logo
MUNKÁSSÁG
Tavasz (részlet)

Tavasz (részlet)

szombat, december 29, 2012 0

A festménnyel kapcsolatban a legelső kérdés, ami felvetődik a következő: a cím arra engedne következtetni, hogy a kép elé járulván nyilvánvalóan valamilyen üde, felhőtlen, virágba boruló hangulattal fog az ember szembesülni, azonban az első „találkozás” pillanatában bizony csakhamar át kell értékelni az efféle alapállásunkat. Ez a festmény ugyanis nem elsősorban üde, de még csak nem is felhőtlenül sugárzó atmoszférát tolmácsol, hanem valamilyen egészen mást. A mérethez képest ugyanis csupán a felület egy kisebb hányada enged arra következtetni, hogy itt valóban a tavasz megjelenítéséről van szó. A vászon további részei sokkal inkább egy fényszegény közeg hangulatát árasztják. Mi lehet ennek az oka?

Mindjárt az elején egy alapállást rögzítenünk kell: aki a tavaszt kizárólag tavaszként, aki a nyarat nyárként, az őszt őszként és a telet télként képes csupán értelmezni, az komoly tévedésben van. Az ugyanis egy kötött, statikus gondolkodásra utal, olyan statikus gondolkodásra, mely képtelen folyamatában látni a dolgokat, vagyis nem érti, hogy a világ működésrendje nem redukálható egymástól függetlenül működő részegységekre, hanem minden egyes apró mozzanat kihatással van egy univerzális rendszer leghatalmasabb „építményére”, vagyis triviálisan fogalmazva: minden mindennel összefügg. Aki tehát a születést csak születésként értelmezi, az nem fogja megérteni az életet, aki az életet csak életként éli meg, az nem fogja megérteni a halált, és aki a halált csak elmúlásként érzékeli, az nem fogja átélni a feltámadás misztériumát. Minden esemény, még a „legegyszerűbb” rügyfakadás is következménye, de egyben előzménye is valaminek. Következménye a tél átvészelésének és az élet első mozdulásának, ám előzménye a virágba borulásnak, majd a gyümölccsé válásnak és a szüretnek. Éppen azért, amikor én a tavaszt szándékoztam megfogalmazni, szem előtt tartottam a statikus gondolkodás kizárást, és alapvetően folyamatábrázolásban gondolkodtam, hogy maga a festmény se egy kristályossá vált létfokozatot, hanem szerves, élő, lélegző világképet ábrázoljon.

Éppen ezért ebben a tavasz-ábrázolásban teljes jogalappal kellett, mint előzmény megjelennie a télnek és ugyanilyen motiváció hatására a következménynek – vagyis a nyárnak. Lássuk tehát részletesebben, hogy milyen jelképrendszer segítségével épül fel a festmény ilyen irányú szellemisége: a felület alsó harmadát egy kéz által kettészakított lepel, egész pontosan Krisztus halotti leple, vagyis a torinói lepel uralja. Ez – halotti lepelről lévén szó – a telet jelképezi, hiszen mint ahogyan télen az élet a növények szárába (tehát egy sötét, zárt rendszerben) várakozik a Fényre lépésre, Krisztus a halotti lepellel leborítva szintén egy sötét zárt rendszerben várta a Fényre jutást, az újjászületést, vagyis a feltámadást egy sziklasír homályában. Ahhoz azonban, hogy az élet új utakat tudjon magának törni, a torinói lepel által képviselt kötött rendszert szimbolikusan meg kell bontani, vagyis ketté kell szakítani. Ez az aktus pontosan ugyanolyan működésrendet képvisel, mint amikor tavasszal az első melegedő nap sugarai felolvasztják a dermedt, fagyos földet. A nap a földet, a festmény keze a halál leplét „olvasztja fel”, vagyis szakítja szét, ez által készítve elő a lehetőséget és az életfeltételeket a születendő élet számára. Mindez tehát (a szakító mozdulat) nem más, mint a születés feltételeinek előkészítése, vagyis egyfajta tevőleges tavaszvárás. Ez a leplet szakító mozdulat ugyanakkor utalhat a szántó-vető gazda kapa általi föld lazítására, de az ostyatörésre is. Mindkettőből ugyanis az új élet tápláléka sarjad, az egyikből a test életének, míg a másikból a lélek életének tápláléka. Új életet azonban kizárólag a Krisztusságból lehet sarjasztani, ezért a kissé komor hangulatú lepel megidézésének létjogosultságát még egy alapvetően születést (tehát tavaszt) ábrázoló festmény képi világában sem nagyon lehet vitatni.

