logo
MUNKÁSSÁG
Zarándokút - Hogyan tovább?

Zarándokút – Hogyan tovább?

péntek, augusztus 5, 2011 0

A festmény címe: „Zarándokút, Hogyan tovább?” Vagyis egy kérdés. Ez a kép tehát nem „cselekszik” mást, mint ami alapjában a művészet feladata. Kérdéseket tesz fel. A kérdésfelvetés azonban nem elegendő. Válaszokkal is kell szolgálni.
Egy alapvető XX-XXI. századi konfliktushelyzetet szerettem volna vázolni, egészen pontosan a deszakralizálódás állapotát, azt a jellegzetesen új és legújabb-kori dilemmát, amikor az ember elveszíti azt az Isten-képet, amely egyébként földi létezésének határait ki kellene, hogy mérje, s melynek segítségével igazodási pontokat kellene, hogy találjon a legkülönbözőbb élethelyzetekben.
A festmény főszereplője egyrészt (egy falból kivágott „negatív formaként”) Krisztus, aki a tükröt kezében tartva voltaképpen a másik főszereplőt (a kislányt) is felmutatja. A háttértáj, amely egyébként a krisztusi sziluettben megjelenik, egy alkonyati égboltot ábrázol, mely alatt egy autópálya fut. Az autópályán egy fekete terepjáró száguld, a külső sávban pedig egy árnyalakként megidéződő stoppost láthatunk. Ha azonban jobban megfigyeljük ezt az embert, azonnal feltűnik, hogy töviskoszorút viselvén minden bizonnyal Krisztusról van szó. No de mit keres jelenkorunk autópályáján egy stoppoló Krisztus? A válasz logikus. Hogy mit keres ebben az idődimenzióban, az alighanem félreérthetetlen; – mivel a krisztusi tanítás egyetemes minőségű és érvényű, ezért nyilvánvaló, hogy könnyedén hatol keresztül a tér-idő dimenzión, vagyis nem konkrét történelmi korhoz köthető, hanem 2000 éve minden adott időciklusban kitörölhetetlenül van jelen. No de miért stoppol? A válasz ismét csak világos. Mert ebbe a szerepkörbe kényszerítettük. A stoppolás ugyanis azt jelenti, hogy várakozom arra, hogy felvegyenek, egy mélyebb (ez esetben Krisztusi értelemben) pedig azt, hogy várom, hogy megéljenek. Ez a megélés azonban egyre inkább kiiktatódik az ember „életteréből”, és mindennapjaiból. Hogy mikor vette kezdetét e kiiktatódási folyamat, talán pontosan be nem mérhető, de a felvilágosodás óta mindenképpen jelen van e tendencia, mely alighanem napjainkban járatódik csúcsra. Egészen pontosan arról a tendenciáról van szó, mikor a magasabb minőségű entitás folyamatos megkérdőjelezésének folyományaként, kizárólag az emberire lett fektetve a hangsúly. Ez a „stoppoló pozíció” tehát világosan írja le a szakralitás XXI. századi helyzetét: jelen van ugyan, de arra vár, hogy „felvegyék”, vagyis hogy megéljék.
A festmény ugyanakkor figyelmeztet is. Ha ugyanis jól megfigyeljük, hogy a Krisztust (tehát az egyetemes értéket elhagyó, azaz semmibe vevő) autó (emberiség) milyen irányba száguld, akkor megint csak világosan válik láthatóvá, hogy pontosan ellenkező irányba kanyarodik, mint ahol a Nap fénye látható. Ez annyit jelent, hogy ez az út (ez esetben gondolkodásmód), mely kiiktatja a szakralitást, egész egyszerűen járhatatlan, mert elkanyarodik a Fénytől, azt pedig aligha kell magyarázni, hogy amennyiben valami, vagy valaki elkanyarodik a Fénytől, az automatikusan a Sötétségbe (vagyis a szellemi sötétség irányába) fog tartani. Pontosan ezt az állapotot szimbolizálja az autópálya neonfénye és a Napsugárzás közötti feszültség is. Az ember – elkanyarodva az igaz úttól, a mesterséges fények, vagyis a relatív örömök irányába hajt, az Élő Fényt egy hamis fény káprázatára cseréli, ezáltal devalválva, lefokozva a valódi értéket. Ez egy kőkemény csapdahelyzet, ráadásul jól látható, hogy ezek a folyamatok napjainkra igencsak felgyorsultak, ezt szimbolizálja a száguldó autó képi világa is.

