már kezdi felfogni, hogy létezik más út is, mint az általa sokáig képviselt bosszúé és a gátlástalanságé, de az élmény (a megbocsátás élménye, melyet vele szemben gyakoroltak) még olyannyira friss, hogy számára ezekben a „percekben” az még voltaképpen ténylegesen feldolgozhatatlan „traumaként” van jelen életében. Ilyen spiritualitást befogadni képtelen szellemi kondíciókkal pedig ebben az élethelyzetben nem tud megfelelően tájékozódni az életút ösvényein egy lelkiekben még nem kellőképpen megerősödött emberfia, ezért értelemszerűen segítségre lesz szüksége evilági léte további szakaszainak első lépéseinél.

A segítség pedig az ötödik képmezőben az egykori áldozat személyében fog érkezni. És nem is akárhogyan. A dombormű-rendszer kompozíciójában ugyanis ezen a ponton történik először arányváltás. Vagyis itt tapasztalható meg elsőként az a vizuális jel, mely megváltoztatja a szereplők testarányait. Az első négy képmezőben minden szereplő hozzávetőleg azonos méretű volt. E helyütt azonban a még egyelőre segítségre szoruló „Sámsont” vezető-terelgető „filiszteus” hangsúlyosan kisebb testmérettel rendelkezik, mint az események korábbi szakaszaiban. Mi lehet az oka ennek az arányváltásnak, ennek az „összezsugorodásnak”?  Az a felismerés, hogy amennyiben a szükség úgy hozza, önmagam megkisebbítése árán, önmagam rovására is segíteni kell a rászorulót. Csak úgy tudom ugyanis a legyőzöttet hatékonyan vezetni, neki példát és utat mutatni, ha nem érzékeltetem fölényemet. Vagyis „kicsivé” válok, szükség esetén akár kisebbé is, mint ő maga. Ha ugyanis „túlnövök” a felemelendőn, ha látványosan fölényben maradok vele szemben, akkor ebbéli pozícióm az ő nyomorultságát, (végső soron megaláztatását) sulykolja, a tüske megmarad benne, az pedig fertőz, és az első lehetséges alkalomkor a „nem kérek az alamizsnából” lelki alapállástól vezérelve félő, hogy gyűlölete eszkalálódik és a pokol ismét elszabadul. Meg kell érteni: ha a segítségemet a rászoruló alamizsnaként éli meg, az a lelkiségét fogja rombolni, ebben az értelemben pedig a segítőkészség nem ér semmit, hiábavaló volt a küzdelem. Önmagam megkisebbítése azonban egy olyan felemelő gesztus a szükséget szenvedő irányába, hogy ezzel a magatartásformával valóban példát és így utat is tudok mutatni. Önmagam másokért való megkisebbítése ugyanis adomány és nem alamizsna. Ha pedig egy ilyen típusú adománnyal vagyok képes felemelni egy olyan életminőséget, melynek elemi érdeke, hogy segítséget kapjon, akkor bizton reménykedhetem abban, hogy életpéldámmal addigi gyarló, bűnös, vétkező, ha úgy tetszik ember alatti magatartásformájában gyökeres változtatásokat leszek képes kiváltani, és ezáltal “megváltom” őt.