No, de hogyan jelenik meg az új élet születése a festmény szimbolikájában? Három útvonalon is lehetséges a születés felismerése:

– Az első: a lepel hasadás-vonala (vagyis amilyen „formában” elszakad) a torinói lepel, a két lepel rész közötti terület egy „v” betűhöz hasonló képjelet formáz, egy olyan „v” betűhöz hasonlót, melynek a két felfelé tartó szára enyhén visszahajlik. Ez a jel az Évkörben a Kos jegyének szimbóluma, a Kos pedig, mivel a tavaszi napéjegyenlőség idejében „uralkodik” logikusan a tavasz jelölő motívumaként azonosítható.

– a második: a szemből, tehát frontálisan ábrázolt Krisztus (lepel) arc szétválasztva (vagyis kettéhasítva), két egymással szembe néző, profilból ábrázolt arc képét fogja idézni. Ez annyit jelent, hogy az egy Krisztusi arcból, két emberi arc fog megszületni, vagyis Krisztus arca valójában rávetül az emberiségre, így válva az ember Krisztus-arcúvá, vagyis születésre alkalmassá. Krisztus halálából tehát (a festmény fogalmazása által halotti lepléből) új életek támasztódnak, ezzel is jelezve, hogy a Megváltó halála (vagyis feltámadásának első fázisa), nem más mint az örök élet (örök születés, örök tavasz) záloga.

– A harmadik: Michelangelo átformált Mózese. Mit szimbolizál Mózes? Az ószövetséget, vagyis annak a tíz parancsolatnak a konzekvens képviseletét, melyet Krisztus a szeretet új parancsolatával felülírt. A valódi születés kizárólag úgy következhet be, lehet teljes, és szolgálhatja az értelmes új életet, ha képesek vagyunk lebontani az ószövetség bosszúálló Istenképét, mely gyakran önzésre és egyetlen nép pozícionálására volt képes építeni, és helyébe egy olyan világképet rendelünk, mely a Krisztusi tanítás értelmében hisz a jóságban, a szeretetben és az ingyen kegyelemben. Ezért látható a képen Michelangelo Mózes szobra torzóként, ahol kizárólag a keze és ruhájának kis része maradt épen, de a mellkasa (vagyis a lelkiség otthona), valamint a fej (a szellemiség felségterülete) hangsúlyosan le lett bontva. Mindez azt jelenti, hogy a tavasz, vagyis a valódi születés megidézésének felségterületén egész egyszerűen nincs helye az ószövetségi mentalitásnak és lefokozott életszemléletnek, hisz a születés csak úgy lehet teljes és csak úgy szolgálhatja maradéktalanul az életet, ha a Krisztusi szellemiség viszonyrendszerében összehasonlíthatatlanul alacsonyabb rendű Mózesi-ószövetségi szellemiséget és lelkiséget kiiktatjuk a világ működésrendjéből.

A Mózes-torzóval kapcsolatban azonban mindenképpen meg kell még jegyezni a következő tételt: az imént már említettem, hogy a tavasz, nem csupán következmény, de előzmény is. Mint ahogyan következménye a télnek, ugyanúgy előzménye a nyárnak is. Most azt kellene megvizsgálnunk, hogy hogyan érhető tetten a szimbólumok által a nyár előképe a festmény világában? Kétféleképpen. Az eredeti (Michelangelo által faragott) Mózes szobron a Tóra szerzője kezében egy kőtáblát tart. Az én festményemen is. Csakhogy ez már nem az eredeti, hanem egy átformált kőtábla lesz. Ez a „tábla” már nem a Törvény, hanem a Krisztus által képviselt Kegyelem értékrendjét foglalja magában. Ezen a „kőtáblán” ugyanis egy ősi szkíta szimbólumból táplálkozó képjel idéződik meg, egy olyan képjel, melyet a magyar műveltség közel ezer éve konzekvensen képvisel. Ez a szimbólum található ugyanúgy Velemér román-kori templomának falán is, mint ahogyan évszázadokkal később a magyar ősvallás képjeleit átörökítő református templomaink mennyezet kazettáin is. Az önsebző pelikán „képletéről” van szó. Egy madár, mely saját vérével táplálja fiókáit, tehát egy olyan magasabb rendű magatartásformára utal, melyet a Mózes által képviselt és „törvénybe iktatott” szellemiség egész egyszerűen nem képes megérteni. Ez ugyanis az önzetlen, önfeláldozó szeretetnek és egyben az ugyanerre a mentalitásra épülő letisztult anyaságnak a megidéződését is jelenti.