No, de mi lehet a megoldás? Hogyan lesz képes az ember megálljt parancsolni a szakadék felé rohanásának, hogyan lesz képes arra, hogy ismét a Fény irányába forduljon, mikor deklaráltan kijelentette, hogy Ő más irányt választ, hiszen az autópálya nyomvonalának kijelölésével lefektette azt a szándékát is, hogy ő bizony kikövezi azt az irányt, mely a Krisztusi értéktől elfordul. (Az út ugyanis jól láthatóan elkanyarodik a Fénytől).
Ez az emberiség egyértelműen szorult helyzetben van. Csak oly módon ébredhet fel, csakis abban az esetben találhat rá a megoldásra, ha számára utat mutatnak. Az Út pedig azt kell, hogy érzékeltesse, hogy soha sincs önmagára hagyva az ember. Hogy ez a recept beváltható legyen, kisvártatva színre lép a krisztusi tanítás eszenciája: Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel. Vagyis mindez annyit jelent, hogy bármilyen körülmények között nyitottá kell válni az ingyen kegyelem önzetlen kiszolgáltatására. Ebben az esetben ugyanis soha senki nem lesz magára hagyva. Hogyan olvasható ki e lecke a festmény képi világából? Teljesen világosan. Krisztust megdobják kővel, mert hiszen nem csak maguk mögött hagyják a stoppos képében megjelenő XXI. századi alakját, de attól a Fénytől, amit hirdetett még el is fordulnak (autópálya nyomvonala), Ő azonban ennek ellenére mégsem hagyja magára az embert, sőt önmagába zárja ezt az egész viharverte századot. Ne feledjük ugyanis, hogy a háttértájat, és így a száguldó autó által szimbolizált XXI. századi emberiséget mégiscsak Krisztus negatív formája rejti magában, vagyis nem hagyja, hogy az emberiség az egyetemesség keretein-korlátain kívülre zuhanjon. Mindez azt is jelenti, hogy bár hiába nem vagyunk képesek arra, hogy tanítását és erkölcsi alapvetéseit megéljük, mégis szerves részei vagyunk lényének, mert hiszen az a szellemiség melyet képviselve hirdetett, alapvetően befogadó minőség.