A gyökeres változás a pécsi székesegyház domborműrendszerének hatodik képmezejében egyértelműen válik leolvashatóvá. „Sámson” az egykor volt ellenségének önfeláldozó segítségét testközelből átélve és megtapasztalva felismeri a lélek jelenvalóságát és hatalmát. Éppen ezért átértékeli önmagát és önmaga világhoz fűződő viszonyát. Ennek jeleként kitépi a romlást jelképező fát, amely nem más, mint egykor volt beszennyezett önmaga, amely felhatalmazást adott az értelmetlen és esztelen pusztításra. Kitépi tehát a romlás fáját, méghozzá gyökerestől. Miért gyökerestől? Mert tudja, hogy gyökerestől kell megváltoznia a világhoz fűződött addigi viszonyának. Szembetűnő ugyanakkor, hogy a fát kitépő „Sámson” alakja lehajolva is magasabb, mint az előző képmezőben megjelenő önmaga. Miért következhet be ez a „testarány gyarapodás”? Egyrészt azért, mert ahhoz a feladathoz, hogy képes legyen önmaga szemléletét gyökeresen megváltoztatni, fel kell nőnie, másrészt pedig azért is, mert a lélek erejét felismerve, mint ember megnemesedik, vagyis megemelkedik. Ezen emelkedettség hatására lelke felszabadul. Ezért a lelket jelképező madarak a hálóból felreppennek, vagyis az anyagvilágba süllyedt „Sámson” kiszabadul megkötözött, lefojtott állapotából. A fa hálószerű koronájának szétszakadásával voltaképpen a negyedik képmező megkötözöttség-állapota oldódik fel. Ilyen összefüggésben a fa hálója azonos azzal a kötéllel, ami legyőzetése után „Sámsont” még gúzsba kötötte. A hálók (a kötelek) tehát szétszakadnak, így „Sámson”, vagyis az ember megnemesül, hisz lelkisége felébred. Ekkor – a következő (a hetedik) képmezőbe átérve – ismét arányváltás következik be. Sámson kicsivé válik. Nem véletlenül. Arról van szó, hogy hasonul az életút korábbi szakaszaiban őt vezető arányaihoz, ami azt jelenti: felismerte „szent kicsinységét”, éppen ezért már nincs meg benne a hatalmaskodás reflexe. A hatalmaskodás reflexének kiiktatásával egyrészt ő is alkalmassá válik mások vezetésére, másrészt megtanulja az alázatot, mely alázat elvezeti arra a felismerésre, hogy létezik egy felette álló Hatalom, mely voltaképpen életét is irányítja. Ekkor megtapasztalja Isten jelenlétét, vagyis egy vertikális minőség szükségszerű jelenlétét. A vertikális minőség felismerésének igazolására oszlopot állít – oszlopot, mely eget és földet összekötő minőségként a Mennyország, tehát Isten irányába mutatja az utat. Ehhez az „oszlophoz” teljesen hozzásimul, mintegy szervesül vele, ami azt jelenti, hogy ragaszkodik felismeréséhez, teljesen magáévá tette Isten szükségszerű jelenlétének elfogadását, életének kitörölhetetlen részévé emelte az Isten-tudatot. E felismerést azonban a horizontalitást is magában foglaló földi emberként éli meg. Nyomaiban még mindig jelen vannak benne élettörténetének korábbi, jellemzően az anyagvilág szintjén működő emlékképei, ezért emberként Isten felismerésének periódusában is magában hordja a horizontalitás „személyiségjegyeit”. Mindez azt jelenti, hogy a dombormű hetedik képmezeje egy, az oszlophoz simuló „Sámson” motívuma által voltaképpen a horizontális és vertikális minőségek találkozásaként a kereszt felállítását is szimbolizálja. „Sámson” tehát felállította és felvállalta keresztjét, vagyis megértette, hogy nem másokon hatalmaskodva léphet előre életének útjain, hanem ellenkezőleg: ha a szükség és az adott helyzet úgy kívánja, akár önmaga rovására, vagyis önmaga „megkisebbítése”, ha úgy tetszik feláldozása által kell segítenie a rászorulókat.

A felismerés szép, és dicséretes, addig azonban, míg a gyakorlatba nincs átültetve, vagyis tettekkel (tehát életpéldával) nem igazolódik e magasztos ideológia, addig csupán meddő frázis marad, olyan meddő frázis, amely nem alkalmas arra, hogy az embert az üdvösség útjára elvezesse. „Sámson” azonban megtanulta a „leckét” és elhatározását komolyan veszi. A nyolcadik képmező tanúsága szerint az oszlopot magára dönti. A XXI. század spiritualitástól végzetesen megfosztott, csupán az anyag mindenhatóságát ismerő emberfia a motívum láttán nyilvánvalóan első reflexből sajnálkozni kezd, mondván: „szegény balga ember öngyilkos lett!”. Ily módon reagál tehát a lelki vakságban kínlódó „élő”-lény, mert egész egyszerűen nem ismeri az önfeláldozás gyakorlásának ethoszát. Ha ismerné, megértené, hogy szó sincs arról, hogy „Sámson” a halálba menekülve öngyilkosságot követne el. Ellenkezőleg: az önfeláldozás nemes eszményét realizálja. Vagyis nem menekül, hanem menekít. Oszlopdöntésével ugyanis magára vállalja a súlyokat, hiszen az önfeláldozó szeretettől vezérelve, ha kell, a kereszt súlya alatt összeroppan, csakhogy mást ne nyomja és nyomassza a teher, az élet konfliktusainak terhe. Önmaga rovására másokat menekít tehát, hisz tisztában van vele, hogy az ember tetteivel tudja csak igazolni Istenhez fűződő viszonyának felvállalását. Ezt az önzetlenség-alapú küldetést véghezvinni azonban kizárólag alázattal lehetséges. Ezt az alázatot nyomatékosítandó „Sámson” ebben az élethelyzetben is aránytalanul kicsi, önmagát „megkisebbítő” figuraként jelenik a dombormű rendelt területén.