Na jó, jó, de mindezen szimbolikából mégis hogyan olvasható ki a nyár előképe? – teheti fel a kérdést a kissé szkeptikus néző. A válasz egyszerű. Ez a fajta lelkiség ugyanis az Évkörben fogalmazva a Rák perspektívájában bontakozik ki a legnagyobb hatékonysággal, a Rák viszont a nyári napforduló jelölő állata, vagyis az „önsebző pelikán” képjele egyértelműen utal a nyár meglétére. Azt azonban mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az imént vázolt ősi képjel (mivel egy kőtáblára van felfestve), még csupán, mint program fogalmazódik meg a tavasz világában. De, ha tudjuk azt is, hogy minden eszme az anyagban vizsgázik, akkor azt is érzékelnünk kell, hogy szükségessé válik ezen eszmeiség anyagba történő konvertálása is. Hogy e szellemiség milyen hatásfokkal érvényesíthető a mindennapok világában, nos erre a kérdésre már csak a „nyár” című festmény fogja megadni a választ, az érvényesítés ugyanis sokkal inkább a Rák (vagyis a nyár), mint a Kos (tehát a tavasz) feladatkörébe tarozik. Mindenestre azt már most megállapíthatjuk, hogy az irány jó. Miért is? Azért, mert minden születés lényege az indulás. Minden születés ugyanis elindulás a Fény irányába. A „Tavasz” című festmény középső tartományában, ahol a mózesi lelkiség és szellemiség le lett bontva (vagyis Michelangelo szobrának mellkasa és feje el lett távolítva) egy tenger képe idéződik meg, amint a horizonton éppen felkel a Nap. A tengeren pedig a párás levegőben egy vitorlás hajó indul a Fény irányába. Ha tehát az ember képessé válik arra, hogy felvállalja az ószövetségi értékrend lebontását (akár komoly konfliktusok árán is), és helyébe a Krisztusi kegyelemre építő magatartásformát, vagyis a szeretetvallás megélését rendelje, akkor garantáltan biztos lehet a sikerben: képesé válik elindulni egy teremtő minőségű Fényforrás szolgálatába. Ahhoz azonban, hogy e küldetés sikerrel kivitelezhető legyen, szerves, egyetemes gondolkodásmód megélésére és hirdetésére van szükség. Ennek a világlátásnak egyik sarkalatos feltétele, hogy az ember ne négy, hanem „öt elem-rendszerben” legyen képes gondolkodni. (A négy elemrendszer képviselete ugyanis nem képes „gazdálkodni” az ötödik elemmel, vagyis az Élőfával, ami voltaképpen az emberi lelket is szimbolizálja.) Most már csak arra a kérdésre kellene választ kapnunk, hogy a „Tavasz” című festmény felhívja-e a figyelmet az öt elemrendszerben való gondolkodásmódnak a szükségszerűségre? Hát bizony felhívja. Ha ugyanis jól megfigyeljük, hogy az átformált Mózes-szobor lebontott területén milyen minőségek jelennek meg, akkor csakhamar felismerhetjük mind az öt elem szimbolikáját. A tenger nyilván a Víz, a partszakasz a Föld, a Nap a Tűz, a párás atmoszféra a Levegő elemét idézi fel, míg a távolban úszó vitorlás árboca az Élőfa elemét képviseli. Miért? Azon egyszerű oknál fogva, mert pont a Nap, és a Víz elemét köti össze, vagyis két olyan világ között létesít kapcsolatot, melyet egyébként az Életfa is összeköt: egy földi és egy égi világot. (A földi világot ez esetben az élet egyik alapfeltétele az óceán, vagyis a Víz, míg az égi világot a Nap jeleníti meg) Azt azonban megint csak tisztán kell látnunk: mindezen gondolkodásmódot nem elegendő birtokolnunk. Tovább is kell adnunk, vagyis át kell tudnunk örökíteni. Az átörökítés viszont kizárólag abban az esetben lehet hatékony és hiteles, ha az átadandó értéket képesek vagyunk megélni. A megélés alapfeltétele pedig nem más, mint hogy olyan szoros kapcsolatban legyünk képesek együtt élni ezen értékekkel, mint ahogyan az Anya a megszületett Gyermekével. Erre a szoros „együtt élésre” is felhívja a figyelmet a festmény. Ha ugyanis jobban megfigyeljük az óceánt és a Napfelkeltét megidéző tájat közrezáró két kéz mozdulatát, akkor csakhamar felismerhetővé válik, hogy e két kéz voltaképpen ugyanúgy „tartja” az öt elemrendszert megjelenítő tájat, mint ahogyan az Anya a Gyermekét szokta ringatni. Az egyik kéz lent helyezkedik el (amikor ölbe veszi a szülő a gyermekét ezzel tartja a fenekét), a másik kéz pedig fent (ezzel a fejet szokás megtámasztani). Amilyen természetes gyengédséggel tartja tehát a Szülő a gyermekét, ugyanolyan természetességgel tartja a „Tavasz” című festmény Krisztusi értékkel átitatott „Mózese” az öt elemrendszer által képviselt világszemléletet, azt a világszemléletet, mely az ötödik elem, vagyis a lélek világának beiktatásával képes felülemelkedni egy statikus, tehát kizárólag a négy elemrendszer által képviselt anyagelvű gondolkodáson, azon a gondolkodáson, mely döntő mértékben csupán az érdekérvényesítésben, de nem az áldozatvállalásban gondolkodik.