Ha azonban megkaptuk ezt az esélyt, (a befogadásét) illene is élnünk vele. Mit kellene tennünk ahhoz, hogy sikerrel járjunk? Természetesen helyesen kell élnünk. No, igen, könnyű azt mondani, de mi a recept, mi a helyesen élt élet forgatókönyve? Krisztus ismét válaszol. A válasz ez esetben a tükör keretének megfogalmazásában rejlik. A keret alsó vízszintes szárán egy több ezer éves szkíta motívumot találunk, két függőleges oldalán „S” betűkre emlékeztető formákat, majd a felső vízszintes oldalon ismételten egy szkíta kincs képe idéződik fel. Hogy az alsó képjel egészen pontosan mit jelent, azt hosszú lenne kifejteni, mindenesetre annak egyik középső motívuma (a csigaház-szerűen kanyarodó vonalvezetés, amely egyébként fordított irányba a hüvelyk új alatti területen is folytatódik) a Rák havának egyik legősibb képjele. A Rák viszont az önzetlen, önfeláldozó szeretetnek a szimbóluma. A bal oldali függőleges keretrészen kilenc „S” motívum látható, mely „S” motívum a szkíta művészetben szintén az önmaga rovására másokat felemelő szeretetnek a képi megfogalmazása. Felül az élet körforgásának művészi jelrendszere fogalmazódik meg, majd folytatva a sort, a jobb oldali függőleges oldalon a már jól ismert”S” motívum ismétlődik egészen pontosan tizenkétszer.
Hogy ennek a szimbólumrendszernek az értelmét felfejtsük, látnunk kell, hogy a tükröt tartó Krisztusi kéz hol, vagyis melyik ponton csatlakozik a tükör keretéhez. Mindezt azért fontos megállapítanunk, mert perdöntő kérdés lehet, hogy az egyetemesség szerepében fellépő erőtér, melyik ponton tartja legfontosabbnak a „kezébe venni” az emberiség sorsát? Azzal a ponttal, ahol a csatlakozás megtörténik, voltaképpen megmutatja azt a spirituális „kötőanyagot”, mely képes arra, hogy az emberi életet egy magasabb minőségű entitás létéhez elválaszthatatlanul hozzácsatolja. Az érintkezési pont tehát sarkalatos kérdés. Most tehát már csak azt a kérdést kell feltennünk, hogy valójában hol is következik be ez a csatlakozás? Nos, a válasz sem várat magára sokáig: jól érzékelhető tehát, hogy a Krisztusi kéz, az emberi tükörképet (az emberi sorsot) a Rák havának, tehát az önzetlen szeretet felségterületének pontján köti össze önmagával. Mindez tehát azt jelenti, hogy ahol az emberi arcot rejtő tükröt a Krisztusi kéz magához rendeli, ott kizárólag a feltétel nélküli szeretetnek kell munkálkodnia. És ugyanez a feltétel nélküli szeretet kell hogy a foganásnál is jelen legyen, az élet legkezdetlegesebb fázisainál is meg kell, hogy idéződjön (erre utal a bal oldali függőleges keretrészben megjelenő kilenc „S” motívum is, hisz a kilences szám a terhesség kilenc havára utalva a magzati létnek a jelző-száma), majd a földi életet is konzekvensen át kell, hogy hassa, erre pedig a jobb oldali tizenkettő darab „S” motívum utal, hisz az emberi lét mégiscsak az állatöv tizenkettes rendszere alatt bontakoztatja ki életlehetőségeit. Ha tehát az önzetlenség és az önfeláldozás uralja az emberi életet már a legkezdetibb pillanatoktól kezdve is, akkor garantált, hogy olyan tükörképpé válhatunk, melynek a másik oldalán maga a Megváltó helyezkedik el.
S, hogy miért egy tükör keretében fogalmazódik meg ez az erkölcsi tanítás? Hogy lássuk: a tükör keretével valójában az élet kerete lett kijelölve. Ha az élet ilyetén keretrendszerét az ember maradéktalanul elfogadja, akkor garantáltan „arcot fog ölteni” a lenti táj személytelensége. És ez az arcot öltés a kislány portréjának megjelenésével valóban be is következik. A festmény alsó régiójának világa a rohanást, a zaklatottságot idézi, egy olyan világot, ahol nincs megállás, ahol a segítségre szorulót a rohanó életforma nem veszi észre, ahol nincs idő az értékek felismerésére. Olyan világ az, ahol felgyorsul az idő, de világos az is, hogy ahol a folyamatok végzetesen felgyorsulnak, ott nem jut idő az érlelődésre, a kiforrásra, vagyis minden félkész marad, tehát az élet nem élhető meg teljességében. A felgyorsult időben, ha minden hónap két hétre fogyatkozna, a szőlőnek, és a búzának sem lenne ideje beérni, vagyis sem bor, sem kenyér nem kerülhetne többé az ember asztalára, de oltárára sem.
A Krisztus által ajánlott keretben azonban a kislány nyugodtan tekint az emberre, nyoma sincs rohanásnak, itt jól érzékelhető, hogy bőven marad idő nem csupán a szőlő, de a búza érlelésére is. Ez a gyermek csupán arra vár, hogy felismerjék nyugalmának titkát. Mi ez a titok? Nos, ez a titok nem titok többé azok számára, akik hajlandóak még szemüket a látásra használni: el kell fogadni az Egyetemes Megváltó által kínált kereteket. Ennyi az egész. És akkor az ember – ellentétbe az autópálya száguldó terepjárójával, nem a hamis fények, vagyis a relatív örömök, hanem garantáltan a Fény irányába fog fordulni.
Ez színeváltozás a javából, az ember, vagyis az emberi színeváltozása. És hogy milyen formában érhető tetten, hogy az ember elfogadván az Egyetemesség tanítását képes a Fény felé fordulni? Természetesen a kislány fejének a pozíciója adja a megoldást. A festett templomi kazettás mennyezetek képi világában minden olyan motívum, mely egy-egy kazettán megjelenve átlós irányba van komponálva, cáfolhatatlan egyértelműséggel a Nyilas havának jelentéstartamát idézi. Az pedig köztudomású, hogy a Nyilas csillagképének irányába található saját Tejútrendszerünk központi magja, vagyis a Fény igazi forrása.
A történet itt véget ért. Számomra. De minden egyes néző új történetet találhat benne. Csak ki kell nyitnia a szemét, de mindenekelőtt a szívét…

Hozzászólás