A jutalom azonban nem marad el. Az utolsó, vagyis a kilencedik képmező embere ugyanis mivel képes volt felvállalni a Krisztusi szeretetvallás talán legsarkalatosabb tanítását, a másokért vállalt önzetlen és önfeláldozó segítség gyakorlását, ismét naggyá válik, vagyis megemelkedik. Ami azonban a megemelkedésnél is jelentősebb kiváltság: megadatik számára az Égre tekintés lehetősége, azaz közvetlen kapcsolatot teremthet és tarthat fenn Istennel. „Sámson” ugyanis a dombormű-rendszer utolsó, záró egységében hangsúlyosan az Ég irányába forduló pozícióban lett megjelenítve. Ez a világ azonban, amelynek szereplői már kizárólag Mantegna halott Krisztus-ábrázolásának szemszögéből (békaperspektívából), vagy Salvador Dali Megfeszítettet mutató nézőpontjából (felülről) látja a Világ Világosságát, értetlenül áll minden olyan felhívás előtt, mely kimondja: „Tekints az Égre”! Képtelen ugyanis a felhívás lényegét megérteni, hiszen hozzászokott, hogy az emberközpontú világ által sulykolt tanítás értelmében a Világmindenség központja maga az ember, akinek más feladata sincs, mint uralkodni, birtokolni és elvenni. Egy ilyen riasztóan önző és öntelt életminőség azonban nincs hozzászokva ahhoz a helyzethez, hogy valaha az életben bárkire is (akár Istenre) felfelé kelljen tekintenie, hisz önmagához képest minden és mindenki (még maga a Teremtő is) kizárólag őt szolgáló, alárendelt szerepkörben megjelenő idomított kellék lehet, mely kizárólag komfortérzetének szinten tartását szolgálja.

A pécsi székesegyház altemplomi lejárójának domborműve pontosan e magatartásbeli torzulások társadalmi hitvallássá történő kinövésének veszélyére figyelmeztet, miközben rendületlen elszántsággal hirdeti az ember és Isten szerves egységének sorsszerű elválaszthatatlanságát és egymásrautaltságát. A „Sámson-dombormű” ilyen irányú szerepvállalásának tükrében nem csupán a magyar, de az egyetemes művelődéstörténet nagyságrendjében is igen előkelő pozíciót foglalhat el. Természetesen gyakran erősödnek fel a műalkotás idegen származáselméletét propagáló hangok, mondván: Európából behívott mesterek keze munkáját, de legalább is tanítását, nem pedig honi kőfaragó mesterek képességeit dicsérik a XII. századi reliefek. Hogy e hangok mennyire vehetőek komolyan, annak megítélésére álljon itt Scheiber tanulmányának egy táméba vágó idézete: „…Aligha tévedünk, ha a pécsi művész mintáját – bár ez idő szerint a pécsi látszik a legrégebbinek – a Rajna-vidékén kell keresnünk. A „Sámson-mester” olasz tanultsága mellé talán német művészeti ismereteket is feltételezhetünk…” Érthető? Egy „Sámson-dombormű” elkészülésénél időben későbbre datált francia és itáliai „előkép” lehetett a pécsi székesegyház műalkotásának forrása. Világos, logikus észjárás: a parasztkolbászból születik a disznó, fiam az apám és hátra van az előre. Mit is mondott Husz János a máglyájára rőzsét szorgalmasan hordó öregasszonyt látva?  „Ó, szent együgyűség…” A baj azonban nem jár egyedül, hisz a külföldi mesterek szerepvállalásának görcsbe rándult hipotézisének erőszakolása mellett, a kizárólag ószövetségi alapozottság fikciója is rendíthetetlen magabiztossággal tartja magát annak ellenére is, hogy sértetlenül maradt motívumok bizonyítják teljes hitelességgel az ilyen irányú felvetés egyértelmű életképtelenségét.