Ez a kettős (tartó-támasztó) kézmozdulat megjelenítése ugyanakkor nem a véletlen műve. Rendelkezésünkre áll tehát egy lefelé, és egy felfelé irányuló tendencia. Nem ismerős nekünk valahonnan ez a kettős „mozgás-képlet”? Hát dehogynem! Mit is mondott Keresztelő Szent János Krisztus eljövetelével kapcsolatban? „Nekem alá kell szállnom, hogy ő felemelkedjen.” Mit tesz ez a két kéz? Az egyik lefelé irányul, tehát alászáll, a másik felfelé mozdul, tehát felemelkedik. Röviden: alászáll és felemelkedik. Minek az összegzése tehát ez az összevont mozgás-diagramm? Természetesen a Keresztelő Szent Jánosi feladatkörnek. No, de hogyan kerül (több értelemben is) képbe Keresztelő Szent János? Nagyon egyszerűen. Az imént említettem, hogy a „Tavasz” című festményen a nyár előképe is megidéződik. Mindjárt kétféle vetületben is. Az egyik a fentebb már tárgyalt önsebző pelikán-képjel volt, mint a nyári napforduló letéteményese, a másik pedig Keresztelő Szent János megidézése lesz. Nevezett bibliai szereplőnek ugyanis az ünnepe, ugyanarra a nyári napfordulóra esik, melyre az önsebző pelikán szimbolikájának értelmezésénél már hivatkoztunk. Ilyen értelemben tehát a Keresztelő Szent Jánosi kézmozdulat csakúgy, mint az önfeláldozó szeretetet képviselő pelikánunk, a nyár „előhírnökének” tekinthető.

Az pedig úgy érzem vallomás-értékű is lehet, hogy a felső kéz (amely egyébként a fejet, tehát a szellemiséget hivatott megtámasztani), ugyanolyan szürke tónusúra lett megfestve, mint Krisztus halotti leple. Mit jelent ez? Természetesen azt, hogy szellemiséget „megtámasztani”, vagyis egy felnövekvő generáció gondolkodásmódját hitelesen formálni csakis a Krisztusi értékrend felvállalásával lehetséges.

Ez tehát a „Tavasz” című festmény fő üzenete, vagyis az, hogy egy zárt (élettelen, ószövetségi, téli) rendszert fellazítani csakis az Újszövetség által képviselt értékrenddel lehetséges, az élet magja kizárólag a Krisztusi kegyelem átörökítésével képes akadályok nélkül utat törni magának az emberi szív irányába. Ez az igazi Tavasz, vagyis a kiteljesedés reményével induló születés.

Hozzászólás