A fenti származáselméletek felvetése mellett azonban mindenképpen hitelesebb jogalappal rögzíthető a következő megállapítás: „Sámson” a Krisztusi tanítás útját járta végig, ezért az is egyértelműnek tekinthető, hogy szó sincs arról, hogy az ószövetségi bíró élettörténete fogalmazódott volna meg a XII. századi kőfaragó mester kalapácsa és vésője által, hanem sokkal inkább a bűn fogságából a Fényre lépő Krisztusi ember „keresztútjának” történeti elbeszélését, küzdelmeit és megemelkedésének mélyen hiteles sors-rajzát követhetik nyomon mindazok, akik elzarándokolnak a kőrelief szellemiségének otthonába. Az első stációban a tiszta, szennyezetlen emberről, a második stációban bűnös hajlamoktól fertőzött „Sámsonságról”, aztán az esendő emberfiáról, majd a krisztusi emberré vált élőlényről mesél a pécsi székesegyház altemplomi lejárójának dombormű-rendszere, de semmiképpen sem egy olyan ószövetségi bíró élettörténetéről, aki egész egyszerűen képtelen volt megugrani azokat az erkölcsi szinteket, amelyeket a pécsi dombormű főszereplője heroikus küzdelmek, sorsformáló, katartikus felismerések és lélekemelő spirituális tettek következetes megélésével kétségtelenül magáévá tett.

Éppen ezért egyvalami egészen bizonyosan állítható: amíg a XII. századi dombormű-egységek jelentésrétegeinek azonosítása az ószövetségi értékrend és magatartásforma alapján teljességgel lehetetlen, addig az Újszövetségi szellemiség segítségével – az evangéliumi tanítás prizmáján keresztül – a kilenc egységből álló képrend értelmezése maradéktalanul megoldható, és szerves egységgé összeálló tanrendszerként értékelhető. Mindez pedig azt is jelenti, hogy nem lehet elégszer hangsúlyozni a jelentőségét a cáfolhatatlan ténynek: Magyarországon az 1200-as években, hozzávetőleg kétszáz évvel az eretnek tanokat állítólag tűzzel-vassal üldöző I. András királyi rendelete után, a zsidó-keresztény nagyegyházként deklarált vallásalakulat egyik főhadiszállásán, a Salamon király által alapított pécsi székesegyházban, annak is az altemplomi lejáratát díszítő dombormű-együttesén, a hivatalosan eretneknek minősített manicheizmus egyik képjelét felhasználva a tisztán evangéliumi kereszténység diadalmaskodik a judeo-krisztián szemlélet felett. S mivel Krisztusi szellemiség megidéződéséről beszéltünk ezért az is világossá válhat, hogy a szóban forgó reliefhez hasonló, egyetemes értéket képviselő magyar műalkotások menekítése és következetes hirdetése elsősorban az antikrisztusi erők ébredése elleni harc jegyében tekintendő megkerülhetetlen feladatnak, vagyis ezen képjelek üzeneteinek megértése, befogadása és tisztelete magának az emberiségnek az elemi érdeke, hiszen a vallomás-értékű üzenet így szól: ugyanolyan erővel kell, hogy átszűrődjön mindennapjainkon a Krisztusi szeretetvallás örökérvényű tanítása, mint ahogyan a Pécsi székesegyház „Sámson-domborművén” átragyog az evangéliumi kereszténység legtisztább szellemisége.

Hogy az átragyogás bekövetkezhessen, és mindennapi életünknek irányjelzője lehessen, meg kell hallanunk a dombormű utolsó tételének üzenetét: „Tekints az Égre Ember!”

 

Hozzászólás